Vélemények, viták és szempontok az erkölcstan oktatásban

A Nemzeti Alaptantervben (NAT) a fejlesztési területek és nevelési célok címszó alatt – többek között – az erkölcsi nevelés is szerepel. A kerettantervek és az új NAT kapcsán az etikaoktatás körül számos vitatott kérdés merült fel, kezdve azzal, hogy szükség van-e egyáltalán önálló tantárgyra, egészen addig, hogy ki oktathatja az etikát.

Az elmúlt év az etikaoktatás körüli közéleti vitáktól volt hangos. Mára ugyan ezek jórészt lecsendesedtek, és világnézeti alapállástól függetlenül közös nevező alakult ki a tekintetben, hogy valamiféle erkölcsi nevelésre igenis szükség van mind az általános-, mind pedig a középiskolás tanulók körében, de sokaknak még mindig fenntartásaik vannak az etika külön tantárgyként való tanításának létjogosultságával kapcsolatban.  Nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről sem, hogy erkölcsi nevelés, ha nem is nyíltan aposztrofálva, mindig is volt, és amíg a magyar  pedagógusokon múlik, mindig is lesz. A fiatalok társadalmi szerepekre való felkészítése nem csak a tanórai keretek között, más tantárgyak tárgyalásakor, egy adott téma felvetésekor vagy épp egy morális dilemma megvitatásakor folyt, hanem az ún. rejtett tanterv és a tanórán kívüli foglalkozások keretein belül is.

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) megfogalmazásában a tantárgy célja az, hogy „a diákok szociális és kulturális helyzettől függetlenül megszerezhessék azt a tudást, aminek segítségével megtalálják helyüket a családban, a társadalomban és a munka világában.” Ennek elősegítése kétségtelenül az egész iskola feladata. A kérdés csupán az, hogy a pedagógusokat a szakmai tárgyak oktatása mellett a tanárképzés mennyiben készíti fel erre a szerepre is? Egy külön iskolai tantárgy léte a tanárképzésben a nevelői szakmai szerepekre való felkészítést mindenképpen hangsúlyosabbá teheti.

A viták kétségkívül egyik leghevesebb ciklusát a Magyar Szülők Országos Egyesületének nyilatkozata indította el tavaly februárban. A szervezet honlapján megjelenő állásfoglalás szerint, melyet a szaktárca számára ajánlásnak szántak, az erkölcstan oktatására csak magas szakmai hivatástudattal rendelkező és feddhetetlen életmódot folytató pedagógusokat lehessen alkalmazni és életviteléről megelőzően „alapos környezettanulmányt” kelljen készíteni. A javaslat – mint amely diszkriminatív felvetéseket tartalmaz, és ezáltal sérti a pedagógusok emberi jogait – éles  tiltakozást váltott ki a közmédiában és a szülői és pedagógusi szervezetek részéről. Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy tantárgytól függetlenül egy pedagógusnak már csak saját hitelessége megőrzése érdekében is példamutató életmódot kell folytatni. Napjainkban a „Ki oktassa az etikát?” kérdése körül sokkal inkább már a kevésbé ideologikus és jórészt szakmai szempontú felvetések sokasodnak. Tekintettel arra, hogy a tanárképzés szintjén az etikaoktatás kérdése korábban inkább csak szórványosan volt jelen, most külön gondot okoz a pedagógusok utólagos – tanártovábbképzések keretében – történő felkészítésének biztosítása. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az iskolák elsősorban a foglakoztatási gondjaikat szeretnék enyhíteni az etikaórák kiosztásával. Etika továbbképzésekre elsősorban olyan pedagógusokat iskoláznak be, akiknek az iskolákban nincs meg a kötelező óraszáma. Ez sok esetben egyáltalán nem könnyíti meg a továbbképzők helyzetét, hiszen nyilvánvalóan könnyebb egy társadalomtudományi, humán végzettségű pedagógust eljuttatni a szűkre szabott továbbképzés keretei között a megfelelő színvonalra, mint mondjuk egy természettudományi végzettségű matematika, vagy számítástechnika tanárt.

Míg Hoffman Rózsa államtitkár tavaly novemberben azt nyilatkozta, hogy a gyerekek „imádják” az erkölcstan órákat és az azt tanító, megkérdezett pedagógusok is túlnyomó többségben pozitív visszajelzéseket adtak, addig idén januárban már inkább arról szóltak a hírek, hogy a diákok szeretik ugyan az erkölcstan órákat, ám főként azért, mert a tanárok eltérnek a kerettantervi megszorításoktól és a gyerekek igényeihez igazítják a sokak által „beszélgetősnek” titulált órákat.

Kamarás István[1] művelődés-, művészet- és vallásszociológus az Indexnek nyilatkozva a múlt évben arról beszélt, hogy nem látja sem a tantárgy megfelelő kidolgozottságát, sem azt, hogy hogyan lehet ezt a tárgyat objektíven, érdemjeggyel illetve osztályzattal értékelni. Véleménye szerint maga a tantárgy elnevezése sem túl szerencsés, hiszen nem csupán „vegytiszta” erkölcstanról van szó, hanem a tantárgy emberismeretet, önismeretet, társadalomismeretet és vallásismeretet is tartalmaz. További kritikaként fogalmazza meg azt is, hogy sem az alsós évfolyamoknál, sem pedig a középiskolai korosztálynál nem látja a tantárgypedagógia megfelelő kidolgozottságát.

L. Ritók Nóra pedagógus, a Taní-tani Online lap egyik szerzője szerint a mai világban már nem lehet visszahozni azt a tankönyvből, amit elveszítettünk. A honlapon megjelent elég éles és keserű hangvételű írása arra is rávilágít, hogy a tanóra nem ér véget 45 percnél, a pedagógus nem (csak) a tanórán törődik a diákkal, hanem ott és akkor segít, ahol tud. Egy tankönyv alapján olyan értékeket közvetíteni, amelyek hátrányos helyzetben lévő vagy épp leszakadó fiatalok számára nem feltétlen értékek, mert náluk adott esetben a túlélésen vagy a napi egyszeri étkezésen van a hangsúly, nem túl szerencsés.

És ha már a könyveknél tartunk, hol vannak a jó gyakorlatok? Homor Tivadar, számos tankönyv szerzője, több, mint egy évtizede foglalkozik az embertan, a társadalomismeret és az etika együttes tanításával a középiskolában, és az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet honlapján 2009-ben közzétett tanulmányában arra vállalkozik, hogy összefoglalja e téren szerzett tapasztalatait. Ebben a cikkben – többek között - megtalálhatjuk az etikatanítás alapjairól, a tanári kompetenciákról, a taneszközökről és módszerekről vallott nézeteit, ugyanúgy, mint az általa preferált individualizált munkaformákat vagy a tanulói teljesítmények és tevékenységek értékelését. A kétkedőknek tehát van hova fordulni, ha a fentebb említett kritikákat és bizonytalanságokat próbálják eloszlatni.

Azonban még mindig csak tankönyvekről és nem a jó gyakorlatok gyűjteményéről van szó. Sokan ilyenkor fordulnak külföldi példák felé, vagy próbálnak saját maguk olyan anyagokat gyűjteni, ami segítheti ennek – a valljuk meg, nagyon összetett és egyáltalán nem könnyű – tantárgynak a tanítását. Az, hogy jó gyakorlatokkal nincs elárasztva a mai magyar pedagógustársadalom, azt mi sem mutathatja jobban, hogy egyrészt sokan nagyon kritikusan fordulnak a tankönyvek felé, másrészt pedig olyan felhívások és pályázatok is megjelennek, mint példának okáért a Barankovics Alapítványé, mely pályázatot írt ki pedagógusok részére az etikaoktatás terén bevált jó gyakorlatok ösztönzésére, bemutatására és disszeminációjára. A pályázat általános- és középiskolai gyakorló pedagógusokat céloz meg, és korunk erkölcsi kihívásait, a fiatalok életében releváns erkölcsi kérdéseket és a társas kapcsolatok és közösségek működésének erkölcsi aspektusait fedi le.

Ami a külföldi példákat illeti, tudjuk, nem szerencsés egy más oktatási rendszer, esetleg egy teljesen más kultúra termékeit gondolkodás és válogatás nélkül átvenni, inkább annak adaptációját szokták a szakemberek szorgalmazni. Nem árt azonban vetni egy pillantást más európai, illetve angolszász országok jó gyakorlataira. Falus Katalin[2] A társadalomismeret- és etikaoktatás európai gyakorlata címmel a „Társadalomismeret Európában” adatbázis kiegészítéseként egy olyan linkgyűjteménnyel állt elő, amelyben magyar nyelven program- és projektleírások találhatóak a társadalomismeret- és etikaoktatás európai gyakorlatából és elméletéből, és amely kiegészítésül szolgál a Módszertani segédanyag az emberismeret-etika oktatásához című online kiadványukhoz is.

Ami az angolszász gyakorlatot illeti, az Egyesült Államokban, bár államonként eltérő elnevezésekkel is találkozhatunk, a legtöbb iskolában az ún. „social studies” tantárgy keretén belül tanítanak erkölcstant, jóval nagyobb óraszámban és jóval több évfolyamon, mint például társadalomismeretet nálunk. Kanadában a legtöbb iskolában „social sciences and humanities” néven került bevezetésre az a tantárgy, ami a leginkább hasonlítható a mi erkölcstan tantárgyunkhoz. Nagy Britanniában mind a „social studies”, a „religious and moral education”, mind pedig a „Personal, social, health and Economic Education” nevű tantárgy is szerepel a Nemzeti Alaptanterv középiskolai évfolyamokra vonatkozó részeiben.

Nincs és nem is lesz egyszerű dolga azoknak a pedagógusoknak, akik felvállalják a tantárgy tanítását. Bár a hivatalos, 2014/2015 tanévi tankönyvjegyzékben számos olyan könyv szerepel, amely megrendelhető a diákok számára, nem szívesen vállalnám magamra a feladatot, hogy eldöntsem, melyiket is részesíteném előnyben a tantárgy hatékony okításához.

Rácz Krisztina