Kovács K. Zoltán: A magyar kereszténydemokrácia vezető politikusa

A második világháború után születettek már alig hallottak Barankovics Istvánról. Az előtte járó értelmiségi nemzedék is elsősorban csak mint jó tollú publicistára emlékezhet. Általánosan vált ismertté a hazai közéletben a II. világháború után a keresztény, ellenzéki Demokrata Néppárt (DNP) főtitkáraként, elsősorban az 1947-es választásokon elért feltűnő sikerének eredményeként. A DNP-t is róla nevezték Barankovics pártnak. Életútja, hírlapírói munkássága, a Hazánk című hetilapban közölt cikkei és politikai, országgyűlési beszédei, valamint az emigrációban megjelent tanulmányai, előadásai alapján azonban ez a kép további kiegészítésre szorul. Barankovics ma még fel nem tárt szellemi hagyatéka bizonyítja, hogy mint keresztény elkötelezettségű újságíró, gondolkodó és politikus nemcsak a keresztény értékek közéleti érvényesítését tartotta feladatának, hanem azokat az egyetemes nemzeti érdekek szolgálatába állította. írásaiból kiderül, hogy mélyen átérezte nemcsak a magyar, hanem az európai kultúra belső vívódásait is, következetesen figyelte a jövőbe mutató keresztény-humanista szellemi áramlatokat, számon tartotta azok jeles európai képviselőit. Széles körű műveltségével, világos elemzéseivel utal rájuk és azokat idézve keresi a válságból kivezető utat, tekintetbe véve a magyar sajátosságokat. Előbb cikkeivel, majd egyre inkább közéleti tevékenységével keltett növekvő érdeklődést a hazai közvéleményben. 1945-től mint politikus már a hatalom eszközeivel ellenzéki vezérként küzd a Demokrata Néppárt élén a keresztény és demokratikus értékekért az országgyűlésben és azon kívül. Az emigrációban is folytatja közéleti és publicisztikai hivatását. Munkásságának ez a szakasza azonban már egyáltalán nem érte el a hazai közvéleményt és gondos feltárásra vár.

E nagy ívű pályához az indítást Barankovics István a szülői házban kapta. A katolikus népiskolában tanító pedagógus házaspár első gyermekeként, 1906. december 13-án született a Szabolcs megyei Polgár községben. Az egri gimnázium diákjaként 1925-ben érettségizett. A tanintézet folyosóján elhelyezett márványtábla állít emléket neki. A kitűnő képességű diák Szmrecsányi Lajos érsek ösztöndíjasaként a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi fakultásán folytatta tanulmányait. A fiatal joghallgató kezdetben a budai Szent Imre Kollégium lakójaként a katolikus diáknemzedék mozgalmainak szociális reformokat sürgető táborában tűnt fel. 1928-ban az Országos Magyar Katolikus Főiskolai Diákszövetség főtitkára lett. Irányításával a Szövetség egyre aktívabban kapcsolódott ezekhez a katolikus fiatal értelmiségi mozgalmakhoz, szellemi fórumokhoz, társaságokhoz. Elsősorban az első világháború után kibontakozó és a szociális kérdések iránt érzéketlen, keresztény jelszavakat hangoztató, de valójában a korát túlélt rendi előjogokhoz ragaszkodó társadalmi és politikai rendszer megváltoztatására törekedtek. Barankovicsot különösen vonzotta az irodalom, az újságírás és a közéleti szereplés. Abbahagyta egyetemi tanulmányait és házitanítóskodásból, mellette tollforgatásból tartotta fenn magát. Közéleti szereplésének útját Huszár Károly keresztény néppárti elkötelezettségű újságíró, politikus, volt miniszterelnök egyengette. Útkereső szelleme először az erdélyi eredetű és a szabadelvű kormányokat támadó Bartha Miklós Társaságba vezette. Ebből vált ki az a konzervatív csoport Wesselényi Reform Klub néven, amelynek vezetőségi tagja lett 1929-ben. Barankovics konzervatív elkötelezettsége elsősorban az alapvető emberi és erkölcsi értékek védelmét jelentette. A falusi néptanító fia a Reform Klub tagjaival együtt élénken érdeklődött a paraszti társadalom megoldatlan problémái iránt. A parasztságban vélte felismerni azt a nemzetet fenntartó erőt, amelynek bekapcsolása az ország társadalmi, gazdasági és politikai életébe alapja lehetett volna a demokratikus nemzeti megújhodásnak. Ennek leglényegesebb feltételét elsősorban egy radikális földreformban látták. Bizonyítja ezt a Klub 1929-ben nyilvánosságra hozott memoranduma, amelyet Barankovics is aláírt, és melyet Serédi Jusztinián hercegprímáshoz juttattak el. Javasolták, hogy a prímás kezdeményezze az egyházi birtokok kivételét a nagybérlők kezéből és a földet osszák fel a törpebirtokosok és földmunkások, illetve bérlő szövetkezetek között. Elgondolásuk visszanyúlt Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor szociális eszmeiségéhez, 1916-ban megfogalmazott hasonló jellegű földbirtokreform-javaslataihoz. Az Országos Magyar Gazdasági Egylet (OMGE) elnöke azonban izgatásnak minősítette a memorandumot, és a Reform Klubot betiltatta.¹

Barankovics István nem állt egyedül a katolikus reform-konzervatív táborban. Ekkor már egyre szélesebb lett annak a fiatal nemzedéknek a köre, amely részben a magyar népi írók, részben a modern francia katolikus irodalom hatására különböző irodalmi és közéleti fórumokon találkozott, és katolikus-keresztény alapon kereste az ország megújhodásának útját. Ezt a törekvést erősítette fel XI. Pius pápa Quadragesimo anno kezdetű enciklikája, amelyet XIII. Leo pápa Rerum novarum kezdetű körlevelének 44. évfordulójára adott ki.

Egy fiatal reformnemzedék jövőképe

A húszas években jelentkező fiatal katolikus nemzedéknek a gondolkodását mindemellett formálta Prohászka Ottokár búvópatakként ható modern egyházszemlélete és Giesswein Sándor meg nem alkuvó demokratikus szociális szellemisége. A kereszténypárti programmal képviselővé választott, és agrár- és szociális kérdések iránt fogékony gróf Széchenyi György megalapította a Prohászka Ottokár Társaságot. A kezdeményezés maga köré gyűjtötte a társadalmi-politikai válságból kiutat kereső, keresztény elkötelezettségű, haladó szellemű reformnemzedéket. Azt a fiatal szellemi elitet, amelyre ugyancsak hatással volt Szekfű Gyula történészprofesszor, Horváth Sándor, a nemzetközi hírű dominikánus teológus, Griger Miklós, a szociális elkötelezettségű legitimista pappolitikus, később Sík Sándor piarista irodalomtörténész, költő, továbbá Pethő Sándor, akkor még a Magyarság, később a Magyar Nemzet alapító főszerkesztője. Soraikban ott találjuk Barankovics Istvánon kívül Mihelics Vid jogász-szociológust, Aradi Zsolt, Katona Jenő és Oláh György publicistákat, illetve a szociális reformok és a katolikus szellemi megújhodás iránt elkötelezett írókat.²

Barankovics ebből a szellemi közösségből táplálkozva kereste a maga útját, s konzervatív, egy időben legitimista alapállása határozottan szembe került a fennálló hatalmi viszonyokat őrző és kiszolgáló keresztény jelzésű pártok szemléletével. De ugyancsak szembeszállt az egyre erősödő jobboldali radikalizmussal. Ebben talált aktív szövetségest Dessewffy Gyula grófban, akinek előbb házitanítója, majd szellemi szövetségese, munkatársa is volt. Dessewffy a Deák Ferenc Társaság elnökeként a fiatal alkotmányvédők körét vezette. Ennek az alkotmányhű értelmiségi fiatalságnak szellemi irányítását Pethő Sándor vállalta. Ez abban az időben a történelmi alkotmányban gyökerező önálló államiság és demokrácia gondolatának védelmét jelentette a Gömbös-kormány diktatórikus törekvésével szemben.

Erre a háttérre támaszkodva indította el Dessewffy 1937 márciusában Az Ország Útja című folyóiratát. Társszerkesztőnek Barankovics Istvánt kérte fel. Ketten jegyezték a folyóiratot, amelynek alcímében feltüntették, hogy figyelmük kiterjed az állam- és nemzetpolitikai, gazdasági, valamint a szociális és kulturális kérdésekre is. A lap munkatársai között ott találjuk Andorka Rudolf, Balla Antal, Cs. Szabó László, Eckhardt Tibor mellett Ferdinándy Mihályt, Frey Andrást, Gogolák Lajost, Kerék Mihályt és Pethő Tibort, Puskás Lajost, Sulyok Dezsőt, Szabó Pált és báró Wesselényi Miklóst is. A szerkesztőség programját megfogalmazó írásban ráismerni Barankovics olykor nehézkes, de mindig súlyos mondanivalót kifejező, veretes körmondatokban fogalmazó stílusára. Érdemes idézni néhány részletet ebből a programnyilatkozatból, mert a benne kifejezésre jutó állásfoglalások az akkori magyar közélet és közszellem néhány jellemző központi témáját jelzik:

„Meggyőződésünk, hogy Magyarországon olyan mélyreható szociális, gazdasági, kulturális és társadalmi változások elodázhatatlan szükségessége jelentkezik, amelynek megvalósulása egyértelmű az új ország születésével. Ma a fennálló társadalmi, gazdasági, szociális és politikai rend erkölcsi létminimuma a népeszmékké vált reformigények haladéktalan megvalósítása. Mindenkit, aki ezekben az alapvető elvekben egyetért velünk, hívunk és várunk dolgozó társaink sorába [...]. Semmi áldozat sem elég nagy, s minden halogatás végzetes, amely elősegíti, illetőleg késlelteti az új ország születését”.

A szociális kérdés megoldatlanságával együtt jelentkezett a trianoni tragédia nyomán kialakult revíziós szemlélet, nacionalista túlfűtöttség és a mindkettővel összefüggő antiszemitizmus. Az egyre növekvő nemzetiszocialista befolyással együtt ezek olyan veszélyforrásként jelentkeztek, amelyekkel ez a demokratikus és keresztény elkötelezettségű fiatal nemzedék határozottan felvette a küzdelmet. Barankovics e jelenségekre így reagált a folyóirat hasábjain: „... a magunk létének biztosítására nem elegendő saját sorsunkat vállalni, hanem létünk feltétele, hogy viseljük és osszuk a Kárpát kebelében élő összes népek sorsának felelősségét is. Nekünk, kik testvérek vagyunk Nyugat és Kelet találkozó határán, s a sors által világerős népek felezővonalára, a keresztény latin humanizmus őrszeméül és a nyugati civilizációnak közvetítőjéül állíttattunk, egyetlen szövetségesünk az erkölcsi fölény ... Széttépett állapotunkban első kötelességünk a dunai tér betöltése a magyar kultúra fényével, szeges gonddal őrködvén mindenekelőtt azon, hogy utódállamokbeli testvéreinkkel összefűzzön bennünket a magyar szellemiség egységének és oszthatatlanságának átélt valósága és mindig világosabb tudata ... Határozottan elutasítjuk a nacionális nácizmussá fajult, túlértékelt faji gondolatot, a parasztdemokráciában kicsattanó, Kelet és Nyugat pőrét újra felidéző, s szellemi színvonalsüllyedést jelentő népieskedést, a folklór-nacionalizmus és a harmincmilliós magyarság ábrándjának malom alatti kiadását: a pántlikás irredentizmust. Nacionalizmusunk nemcsak adottság és tradíció, hanem lelki hitvallás is emberi és nemzeti hivatásunkról, hit abban, hogy magyarnak lenni olyan erkölcsi és szellemi valóság, amelynek magasabb egységében fölolvad a faji, a szociális és a népi nacionalizmus, amely az ezeréves magyar szellemiség folytonosságát hordozza. Magyarok maradván Európában, és európainak lenni itthon – ez a mi nacionalizmusunk crédója”.⁴

Az Ország Útja nem folyamatosan jelent meg 1937-43 között. A benne közölt tanulmányok szellemisége és színvonala művelt fiatal reformnemzedék és széles látókörének bizonysága. A folyóirat külpolitikai figyelőjét rendszeresen Barankovics írta. Elemzéseiben a hitleri Németország felől fenyegető veszélyről és a nemzetközi politikai és katonai erőviszonyokról tájékoztatta az olvasót. Puskás Lajos, aki Ortega Y Gasset híres Tömegek lázadása című könyvét fordította magyarra, többek között Magyarság és magyarkodás című tanulmányában szigorú szavakkal küzdött az „oktalan” és „hányaveti” magyarkodás ellen, „...egy terméketlen, meddő, öncélú nacionalizmus kártékony árama söpör el mindent, leginkább a német faji gondolat alapján; kiveszőben a nemzetnek az a helyes, emelkedett önszemlélete, melynek megfogalmazására Széchenyi és Vörösmarty köre tette meg az első kezdeményező lépéseket, de amelyet a történelmi Magyarországnak Szent István óta tudatosan, vagy öntudatlanul mindenkor követnie sikerült. Nacionalizmus és jobboldaliság ürügyén, kezdve a szociális kérdéseken, elsikkad sorra minden és a magyar múlt nemes hagyománya már nem elég fék a felelőtleneknek, kik lobogó csóvákat vetnek az elkeseredett, tájékoztatlan nép lelkébe”.⁵

Kerék Mihály, a neves szociológus és agrárszakértő is megszólalt a folyóiratban és A honvédelem és a szociális kérdés címen többek között így vázolta a falusi lakosság helyzetét: „A szociális nyomor és magárahagyatottság további következménye e néposztály lelki és erkölcsi életének elferdülésében nyilvánul. A nélkülözésnek van egy bizonyos foka, amikor az már nemcsak a test egészségét támadja meg, hanem lelki elváltozásokat is okoz. Közismert tény, hogy az ország egyes vidékein különböző szekták keletkeznek, amelyek tagjai az elismert egyházakból kiválva gyakran elképesztő szertartásoknak hódolnak.” Kitér az ipari munkásság helyzetére is, amely szerinte „... valamivel jobb viszonyok között él, de csak relatíve, mert aki ismeri a külvárosok és ipari munkástelepek egészségét és erkölcsét romboló külső hatásokat, kénytelen megállapítani, hogy itt sincs semmi okunk az optimizmusra...” Barankovics egyik cikkében arról tájékoztat, hogy „Az új földbirtok-politika szellemi előkészítésére Kerék Mihály, Matolcsi Mátyás és Németh Imre kezdeményezésére munkaközösség alakult, mely egységes tevékenységre kívánja összefogni azokat a szaktudósokat, írókat és közírókat, akik a korszerű Magyarország előfeltételét látják egy nagyvonalú, s gyökeres földbirtok-politika sürgetésében”.⁶

E reformtervek eszmei gyökereire ismételten Barankovics mutat rá. Az adott történelmi helyzetben azonban arra a következtetésre jut, hogy „A századelő óta két oldalról is megindult a munka, amely, ha nem is szándékolta, de eredményezte nemzeti keresztény eszményeink demitologizálását... A liberális szabad gondolkodás és a történelmi materializmus által feltört lelkek lassú, sunyi és következetes talajmunkájával már elő voltak készítve arra, hogy a kétoldali támadás féligazságai eredménnyel végezhessék el a maguk romboló munkáját ... S mert keresztény nemzeti mitológiánkat demitologizáltuk, népünk természetes, tájékoztató, történeti tanulságot őrző ösztöneit megrontottuk, ezért talál most helyet a német mintájú, vagy pogánykodó mítosz és mitológia az üres oltárokon.”⁷

Mások is kongatták a vészharangot ebben a Barankovics szervezte szellemi táborban. A folyóirat utolsó számainak egyikében Szekeres Károly Állam- és hatalomelmélet a keresztény állambölcseletben című tanulmányában így elemzi a jelszavas, álkeresztény közszellem káros következményeit: „Annak ellenére, hogy az oktatásban és nevelésben jelenleg különös súlyt helyeznek a keresztény világszemlélet kialakítására, még mindig legnagyobb részt a régi pozitivista alapon folyik a politikai tudományok művelése. Ennek következtében ifjúságunk és közvéleményünk alig kap útbaigazítást arra vonatkozólag, mi hát a magyar államiság alapjait lerakó kereszténység állásfoglalása az államtudományok alapvető problémái tekintetében.”

„A természetjogi alapon nyugvó keresztény államelméletnek az egész világon bekövetkezett visszaszorítása nem csekély mértékben arra is visszavezethető, hogy a kereszténység – különösen a múlt századtól kezdve – „sekrestye-kereszténységgé”, vagy ma közkeletű kifejezéssel: vasárnapi kereszténységgé vált. Legkiválóbb képviselői közül is csak kevesen törekedtek a kereszténység totális koncepcióját, a társadalmi, kulturális és államélet területén megvalósítani. Hiányzott azonkívül a keresztényeknek, bármennyire is hívők és lángoló lelkek voltak, az agnosztikusokkal és ateistákkal való vitatkozáshoz szükséges szociológiai és politikai iskolázottsága...”⁸

Barankovics, mint Az Ország Útja külpolitikai szemléjének szerkesztője, természetesen nemcsak a politikai események síkján látta azokat az összefüggéseket és jelenségeket, amelyek a háborús években az európai kibontakozás lehetséges jövőjét mutatták. Erre a nemzedékre nagy hatással voltak a francia új katolikusok jeles gondolkodói, köztük Mounier, Dru, Maritain perszonalista, kereszténydemokrata elmélete és a diktatúrákkal szembeforduló szemlélete. Barankovics nyugat felé tekintő figyelme ráterelődött Wilhelm Röpke A harmadik út című könyvére is. A neves közgazdász műve korunk társadalmi válságát elemzi, amelynek magyar fordításához Barankovics írt bevezetést. Az egyoldalú tájékoztatáshoz jutó magyar olvasó értésére adja, hogy „Fordul a szél; az emberiség újból a szellemtől várja a kiút megmutatását. Emelkedőben van a nagy gondolkodók népszerűsége és a gondolat tekintélye. Újra többen olvassák a Bibliát, a bölcselet nagy dokumentumait, s a tudomány könyveit, mint a pártprogramokat és a szolgálati utasításokat. A parancskihirdetéseknél már kevesebben vannak jelen. Igére szomjasak a lelkek... Egyre nagyobb figyelmet keltve és folyvást szélesedő vitát kavarva szólalnak meg azok a gondolkodók, akik nem a politika és a hatalom jogcímén, hanem kizárólag a szellem magas és alázatos tekintélyével kérik önkéntes szavazatunkat diagnózisukhoz, céljaikhoz és a holnap menetrendjéhez”.⁹

Röpke munkáját méltatva Barankovics jelzi, hogy inkább a szerző társadalomkritikai alapállásával ért egyet, sem mint programjával. Alapgondolatát így emeli ki: „Nem zászlóra esküdött fel, hanem az igazságot keresi. Elutasítja a végleteket, akár szocialista kollektivizmusról, akár az individuális liberalizmus történeti formáiról van szó; elutasítja azokat az életképtelen túlhajtásokat, amelyekben a pártelfogultság apostolai szoktak gondolkodni”.¹⁰

Ezek azok a gyökerek, amelyekből Barankovics István háború alatti szellemi ellenállása táplálkozott. Nevét ott olvashatjuk a Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-e alkalmából megjelent emlékkönyvének tanulmányírói között is. Szekfű Gyula bevezető cikke után, bekapcsolódva gondolatmenetébe 1848 forradalmi eseményeivel kapcsolatban arról ír, hogy a márciusi örökség milyen közvetlen feladatok elé állítja a fölemelkedni vágyó dolgozó néptömegeket. Rámutat a nagy feladat teljesítésének feltételeire, a népnek a politikai jogokba való bevonására is, mert „csak az a nemzet lehet valóban szabad, egyenlő és független, amelynek tagjai egymás közt egyenlők, szabadok és függetlenek ... mikor a kiváltságok megszüntetéséről beszéltek, nemcsak a kiváltságok megszüntetéséről beszéltek, hanem lényegében azt célozták, hogy a Magyar Nemzet egyetemes kiváltságát, vagyis a nemzet mindenfajta javaihoz való egyenlő jogot kiterjesszék. Nem a nemességet akarták lefokozni néppé, ahogyan azt az idegen érdekű önkényuralom ... tette, hanem a népet kívánták a nemzeti kiváltságokban részesíteni, a nemzet magas rangjára és hatalmára, a nemzeti élet színvonalára emelni.”

Az Ország Útja 1943 májusában beszüntette megjelenését, mert a Magyar Nemzet főszerkesztője Pethő Sándor után Barankovics lett. Pethő szellemi örökösére és Szekfű Gyula bizalmasára bízták a szellemi ellenállás egyik fórumának szerkesztését. Bemutatkozó vezércikkében 1943. május 13-án ismét hitet tett a független magyar állameszme mellett, és elutasította az új pogány eszmeiséget, a diktatúra minden változatát. Síkra szállt az emberi jogok egyenlősége mellett, tekintet nélkül fajra, felekezetre és nemzetiségre. A keresztény természetjog alapján további cikkeiben a magyar kereszténydemokrácia alapját jelentő politikai programja kezdett kibontakozni.

A német megszállást követően a Gestapo megrohanta és feldúlta a Magyar Nemzet szerkesztőségét, és a lap 1944 márciusa után már nem jelenhetett meg. A kényszerszabadságon levő Barankovics 1944 júniusában befejezte jogi tanulmányait, s letette doktori vizsgáját. Az 1944. október 15-i nyilas hatalomátvétel után illegalitásba kényszerült. A vészterhes napokat a ferencesek budai házában, szerzetesi ruhába öltözve vészelte át.

Belépés a politikai életbe

Leszámolás az álkeresztény politikával

1944 őszén, a legitim alkotmányos és parlamentáris rend végleges felbomlása idején, keresztény értelmiségiek a katolikus reformmozgalomra támaszkodva életre hívták a Keresztény Demokrata Néppártot (akkor így nevezték). Az elnöki teendők ellátásával gróf Pálffy Józsefet bízták meg, miután ő már tagja volt a Magyar Front vezető testületének. Személye azonban több szempontból sem felelt meg a szovjet megszállást követő belpolitikai feltételeknek, s ezért a KDNP Intéző Bizottsága Pálffyt 1945 májusában leváltotta és Barankovics Istvánt kérte fel főtitkárának, aki ugyanis az elnökséget nem fogadta el. A párt országos működéséhez az engedélyt csak 1945. szeptember 17-én kapta meg. Arra tehát már nem maradt lehetősége, hogy esélyesen induljon az október 7-i budapesti törvényhatósági és a november 4-i nemzetgyűlési választásokon. Barankovics ezért szeptember 25-i beszédében a választási beszéd helyett a Demokrata Néppárt (a keresztény jelzőt kiiktatta a párt hiva­talos nevéből) elvi és gyakorlati programját, hosszú távú célját ismertette. A DNP-t mindenekelőtt elhatárolta a két világháború közötti álkeresztény közélettől. Kifejtette, hogy a Néppártnak nincsen múltja, hiszen mindeddig sem a hatalom kialakulásának, sem gyakorlásának felelősségében még közvetve sem osztozott. „Határozottan és félreérthetetlenül fel kell számolnunk az álkeresztény politikai gondolatot és ennek örökségét, ha meg akarjuk kímélni magunkat attól a rosszindulatú ráfogástól, hogy mi az álkeresztény kurzuspolitika kései mohikánjai vagyunk. A kereszténység jelszavával történt annyi visszaélés után a Néppárt elítéli a kereszténység szent jelvényének politikai felhasználását, éppen úgy, mint a kereszténység politikai jelszóvá tételét, tekintélyének egy párt érdekében való kihasználását”.¹¹

Korszerű program

A magyar kereszténydemokrácia hosszú távú programját Barankovics a természetjogban kifejezésre jutó elvekben, az egyházak szociális megnyilatkozásaiban és az Atlanti Chartában, valamint a San Franciscó-i határozatokban kifejezett emberi jogokra építette. Hangsúlyozta, hogy az államot az egyénnel szemben feltétlenül köti a személyiség tisztelete, viszont az egyént ugyanilyen nyomatékkal köti az állammal szemben a közjó szolgálatának feltétlen parancsa. A Néppárt hivatásáról azt vallotta, hogy az nem lehet sem felekezeti, sem osztálypárt, hanem olyan egyetemes célú és programú párt, amely a teljes embert kívánja szolgálni, amikor az anyagi érdekeinek legteljesebb kielégítése mellett az ember természetfeletti igényeinek is leghatásosabb biztosítását követeli.12 A megvalósítandó társadalmi-gazdasági követelményekkel kapcsolatban arra tett ígéretet a Néppárt nevében, hogy a röviden vázolt szociális program jegyében mindig az élen fog járni, valahányszor a társadalmat alkotó nagy dolgozó rétegek, a munkások, parasztok és értelmiségi dolgozók jólétének, társadalmi rangjának és politikai szabadságának hatásosabb szavatolásáról, megvédéséről vagy emeléséről lesz szó.

Ezt az alapállást sugalmazta Giesswein és Prohászka szellemi hagyatékán kívül többek között Szekfű Gyula történész, a neobarokk magyar társadalmi és közéleti viszonyok mélyreható kritikusa, de P. Kerkai Jenő jezsuita, a KALOT alapítója és lelkes apostola, valamint a katolikus ifjúsági és társadalmi reformmozgalom többi vezetője is. Gondolataikban kifejezésre jutott a háború szörnyűségei és megpróbáltatásai utáni emberi megigazulás igénye, és ebben az igényében találkozott a Nyugat-Európában ugyancsak kibontakozóban lévő, megújuló kereszténydemokrata eszmevilággal.

Az 1947. augusztus 31-re kiírt országgyűlési választásra készülődve a Demokrata Néppárt vezetőségének előbb biztosítania kellett a már 1945-ben megszerzett működési feltételek maradéktalan érvényesülését az erősödő ellenséges kommunista befolyással szemben. A katolikus egyházi vezetés toleranciáját – nem támogatását – is meg kellett szereznie. E törekvésében Mindszenty József hercegprímás zászlósúri előjogaival és a demokratikus követelmények szempontjából elfogadhatatlan beleszólást igénylő feltételeivel találta magát szemben. A püspökök túlnyomó többségének a párt indulására vonatkozó kívánsága azonban kifejezte azt a bizalmat, amely végül is meglepő eredményhez, relatív többséghez vezetett a választáson.¹³

A győri kiáltvány

Az egyre határozottabban jelentkező, a közéleti jogokat korlátozó kommunista diktatúra megnyilatkozásaira válaszolva Barankovics 1947. augusztus 10-én tartott híres győri zászlóbontó beszédében fogalmazta meg a DNP ellenzéki programját. Különösen hangsúlyozta, hogy a néppárt világnézeti, de nem egyházi és nem felekezeti párt, amely nem az egyházak terhére, hanem javukra és jogaik biztosítása céljából akar a közéletben tevékenykedni. Bejelentette, hogy a Demokrata Néppárt a gyakorlati politikában ellenzéki álláspontot képvisel, de nem a Köztársaságnak és nem a nép valódi önkormányzatát jelentő demokráciának, hanem a jelenlegi kormánynak az ellenzéke. Külpolitikájának célja a külvilággal békességben élő független magyar állam megteremtése. A magyarság léte elsősorban külpolitikai kérdés. Külpolitikai célja a magyar függetlenség teljes helyreállítása, s a szomszéd népekkel való jó viszony megteremtése. Ám soha sem feledkezhetünk meg arról, hogy magyarok a határon túl is élnek, akiknek emberi jogaik felett – a nemzetiség joga is ezek közé tartozik – őrködni nemcsak erkölcsi, hanem népi és nemzeti kötelességünk is. Mindig világméretekben kell gondolkodnunk, de csak erőnk arányában és a lehetőségek szigorú szem előtt tartásával szabad cselekednünk.14 A politikai rendszerre vonatkozóan hangsúlyozta, hogy eszményképünk a szabadság és egyenlőség elvén épülő demokrácia, amely a népi önkormányzatokban valósul meg, és a parlamentáris demokratikus kormány formájában csúcsosodik ki. Sürgette a községi és önkormányzati választások megtartását, a közigazgatás demokratizálását, a köztisztviselői függetlenséget, az alkotmánybíróság felállítását, a fenyegetett személyi szabadság védelmét. Kifejtette, miért nem csak magánügy a vallás, követelte az egyházak művelődési szerepének és iskolajogának csorbíthatatlanságát és hitoktatási jogának tiszteletben tartását. Beszédéből kitűnt, Barankovics világosan látta, hogy a nagy magántőkés gazdasági rendszer után most az államkapitalizmus és a diktatúra embert nyomorító veszélye fenyeget. Ezért figyelmeztetett, hogy a szocialisták előretörésével, ha az emberi szabadságjogok védelmének korszerű és hatékony új rendszere idejében ki nem épül, központi problémává válik, hogy az ember szabadságát miképpen lehet szavatolni a gazdaságilag is központosított államhatalommal, valamint a párt- és a csoportbefolyásokkal szemben. Állást foglalt a gazdasági életben is nélkülözhetetlen erkölcsi követelmények mellett, majd hozzátette: egy nép olcsón és jól csak erkölcsösen élhet.15 A világ most kialakuló új rendjében Magyarország gazdasági életformája ne az erkölcsi szempontból is elvetendő szabadversenyes monopolkapitalizmus legyen, hanem az evangélium szellemében tökéletesített szocializmus. Gondolatát pontosítva kifejtette, hogy a politikai szabadság és egyenlőség csak írott malaszt marad, ha nem építünk alája teherbíró talapzatot a gazdasági, társadalmi és kulturális demokrácia betonanyagából. A gazdasági felemelkedés fontos feltételének tekintette az egyéni kezdeményezés és vállalkozási szellem erőteljes érvényesítését és a gazdálkodás tervszerűségét. Fontosnak vélte az önálló és független kisegzisztenciák számának szaporítását, és azt, hogy a meglévők ne proletarizálódjanak, hanem vagyoni függetlenségükben is megerősödjenek. Újszerű gondolatként vetette fel a munka és a tőke, a vállalatok és az állam viszonyának szabályozását egy ún. társadalmi alkotmány keretében. A munkavállalók erős önkormányzati szakmai szervezeteinek megteremtését sürgette, amelyek képesek társadalmi akaratuk és jogos csoportérdekeik érvényesítésére. Külön kiemelte a mezőgazdasági érdekképviseletek mielőbbi megalakításának fontosságát. Az általános társadalombiztosítással kapcsolatban figyelmeztetett a sokgyermekes családokkal szembeni kötelezettségekre. Síkra szállt a közoktatási reform mellett, amely a nemzeti közműveltség általános színvonalának emelését, a helyes választást és a szakműveltség elterjedését célozza. Ígérte végül, hogy ettől a kereszténydemokrata programtól sem fenyegetés, sem pénz, sem népszerűség, sem egyéb számítás nem fogja a Néppártot eltántorítani.16 Beszédében hitet tett Giesswein Sándor szellemi hagyatéka mellett, amely a modern szociális és demokratikus keresztény politika tiszta forrása, amelyből a DNP is meríteni akar, és amely Magyarországon először Győrben fakadt fel. Méltó és igazságos, hogy a magyar kereszténydemokrácia itt bontsa ki újra a zászlót, ahol az első igehirdető felemelte. így hódolt a modern kereszténydemokrácia és evangéliumi szocializmus korán érkezett és később igazolt nagy magyar kezdeményezője, Giesswein Sándor emléke előtt.

Ez a beszéd valójában több volt pártpolitikai programnál. A fenyegető marxi-lenini ideológiával és hatalmi igénnyel szemben teljes értékű eszmei és gyakorlati alternatíva bontakozik ki belőle a kommunista hatalomátvétel és diktatúra bevezetése előtti hónapokban. A jövőnek szóló üzenet volt Barankovics későbbi országgyűlési beszédeivel és írásaival együtt. Ezt maga is sejtette. Igazolja, hogy 1945-ös első programbeszédében így fogal­mazott: Olykor úgy érzem, hogy egy új gazdasági és szociális rend hajnala hasadt az emberiségre.¹⁷ A korszakos jelentőségű változás követelményének gondolata későbbi tanulmányaiban is visszatért.

Barankovics a Parlamentben

Országgyűlési beszédeiben, vezércikkeiben tovább aktualizálta és pontosította a Néppárt programját, és a párt vezérszónokaival együtt megalkuvás nélkül képviselte azt. Minderről a párt Hazánk című hetilapján keresztül tájékozódhatott a közvélemény.

A jó megjelenésű főtitkár beszédeit mindig gondosan kidolgozta, éles logikával és kellő határozottsággal, erélyes hangon, ám visszafogottan adta elő. Felszólalásaira legtöbbször a kormánynak a felhatalmazási törvény megadására vonatkozó javaslatai adtak alkalmat. Három nagyszabású beszédét elemezve kimutatható, hogy elvi alapon kifejtett álláspontja az adott helyzetből kiinduló, de időálló értékekhez ragaszkodó, máig érvényes politikai megnyilatkozás volt.

Az 1947-es választások után létrejött kommunista, szociáldemokrata, kisgazda- és parasztpárti koalíció programját a kisgazda Dinnyés Lajos miniszterelnök terjesztette az Országgyűlés elé. A Néppárt vezérszónoka Barankovics István főtitkár volt október 7-én. Nagy ívű és a Néppárt konstruktívan ellenzéki magatartását alapvetően meghatározó előadásában időszerű nemzetpolitikai problémákkal foglalkozott, s részletezte a Demokrata Néppárt álláspontját az akkor időszerű sorsdöntő kérdésekben.

Világos külpolitikai elvek

Az ország vesztes háború után szovjet katonai megszállás alatt állt, súlyos jóvátételi kötelezettségekkel és a párizsi békeszerződés terheivel. Barankovics tehát külpolitikai helyzetelemzéssel kezdte expozéját mondván, a kis népekre egyetemlegesen alkalmazható törvényszerűség, hogy a kis nép belső és külső politikája szorosan összefügg, szinte elválaszthatatlan egymástól. A XX. században már nem tekinthető valóságnak az az eszményi államszuverenitás, amely azt jelentené, hogy a szuverén állam minden más államtól teljesen függetlenül alakíthatja a maga külső vagy belső létét. A magyar szuverenitást ezenkívül gyakorlatilag is korlátozzák a békeszerződés rendelkezései. Mindezek olyan tények, amelyek tudomásulvétele nélkül Magyarországon csak katasztrófapolitikát lehet folytatni. Mint minden kis nép számára, a magyarság számára is a legelső külpolitikai parancsolat, hogy mindig világpolitikai méretekben kell gondolkodnunk. A külpolitikai célok sorrendje nem lehet más, mint először a puszta létezés érdeke, másodszor a független államiság biztosítása, harmadszor a határon túl élő magyarok emberi és nemzeti jogainak biztosítása, végül a belső jobblét külső feltételeinek megkeresése.¹⁸

Barankovics evangéliumi szocializmusa

A kormány költségvetési előterjesztésének részletes és szakszerű bírálata után a Néppártnak a gazdasági és társadalmi rendszerre vonatkozó időszerű programját fejtette ki. Elítélte a XIX. és XX. század letűnőben lévő monopolkapitalista gazdasági életformáját, amely a továbbfejlődés mindenképpen elhárítandó akadálya. Az új gazdasági és társadalmi renddel kapcsolatban a nagy szociális pápák világkiáltványaira hivatkozott, amelyek egyetlen érvet sem szolgáltatnak számára. Barankovics új gazdasági életformának a gazdasági élet természetjogi alapjait tekintette és a gazdálkodás középpontjába a haszon és az államérdek vagy osztályérdek és pártérdek helyett az Isten által szabadnak és egyenjogúnak teremtett emberi személyiséget, illetve jogos anyagi igényeinek kielégítését állította. Az új gazdasági életformát az evangélium szellemében tökéletesített szocializmusnak nevezte, olyan gazdasági életforma felé törekszik, amely nem ismeri a nagy vagyoni különbségek okozta feszültséget, ugyanakkor nem eszménye a tulajdon nélküli állami bérmunkások társadalma. Még ennél is távolabb állt tőle az olyan gazdasági rend, amelyben egyesek óriási vagyonok birtokában már nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és politikai hatalmat is tudnak gyakorolni, míg a többség a minden tulajdont nélkülöző proletársors osztályosa. Azt vallotta, annyi tulajdon megszerzését kell lehetővé tenni, amennyi az emberi személy függetlenségéhez szükséges.¹⁹

Zárszavában a Néppárt ellenzéki alapállásának elveit megfogalmazva többek között kifejtette, hogy e rendkívüli időkben az ellenzék felelőssége semmivel sem kisebb a kormányénál. A Néppárt azzal a tárgyilagosságra való törekvéssel és mélységesen átérzett felelősségtudattal fogja gyakorolni jogait, mintha kizárólag tőle függne a nép sorsa. De mindig alázattal s minden egyéni érdeket távol tartó hazaszeretettel fogja végezni munkáját. Nemcsak egyéni, hanem párthatalmi érdekeket sem kíván szolgálni.

Az állam és egyház viszonya

1948 elejére az állam és az egyház viszonya olyan mértékben vált tarthatatlanná, hogy a kereszténydemokrata párt, amelynek élén katolikus elkötelezettségű, neves személyiségek álltak, nem hallgathatott tovább. Korábbi országgyűlési felszólalásaiban és a Hazánkban megjelent, a részletekre vonatkozó kritikai megnyilatkozásai után Barankovics március 1-jén országgyűlési beszédében összefoglalta a Néppárt álláspontját az állam és az egyház viszonyának kérdésében. A vitás kérdéseket kétoldalú tárgyalások útján vélte megoldhatónak. Nyomatékosan felhívta az országgyűlés, illetve a kormány figyelmét arra, hogy az állam és a katolikus egyház viszonyának nemzetközi jogilag érvényes szabályozása csakis a két szuverén félnek, az államnak és a római Szentszéknek megegyezése alapján lehetséges. Az egyház és az állam viszonyának rendezését nem szolgálják a személyi nehézségek és a napi politikai harcok, a problémákat lényeglátó bátorsággal kell kibontani e kontroverziák ködéből.²¹

A vallás nem magánügy

Az egyház és iskolái ellen irányuló támadásokról és a vallási jellegű társadalmi és kulturális, valamint ifjúsági szervezetek feloszlatásáról szólva a Néppárt főtitkára részletesen kifejtette, hogy a katolikus egyház nem csupán liturgikus, hanem belső természete és lényege szerint kultúregyház is. A vallásszabadság joga tehát nem merül ki az istentiszteletek elvégzésének jogában. A katolikus egyház sohasem adta hozzájárulását ahhoz, hogy a vallást mintegy internálják a templomokba vagy a vallásos társulatokba, s ott védőőrizetbe vegyék, ahogyan ezt a hitlerizmus elképzelte. Senkit sem lehet valamely hit megvallása vagy követése miatt bárminő joghátránnyal sújtani, hacsak ezáltal az erkölcsi törvények ellen nem vét. Ennyiben a vallás csakugyan magánügy. De maga a kultusz is közügy, hiszen valamely vallási szervezet és a kultusz szabadságán őrködni az állam kötelessége. Az igazi vallás azonban nagy jelentőségű kulturális tényező, mégpedig a kultúrának a legtágabb, tehát az egész emberi tevékenységet felölelő értelmében. Az igazi vallás a haladás központi motorja, mert azt, ami „van”, valaminő „kell”-nek a mintájára akarja formálni. Ebből következik, hogy a kultúregyház nem hagyhatja magára híveit a természetjog, a hit és az erkölcs fő kérdéseinek értelmezésében és gyakorlati érvényesítésében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyház beavatkozhat a napi politikába. Éppen ellenkezőleg: a keresztény társadalomtudomány szerint az egyház és az állam az emberi társulások jogrendjében nem egymás fölé vagy alá, hanem egymás mellé rendelt, úgynevezett tökéletes társaságok, amelyek egymás ügyeibe nem avatkozhatnak, saját feladataik ellátására önmagukban hivatottak.

Az egyháznak kultúregyház voltából fakadó követelményei közül az egyik legszembetűnőbb az egyház általános iskolajoga. Ugyanakkor a szülők elvitathatatlan természetjoga gyermekeik vallásos szellemben való iskoláztatásáról gondoskodni. Az államnak viszont jogában áll megkövetelni az egyházi iskolákban a demokratikus szellemű nevelést és tanítást. Barankovics rámutatott arra, hogy a társadalomban megnőtt az érdeklődés az egyházi iskolák iránt, s a fakultatív hitoktatás bevezetésére irányuló megelőző kísérlet elemi erejű népfelháborodást váltott ki. Végül azt javasolta, hogy a tárgyaló felek tartózkodjanak egymás nyilvános sértegetésétől, fejezzék ki tárgyalási készségük őszinteségét s zárt ajtók mögött kezdjék meg a párbeszédet.

Az események azonban más irányt vettek, nemcsak az állam és az egyház közti viszony kérdésében. Barankovics parlamenti szereplésének, de talán közéleti pályafutásának is legmesteribb beszédét mondta el az 1948. június 16-án beterjesztett, az egyházi iskolák államosítását tartalmazó törvényjavaslat ellen. Beszédét kisebbségi vélemény formájában mondta el. Tiltakozott az állami iskolamonopólium bevezetése ellen, részletezte a szülők és az egyház jogait a tanítás és a tanulás szabadságára, bizonyította a semleges iskola létesítésének helytelenségét és lehetetlenségét, megoldást kínáló nyugati példákat sorolt fel és hivatkozott az 1848-as törvényekre. Végül leszögezte, ha ezt a törvényjavaslatot a parlament többsége helyesli is, az a magyar nép igen nagy többségének értelmi, akarati és érzelmi egyetértését soha nem fogja elnyerni. A példás szakmai gondossággal felépített beszéd több részlete, majd teljes szövege nyomtatásban is megjelent.²⁴

Eddig és nem tovább

Történelmi jelentőségű megnyilatkozás marad a Néppárt főtitkárának 1948. december 14-én elhangzott, a kommunista diktatúrával leszámoló utolsó országgyűlési beszéde. Az életbe lépő új, Dobi István vezette kormány programjára és a benne elhangzott fenyegetésekre válaszolva Barankovics mondanivalóját a Néppárt három lényeges elvi és gyakorlati programpontja köré csoportosította. Az egyház és állam holtpontra jutott párbeszédében továbbra is újabb tárgyalások megkezdését sürgette, hiszen az állam és az egyház viszonyának további elmérgesedése súlyosbítja a Néppárt és a kormány közötti ellentétet. Élesen támadta az állami tervgazdálkodás és a kollektivizálás irányába mutató kormánypolitikát, sürgette a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom mielőbbi teljes szétválasztását, továbbá a különböző társadalmi és gazdasági szervezetek, szakszervezetek, érdekképviseletek és szövetkezetek hivatásuk szerinti autonómiájának érvényesülését, hogy ellensúlyozzák egymást és kizárják a hatalmak koncentrációját.25 A kialakuló gazdasági rend kritikájaként ismételten hangsúlyozta, hogy a Néppártnak nem ideálja az állami bérmunkások kollektív társadalma. A közjó érdekeit szolgáló állami szektor mellett olyan szabad szövetkezeti szektor kialakulását tartotta kívánatosnak, amely az összefogó egzisztenciáknak az állammal szemben is védelmet nyújt, továbbá szükségesnek ítélte egy erős magángazdasági szektor, a kis- és középmagántulajdon fennmaradását. Részletesen kitért a mezőgazdaság helyzetére. Megerősítette a földreform végrehajtásának szükségességét, sürgette annak befejezését és az önálló paraszti életforma gazdasági, műszaki és szakműveltségbeli feltételeinek biztosítását, valamint a szakszervezetekével egyenjogú mezőgazdasági érdekvédelem létesítését.

Minden felvetett kérdésben rámutatott a kormány kezdeti választási ígéretei és a kialakult valóság közötti ellentmondásra. Megállapította, hogy a Néppárt és az egyre jobban radikalizálódó rendszer között a viszony a választások óta jelentősen megromlott. A megváltozott körülmények alapvető kérdések felvetésére kényszerítik a Néppárt vezetőségét. Vajon a Néppárt rendelkezésére állnak-e még azok a lehetőségek, amelyeknek felhasználásával a programjában kifejtett közjót valóban meg tudja közelíteni? A népi demokrácia belső kibontakozásának olyan szakaszában jár, amikor minduntalan elhangzik a vád, miszerint a Néppárt nem a kormánynak, hanem a demokratikus jellegű állam eszményének az ellenzéke – hovatovább ellensége – és így működésével veszélyezteti a demokráciát. Holott a Néppárt csupán mértéktartással és felelősségtudattal képviseli az országgyűlési választásokon meghirdetett programját. Nem a Néppárt változott meg, hanem – a kormány politikájának következtében – a körülmények változtak meg körülötte. A körülményeknek ezt a változását tudomásul venni és belőle megfelelő következtetéseket levonni az adott pillanatban a politikai okosság követelménye lehet. A Néppárt inkább e következtetések levonására, mint programjának a megváltozott körülményekhez való idomítására hajlandó. A párt tevékenysége nem öncél, a politizálás nem hiúság kérdése, a párt csakis a programjában kifejtett közjónak közösségi eszköze lehet. Létének addig van értelme, amíg valóban az marad.²⁶

Rákosi választás elé állította Barankovicsot. Megjelent naplórészletéből ismeretes, nyilatkozatot követelt tőle, amelyben a Néppárt bejelenti önkéntes feloszlatását, melyet nem a kormány által alkalmazott erőszak indokol, hanem a Néppárt antidemokratikus és népellenes politikája, valamint hogy a magyar és keresztény párt lelkiismereti konfliktusba került, mert Róma Mindszenty kardinális jogtalan védelmében durván beavatkozott a magyar állam belső ügyeibe. Barankovics Amerikában keresett menedéket. Kényszerkörülmények között vállalta az emigrációt. A jelek szerint nem találta fel magát az idegen környezetben. Részt vett ugyan a Magyar Nemzetgyűlés volt elnökének, Varga Bélának vezetésével működő Magyar Nemzeti Bizottmány munkájában, de nem avatkozott be az emigrációs politikai irányzatok küzdelmeibe. Figyelmét elsősorban a politikai kultúra és a világot irányító erők nagy összefüggéseinek értelmezésére fordította. Rendszeresen tájékozódott a hazai eseményekről is, ahogyan azt néhány megjelent dolgozata érzékelteti. Keveset utazott, inkább visszahúzódva, könyvei között élt, írt és szerkesztett. Négyszer-ötször tért vissza Európába, két alkalommal a Magyar Katolikus Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana meghívására előadást tartott. Egy ízben feleségével együtt fogadta VI. Pál pápa.

Az emigrációs évek termése

Politikai kultúra és demokrácia

Visszatérő gondolata volt Barankovicsnak a magyar társadalom politikai műveltségének és külpolitikai tájékozottságának alacsony színvonala. Hiányosságait különösen tapasztalta a második világháború éveiben, a közvélemény érzelmi indíttatású orientációjában, a realitásokat nélkülöző bizakodásaiban. Kritikával illette nemcsak a keresztény középosztály, hanem a klérus jelentős része politikai műveltségének hiányosságait is. Már 1945-ben, mint a Néppárt főtitkára kifejtette, hogy szerinte hatalmas jövő vár a kereszténydemokrácia hazai kibontakozására, ha magas eszményeit megértik, vagyis mód van a társadalom érdeklődő részének rendszeres továbbképzésére. 1948 őszén keresztény világnézeti akadémia indítását hirdette meg, amelynek első előadói jeles hazai szakemberek voltak. Ezt az elgondolását 1949-es emigrációjának kezdetétől fogva újra meg újra hangoztatta s több kísérletet tett a pártszempontoktól független politikai művelődés iránti igény fenntartására. 1951-ben Salzburgban kéziratos, sokszorosított formában adta ki a Demokrata Néppárt hetilapjában, a Hazánkban megjelent, Mihelics Vid által szerkesztett Pártiskola sorozatát. A 93 gépelt oldal 59 cím alatt rendszerezve tárja fel a modern keresztény társadalomtudomány alaptételeit, és válaszol a marxista propaganda által felvetett kérdésekre. A kiadvánnyal részben pótolni szándékozott az e téren mutatkozó feltűnő hiányosságokat. A bevezetőben kifejti, hogy nem a keresztény hittel igyekszik igazolni a keresztény politikát, hanem a tudománnyal igazolja a keresztény szellemiséggel harmóniában álló közéleti tájékozódás igazságát. A keresztény politika elméletének szélesebb körű ismerete terén is keservesen megbosszulta magát az a mulasztás, melyet a keresztény politikai nevelés tekintetében a két világháború között elkövettünk, írja Barankovics, majd hozzáteszi: a tömeg­nevelésben, a keresztény politikai elmélet ismertetésében a KALOT végezte a legjobb munkát. A keresztény politika, mely unos-untalan kereszténynek nevezte magát, a keresztény politika lényegétől gyakorta csillagászati messzeségbe távolodott, sőt több ponton éppen a keresztény politika sarkalatos elveivel került feloldhatatlan ellentétbe.²⁷

Ugyancsak 1951-ben tartott salzburgi előadásában a politikai művelődés kérdésével kapcsolatban az ifj. Andrássy Gyulát idézte, akit a XX. század „legmélyebb pillantású elemzőjének” tartott: „Az első világháború utáni katasztrófánk egyik okául azt jelölte meg, hogy a magyarságnak szűk volt a külpolitikai horizontja, és nem tudtunk reális és egységes külpolitikai közvéleményt kialakítani. Az első világháborúnak egyik, számunkra legfontosabb tanulságaként pedig azt vonta le, hogy a világot átjáró nagy szellemi áramlatok pozitív és döntő politikai hatalommal rendelkeznek, amit mi sem idejekorán, sem külpolitikai jelentősége szerint nem ismertünk fel. Alárendelt jelentőséget tulajdonítottunk annak, hogy a világ másképpen ítél rólunk”.²⁸

Később New Yorkban, a Magyar Nemzeti Bizottmány Vallási és Közoktatásügyi Bizottságának elnökeként Kis Magyar Könyvtár címen kiadványsorozatot indított. Jelentős elméleti tanulmányokban, előadásokban és önálló kiadványokban is igyekezett értékelni a magyarországi helyzetet, a külpolitikai, valamint az egyházon belüli eseményeket. A Kis Magyar Könyvtár programját a sorozat előszavában abban határozta meg, hogy a füzetek elsősorban a nemzeti tudományágak terén nyújtsanak megbízható ismereteket a külföldi magyaroknak. A sorozatban öt kiadvány jelent meg hivatkozással a szűkös anyagi háttérre és a modern követelményeket kielégítő szakemberek hiányára az emigrációban, s arra, hogy nincs mindenkinek módja az együttműködésre. A sorozatból kiemelkedik Kovrig Béla, a milwaukeei egyetem professzorának kétkötetes munkája, amelyben a társadalompolitika alapfogalmait, a magyar társadalom legújabbkori változásait tárgyalja, végül megvonja a korszak társadalompolitikai mérlegét.

Barankovics e sorozat gondozása mellett jelentős önálló kiadványokban foglalt állást időszerű kérdésekben, és egészítette ki korábbi írásaiban és beszédeiben kifejtett álláspontját. A kommunista kormány művelődés- és oktatáspolitikai reformkísérleteivel foglalkozó 228 oldalas elemzése élénk vitát keltett az emigráció soraiban, éles kritikájának tárgya és részben konstruktív jellege miatt. Elismerte, hogy a gazdasági és műszaki fejlődés újfajta szakmai műveltség igényét ébresztette fel, s a kielégítésére irányuló kísérlet időszerű. Határozott véleményt formált a kommunista kormány kultúrpolitikájáról. A magyar társadalom egységesülését kívánjuk szolgálni emigrációnkban is, írta, majd így folytatta: „Az igazság szolgálata, amelyre feltettük életünket, olyan megállapítások kimondását is megköveteli tőlünk, amelyekről – már megfogalmazásukkor – tudtuk, hogy majd emigrációnk egy másik csoportjának rosszallásával találkoznak. Ha a világnézet és egyéni politikai múlt vonalán tagolt emigrációnk minden egyes csoportja elvetné legalább egy értékítéletünket (nem adataink helyesbítésére és kiegészítésére irányuló bírálatokra gondolok), akkor talán megnyugodnánk afelől, hogy ezzel az írással senkit, csak az igazságot szolgál­tuk”³⁰

A zsinat és a vasfüggöny mögötti egyház

Figyelemmel kísérte az egyetemes és a magyarországi egyház életét. 1962-ben New Yorkban kiadott tanulmányában örömmel üdvözölte a II. Vatikáni Zsinat meghirdetését. Különösen értékelte az egyháznak azon szándékát, hogy tágabbra kívánja nyitni kapuit a világi hívők előtt. Véleménye szerint ma általában a hívek adják az egyház életének anyagi alapját és szinte egész világi befolyását. Az ő feladatukká vált az egyház szociális, politikai, gazdasági és kulturális tanításainak megvalósítása. Az ő különleges feladatuk az egyház tájékoztatása a szociális, politikai, gazdasági helyzetről, igényekről és reformokról. Komoly részük van az egyház idevágó tanításainak formálásában is. Közreműködésük nélkül a kul- túregyház élete jórészt a liturgiára és az aszketikára zsugorodnék.

Barankovics azonban világosan rámutatott arra is, hogy a vasfüggöny mögött élő keresztények számára az együttélés 1962-ben nem szabad választás, hanem ténykérdés, hasonló mint aminőt az első századok keresztényei számára az a tény jelentett, hogy egy harcosan ellenséges pogány birodalomban kellett a kereszténységet tovább életben tartaniuk. Részletesen elemezte a „vasfüggöny mögötti ember” kiszolgáltatott helyzetét és ragaszkodását a demokrácia értékeihez. Egyben jelezte, hogy ettől függetlenül az evangéliumi értékek terjedésének érdeke az egyház külső megjelenésének demokratizálása, a felesleges és idejét múlt pompa korlátozása. Síkra szállt az egyház erkölcsi tanításának dogmatikus értelmezé­séből származó hátrányos megkülönböztetések megoldásáért. Külön fejezetben foglalkozott a tudomány és vallás viszonyának kérdésével, a kettő ellentétét hamis tanításnak, széles tömegek félművelt felfogásának minősítette, hiszen modern hívő katolikus tudósok egész sora nem lát ellentétet vallása és tudománya között. Barankovics végül arra a következtetésre jutott, hogy a vasfüggöny mögötti katolikusok hozzájárulása a zsinat sikeréhez legfőképpen az ő mindennapi szenvedésük hitükért, szeretetük az egyház iránt és türelmes várakozásuk. Mi számit többet Isten mérlegén?³¹

Egy évvel később külön tanulmányban részletesen elemezte a marxi-lenini elmélet alapállását az egyházzal és a vallással kapcsolatban s a Kádár-kormány „új” egyházpolitikáját. A katolikus hit és egyház helyzete Magyarországon – 1963 című brosúrájában. Kitért benne a katolikus egyház életének minden területére (hitélet, papszentelés, sajtó, szellemi és társa­dalmi élet, az egyház anyagi helyzete, kiszolgáltatottsága stb.) és megállapította, hogy az eddigi jelek szerint a Kádár-kormány legfeljebb az egyház kiszolgáltatottságának limitálá­sára hajlandó, de arra nem, hogy az egyháznak legalább limitált szabadságot biztosítson.³²

Egy angol nyelvű tanulmányában foglalkozott az antiszemitizmus jelenségével is.33 írásában többek között kifejti, hogy a mindenhol és minden korban előforduló jelenségnek rendkívül gazdag és széles körű irodalma van, s hogy 18 oldalas tanulmányában nincsen módja mindezt figyelembe venni. A rendkívül összetett jelenségnek megelőzése és kezelése az okok mindegyikének körültekintő és sokoldalú vizsgálatát igényelné. Tanulmányában csupán néhány tényezőre mutatott rá, így vizsgálta a kérdést a többség és a kisebbség konfliktusa viszonylatában, a nemzeti és etnikai, illetve a kulturális identitásra irányuló, az újkori nacionalizmus, valamint a liberalizmus hatásának összefüggésében. Kitért a jelenség vallási hátterére, s a hitbeli tájékozatlanságból eredő okokra is. Végső következtetésében a megoldást a csoportsajátosság feltétel nélküli elfogadásában, az emberi méltóság, a békés egymás mellett élés, a társadalmi pluralitás és a törvény előtti egyenlőség szellemének érvényesítésében látja.

A fenyegetett Európa jövője

1958-ban elnöke lett a New Yorkban alapított Kelet-Európai Kereszténydemokrata Uniónak. E tisztségének felelősségéből fakadtak azok a tanulmányai, amelyek a hidegháború és az ún. disengagement-politika idején rámutattak Moszkva politikájának csapdáira, veszélyeire és leleplezte a szólamok mögött meghúzódó, Európa birtokbavételére irányuló szovjet terveket. Maga a szó atyja sohasem határozta meg pontosan a fogalom tartalmát. Mást ért rajta a Kelet, mint a Nyugat, de a nyugatiak se egyeztek meg a szó jelentéstartalmát illetően. A disengagement a következő főbb terveket takarja: a Rapacki-terv eredeti és módosított formája; a Nyugat és Kelet között létesítendő ütközőzóna, illetve ún. semlegesített övezet; a katonai erők csökkentése, visszavonása, bizonyos fegyverek birtoklásából való kizárása és ún. befagyasztása bizonyos területeken, mindkét oldalon; mindezek kombinálása biztosítékokkal és ellenőrzési rendszerrel. A terv gyökeres hibája az volt, hogy a tényeket nem vette figyelembe, nem mérlegelte az engedményeket és eredményeket, hanem „mate­matikai egyenlőséggel” mért. A Szovjetunió semmiféle hajlandóságot sem mutatott arra, hogy megfelelő értékű ellenengedményeket tegyen. Ilyen egyezmény esetében, ami a katonai ellenőrzést és ennek hatékonyságát illeti, a Nyugat a vétkes feledékenység bűnébe esnék, ha észben nem tartaná a tapasztalatokat, amelyeket e téren a kommunista magatartásról Koreában szerzett, ahol a kommunisták minden ellenőrzési előírást és biztosítékot kivétel nélkül megszegtek. A kommunista világhódítás európai akcióprogramjában a célok hierarchiájának csupán Európa legyengítése és integrációs folyamatának visszavetése áll. A szovjetet semmiféle engedmény se fogja rábírni, hogy említett európai célját feladja. Ezzel szemben, ha Európa az Adenauer–Schumann-i–De Gasperi-i látomást az egységes Európáról fel nem adja, megmenti önmagát és megnyitja az utat Európa integritásának helyreállításához, 100 millió hű európai felszabadításához.³⁴

Ebben a kérdésben újból megszólalt 1968-ban, Csehszlovákia szovjet megszállása után. Az ún. Brezsnyev-doktrínát vette bonckés alá. Tanulmányában figyelmeztette a nyugati politikusokat, hogy Andrej Gromiko szovjet külügyminiszternek az ENSZ 1968. október 3-i közgyűlésen elhangzott beszéde új szovjet külpolitikai doktrínát tartalmaz. Eszerint Moszkva sohasem fogja eltűrni, hogy a Nyugat visszagöngyölítse a szocialista Commonwealth-et, s legalább egy láncszemet megkaparintson belőle. A Szovjetunió eddig nyíltan sohasem deklarálta, hogy az önrendelkezésnek és a be nem avatkozásnak általánosan elfogadott értelme a kelet-európai országokra nem vonatkozik, az új Brezsnyev-doktrínában nyíltan és félreérthetetlenül igényelte a legalitást. Ez új szovjet kelet-európai külpolitikai koncepciót foglalt magában, Moszkva szabad kezet kívánt magának a térségben, amelyet a nyugati hatalmaknak és az ENSZ-nek nyíltan és félreérthetetlenül vissza kell utasítaniuk. Az utóbbi hetek feltűnést keltő eseményei sürgetően követelik az európai egységnek további intézményes kiépítését éppúgy, mint az euro-amerikai szolidaritásnak megerősítését – fejtette ki tanulmányában.³⁵

A korszerű kereszténydemokrácia

Mindkét tanulmány érzékelteti, hogy Barankovics állandóan figyelemmel kísérte a Magyarországot érintő nemzetközi eseményeket, a nagyhatalmi stratégiát és alapos felkészültséggel olykor reagált rájuk. Az emigrációban megjelent több írása és kiadványa pedig azt mutatja, hogy a magyar kereszténydemokrácia hiteles elméleti értelmezőjének, politikai vezérének tekintette magát. Mindvégig ragaszkodott a keresztény politikát meghatározó természetjogi felfogáshoz. Ennek jelentőségéről írt tanulmányában négy pontba sűrítve keresztény politikának azt nevezi, amely először: „Jeladatának a természetes közjó szolgálatát tekinti, másodszor: e természetjogoknak pozitív jogokká való átalakítására és olyan társadalom létrehozására törekszik, amelyben ezek a jogok realizálódhatnak, harmadszor: abból a célból, hogy az emberi személyek tökéletesedésének feltételeit minél egyetemesebben és konkrétabban biztosítsa, és negyedszer: így közelítse meg a legfőbb természetes közjót, a békességben élvezett földi boldogságot”.

„A keresztény politika, ha megérdemli ezt a nevet, nem törekszik arra sem, hogy a kereszténység valamennyi erkölcsi parancsát állami jogszabállyá alakítsa át, és államhatalmi eszközökkel kényszerítse ki. Ezt részben lehetetlen is volna megtennie, mivel vannak erkölcsi szabályok, amelyek külső hatalommal ki nem kényszeríthetők, másfelől az ilyen törekvés természetjogba ütköznék és a legszörnyűbb erkölcsi zsarnokságot teremtené meg.”

„Világnézetünket a változatlan dogmahiten és erkölcsi elveken túl, számtalan változó tényező is alakítja, mint például a fizikai világkép változása, a történeti tapasztalat, a művelődés alakulása, az emberi méltóság tudatosodása, új eszmék feltűnése, régi eszmék kibontakozása stb. Lehet és sokszor valóban különbség van a keresztény politikák között azokban az utakban, módokban és eszközökben, amelyekkel a közjót meg akarják közelíteni A keresztény politikáknak ez a lehetséges különbsége kiemeli a keresztény politikusnak azt a kötelességét, hogy programjukat ne azonosítsák magával a kereszténységgel, ne a kereszténység tekintélyével fejtsék ki közéleti tevékenységüket, híveiket ne tévesszék meg a kereszténység tekintélyével”.³⁶

A kereszténység és a demokrácia összefüggéseiről Giesswein Sándor óta nem írtak olyan mélyreható, célirányos tanulmányt magyar nyelven, mint Barankovics István.³⁷ A demokrácia fogalmáról és gyakorlati megvalósításáról szólva többek között kifejti, hogy a népuralom szükségképpen sem nem igazságos, sem nem bölcs. A népuralom a nép erkölcse, műveltsége és önuralma nélkül nem lehet jól működő kormányforma, annál kevésbé, mert a népuralomnak az államban nincs is más, belső és tényleges korlátja, mint a nép erkölcsi, műveltségi önuralma. A világ nagyobb és műveltebb, erkölcsileg színvonalasabb része a demokrácia pártján áll, mert az emberi méltóságnak öntudatára jutott szabad ember elvileg is a legméltóbb, ha önmagát kormányozza. A közjót úgy segíthetjük leghatékonyabban a megvalósuláshoz, ha az egész népnek megadjuk a közakarat kialakításában az egyenlő részvétel jogát. A hatalomról gondolkodva arra a következtetésre jut, hogy annak jellege nem uralkodói, hanem szolgálati jellegű. Az igazi demokráciában a hatalmon lévők nem uralkodnak a népen, hanem szolgálják azt. A néphatalom korlátja az a kisebbségi jog, amelynek tiszteletben tartását és a többség jogainak az elismerését megköveteli az igazságosság. Az egyenlőség keresztény eszményéről az a felfogása, hogy a társadalom tagjai jogi egyenlőségének és tényleges különbözőségének ellentétét az igazságosság jegyében kell feloldani: ez a demokratikus egyenlőség eszménye. Írásaiban ismételten előtérbe kerül az emberi személyiség jelentőségének hangsúlyozása. Jacques Maritain integrális személyiségelmélete jut benne kifejezésre, akinek két híres tanulmányát is kiadatta. Barankovicsnak ebben az írásában is felfedezhetjük a modern kereszténydemokráciának ezt az alapvető elvi követelményét. Azt írja, hogy „...a modern demokrácia az emberi személyiségnek teljességét szolgálja a szabadság és egyenlőség jegyében, amikor az embert nemcsak politikailag akarja szabaddá és egyenlővé tenni, hanem eszménye az, hogy az ember a politikai, gazdasági és kul­turális életben is egyenlő szabadságjogokkal és lehetőségekkel rendelkezzék, hogy így teljes személyiségét minél előbb tökéletesebben kibontakoztathassa.” A gondolatot folytatja: „A demokrácia, ez a tökéletes kormányforma igenis embernek való, de csak azoknak az embereknek, akikben emberi méltóságuknak öntudata, az Isten és az emberek iránti felelősségének érzése elevenen él, akik sohasem felejtik el, hogy embernek lenni annyit tesz, mint hasonlítani Istenhez.”

„Ez a kereszténydemokratikus eszme a meg nem rövidült karú evangéliumi szeretet ölelésében egyesít bennünket, katolikusokat és protestánsokat, akik egyképpen hiszünk a személyes és gondunkat viselő Istenben, hiszünk Jézus Krisztusban, és egyformán ragaszkodunk az ő keresztfájához, amely mindannyiunknak nemcsak az áldozat oltára, nemcsak az örök dicsőség jelképe, hanem földi életünknek is megvilágosító fáklyája.”,³⁸

Ez Barankovics hitvallása a kereszténydemokráciáról és az idők jeleiről…

JEGYZETEK

• 1. Gergely Jenő: Politikus pályák - Barankovics István. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1984.
• 2. Gergely Jenő: Barankovics István - Magyar Nemzet 50 év, 1938-1988., Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1989.
• 3. Az Ország Útja, 1937.1. sz. március 1.
• 4. Uo.: 2.
• 5. Uo.: 14.
• 6. Uo.: 24.
• 7. Uo.: 4. sz. 86.
• 8. Uo.: 1943. 5-6. sz. 21-23.
• 9. Wilhelm Röpke: A harmadik út - Korunk társadalmi válsága, Auróra, Bp. 1943. 6.
• 10. Uo.: 8.
• 11. Balogh Sándor-Izsák Lajos: Pártok és pártprogramok Magyarországon (1944-1948.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1977. 308.
• 12. Uo.: 310.
• 13. Félbemaradt reformkor - Miért maradt el az ország keresztényhumanista átalakulása? Katolikus Szemle, Róma, 1990.183.
• 14. Barankovics István: Kereszténydemokrácia - Mit akar a Demokrata Néppárt? Buda­pest, 1947. 11.
• 15. Uo.: 22.
• 16. Uo.: 30.
• 17. Balogh-Izsák: i. m. 315.
• 18. Országgyűlési Napló (ON) 1947. okt. 7. 54-55.
• 19. Uo.: 63.
• 20. Uo.: 79.
• 21. ON. 1948. márc. 1.1035.
• 22. Uo.: 1041.
• 23. Uo.: 1042.
• 24. Mészáros István: ... Kimaradt tananyag ... Diktatúra és az egyház - 1945-56., Márton Áron Kiadó, Budapest, 1993.1.92-124.
• 25. ON. 1948. dec. 14.23.
• 26. Uo.: 37.
• 27. A keresztény politika iskolája, Salzburg, 1951.
• 28. Barankovics István: Egységtörekvésekés Magyarország, Salzburg, 1951. jan. 25.
• 29. Kis magyar könyvtár: I. Horváth Barna: A magyar közjog kis tükre, II. Kubinszky Lajos: Magyar közoktatásügyi politika a két háború között, III. Horváth Barna: A magyar jog történet kis tükre, IV KovrigBéla: Magyar szociálpolitika I. rész (1920-1945), V. Kovrig Béla: Magyar szociálpolitika II. rész (1920-1945)
• 30. Barankovics István: A magyar emigráció kulturális programja, New York, 1952.
• 31. Barankovics István: Egyetemes zsinat és a vasfüggöny, New York, 1962.
• 32. Barankovics István: A katolikus hit és egyház helyzete Magyarországon, New York, 1963.
• 33. Barankovics István: On the causes of anti-semitism. Hungárián Quarterly, Vol.5. No. 1- 2,1965.
• 34. Barankovics István: Sorsdöntő elhatározások sorsdöntő évek előtt, New York, 1959.
• 35. Barankovics István: A Brezsnyev-doktrína, 1968.
• 36. Barankovics István: Haladás és keresztény politika. Új Látóhatár, 1955/3. München.
• 37. Barankovics István: A kereszténydemokráciáról. Katolikus Szemle, Róma, 1989. 3. sz. 1-20.
• 38. Hit és politika - Protestánsok a kereszténydemokráciában, Barankovics István Alapít­vány kiadványa, Budapest, 1994.4.
• 40. Barankovics István: Die grosse Warnung (. - Hermann Odermatt: Das Schandurteil von Sofia. - Christianus: Tragödie des Menschen)
• 41.Barankovics István: Egyetemes zsinat és vasfüggöny (Hungarian Quarterly. - (1962), 112 p.)
• 42.Dr. Barankovics István családi levelei az emigrációból Nagykállóba [sar Salga Miklós]
• 43. Török Bálint: "Ön nem evilági ember" - Híven önmagunkhoz. Barankovics István összegyűjtött írásai a kereszténydemokráciáról
• 44. Sass Viola: Az ország útja (1937-1943) : folyóiratelemzés Barankovics István eszmeiségének tükrében