1956 és a magyar kereszténydemokrácia

A Demokrata Néppárt 1949-es ellehetetlenítése után a kereszténydemokrácia képviselőire az üldöztetés várt. Már 1948. november és 1949. március között majdnem egy tucat képviselő volt kénytelen választani politikai szerepvállalása miatt, a fenyegető letartóztatás elől menekülve az emigrálás kockázatos útját. 1948. március és 1956 között tizenkét itthon maradt képviselő ellen indítottak büntetőeljárást. A represszív fellépések hatására látszólag a hatalom elérte vélt célját, a kereszténydemokrácia megsemmisítését. Ennek ellenére a gondolat, az eszme látensen továbbra is élt és hatott, a továbbélés reménye megmaradt a Demokrata Néppárt egyes híveiben.

Az 1956. október 23-i forradalom a Demokrata Néppártot is váratlanul érte. A sztálinista diktatúra korábbi intézkedései óvatosságra és megfontoltságra intették a párt volt vezetőit, ezért csak a pártállam 1956. október végi szétesése és a pártok alakulásának lökést adó többpártrendszer bejelentése után aktivizálódtak. A DNP is ekkor jelentkezett újra, a keresztény ellenzék egyik – ám múltja miatt – leginkább fajsúlyos pártjaként. A fővárosban élők közül Keresztes Sándor  kezdeményezésére (aki akkor az Új Ember szerkesztőségében fűtőként dolgozott) Mihelics Viddel  együtt felkeresték Székely Imre Kálmánt  a lakásán, ahol elhatározták a Demokrata Néppárt újraindulásának bejelentését.[1] A hármasban megfogalmazott beadványt[2] – amelyben bejelentették a kormánynak a DNP újbóli működését és részvételi szándékukat a majdan kiírt parlamenti választásokon – később, de még az átadás előtt a Tapolcán élő, a fővárosban volt képviselőtársait éppen meglátogató Keszler Aladár , valamint a néhány hete Budapestre költöző Farkas Dénes is ellátta kézjegyével. A kormány az MDP-vagyon kisajátításából a DNP számára a Mérleg utca 6. sz. alatti korábbi MDP kerületi székházat adta központi épületnek, de egyéb pénzügyi támogatásban nem részesítette. A Demokrata Néppárt szervezői 1956. november 3-án egy ideiglenes intézőbizottságot választottak, és döntöttek a pártszervezés beindításáról. Pártelnöknek a fővárosi korelnök Farkas Dénes képviselőt tekintették, egyes források szerint Matheovits Ferencet ekkor jelölték a Demokrata Néppárt főtitkárának.[3] A szerkesztőbizottság elnökének (Matheovits) megválasztása mellett a párt lapja, a Hazánk ideiglenes főszerkesztőjének (Mihelics Vid) megbízatására is sor került. A fővárosban négy kirendeltséget állítottak fel a szervezőmunka beindítására, helyi szervezet felállítására csak Budafokon történt kísérlet. A párt lapja, a Hazánk  november 4-én jelent volna meg.

A fővárosi kereszténydemokraták 1956-os utolsó pártpolitikai tevékenysége a Bibó István kibontakozási tervezetéhez való decemberi csatlakozás volt. A forradalom vívmányainak megőrzésében még mindig reménykedő Bibó a DNP-vel kapcsolatban egyértelmű elvi álláspontot képviselt. Keresztes Sándornak írt, 1956. december 14-én keltezett levelében a Demokrata Néppártnak a többpárti politikai rendszerben játszott jövőbeni politikai szerepéről azt írja, meggyőződése, hogy egy jövőbeni politikai rendszerben szükség van a keresztény szellemiségű pártra.

Vidéken, a helyi forradalmi testületekben tucatnál több kereszténydemokrata vállalt jelentős szerepet, munkástanácsok, forradalmi bizottságok, helyi nemzeti bizottságok tagjai lettek. Két megye demokrata néppárti szerveződésénél a tudatos tervszerűség olyan jelei mutatkoznak, amely alapján szükséges beszélnünk a keresztény pártok 1956-os újraszerveződésének „tervszerűségéről”. Győrött 1956 októberében alakult meg egy keresztényszociális jellegű politikai párt. A pártszervező megbeszéléseken Mészáros Ödön azt az álláspontot képviselte, hogy elég, ha a győri párt a hajdani DNP jogutódja lesz. Szerinte a Demokrata Néppárt nevet kell továbbvinni, új párt engedélyezésére a győri munkástanács sem jogosult.[4] A megalakuló párton belül a kezdetektől ellentétek feszültek a Demokrata Néppárt korábbi tagjai (Mészáros Ödön és nem nevesített támogatói), valamint a fiatalabb tagok között. Azok kerültek többségbe, akik elutasították a Barankovics-párt programjának követését.

A zalai párszervezés ügye teljesen eltérő volt. Horváth Ferenc, bár politikai tevékenysége miatt korábban évekre börtönbe zárték, a zalaszentgróti 1956. október 26-i felvonulás után úgy érezte, hogy közre kell működnie a kedélyek lecsillapításában. Október 27-én a helyi plébánossal együtt felajánlották segítségüket és befolyásukat a rendőrség (és az ÁVH) helyi vezetőjének a rend helyreállításában, a lelkész hangszórón beolvasott beszédében a nyugalom megőrzésére kérte a település lakosságát. Horváth másnap ismerősei felhívására megjelent a nemzeti bizottságot megválasztó gyűlésen, ahol a helybeliek felkérésére (28-án) elvállalta a Zalaszentgróti Ideiglenes Járási Nemzeti Bizottság elnöki tisztségének betöltését.[5] Amikor a De­mokrata Néppárt megyei szervezete – a forradalom alatt a Demokrata Néppárt egyedüli megyei szervezeteként – 1956. november 1-én újjáalakult, a párt ideiglenes megyei és városi vezetőségének társelnöke lett.[6]

DNP-sek – a párt hagyományos szerepfelfogásával összhangban – egyértelműen ellenzéki pozícióban határozták meg helyüket a pártpolitikai palettán. A DNP programtervezete ugyanakkor hangsúlyozta, hogy részt kívánnak venni és felelősséget kívánnak vállalni az „ország újjáépítésében és a sajátos magyar politikai és gazdasági életforma kialakításában”. A legfontosabb feladatot a sztálinista kommunizmust meghaladó demokratizálásban látták. A program társadalomszemléleti sarokpontjait a keresztény világnézetben és a szociális igazságosság garanciáinak megteremtésében jelölték meg, külön kiemelve azonban, hogy nem tekintik magukat sem egyházi, sem felekezeti pártnak. A Barankovics vezette 1947-es DNP gazdaságpolitikai programjához[7] képest nincs lényeges elmozdulás az 1956-os elképzelésekben. A DNP már 1947-ben is egyetértett a demokratikus földreformmal, a stratégiai fontosságú ágazatok, üzemek államosításával. 1956-ban tehát – függetlenül az adott körülményektől – magától értetődő volt a demokratikus reformok megőrzése melletti kiállás. Nem véletlen, hogy Mihelics Vid „A mi roppant felelősségünk” című írásában egy majdani hivatalosan is elfogadott pártprogram sarkalatos pontjaként fogalmazta meg az állami és szövetkezeti tulajdon kisebb korrekciókkal való megőrzésének szükségességét. Erre a koncepcióra rímelt a DNP elvi nyilatkozatának 3. pontja is, mely szerint a párt biztosítani kívánja „a közérdek által korlátozott, illetve ellenőrzött magánkezdeményezést, elsősorban a kisipar és kiskereskedelem területén, a magántulajdon szabadságát a kizsákmányolás tilalma által megszabott korlátok között”. A párt lapja szükségesnek látta továbbá, hogy szerezzenek érvényt a kisajátításról rendelkező törvények kártalanítást ígérő passzusának. A DNP-s programtervezet megalkotói fontosnak tartották a nemzeti függetlenség és szuverenitás külön pontban történő deklarálását. A DNP számára létkérdés és ezért a legfontosabb politikai cél volt a többpárti politikai rendszer szabad választások útján való megteremtése. A november 3-ig létező második Nagy Imre-kormány irányában alapvetően lojális ellenzéki szerepre készülő kereszténydemokratákat aggodalommal töltötte el a meghirdetett koalíciós kabinet felállításának elhúzódása. A kommunistákból álló kormány iránti bizalmatlanságuknak adott hangot a lehetséges veszélyeket is latolgató írás a Hazánk 1956-os számában Doromby Károly tollából. A cikk a konszolidáció feltételeként felfogott „hatalmi befolyásolás nélkül, teljesen szabadon és titkosan” lezajló választásokat szorgalmaz, mert – mint írja a szerző – „a népakaratnak kell majd eldöntenie, ki, illetve kik legyenek azok, akik az ország vezetésére hivatottak”.[8]

A párt elvi nyilatkozata a többpártrendszeren alapuló demokratikus szocializmus és a kereszténydemokrácia eszméinek ötvözésén alapult.[9] A Giessweintől átvett és Barankovics által is használt „evangéliumi szocializmus”, majd az 1956-ban megjelenő „demokratikus szocializmus” nem ugyanazt jelentette, mint a marxisták demokratikus szocializmus fogalma. Az 1956-os kereszténydemokrata politikai gondolkodásban az alapértékeket jelentő hagyományok tovább éltek, a keresztény társadalomszervezési elvek a korábbiakhoz képest változatlanok maradtak. A párt a társadalmi együttélést a természetjog, a keresztény erkölcs és a szociális igazságosság alapján kívánta szabályozni. Demokratikus szocializmuson egy olyan szociális államot értettek, mely a természetjog talaján állva, a perszonalizmus elveit érvényesítve garantálni képes a személy méltóságát, és amelyet a szubszidiaritás elvei szerint „a nép valódi önkormányzata” működtet. Már csak a perszonalista filozófia antropológiai alapállásából következően is az alulról felfelé építkező politika lebegett a szemük előtt, a közvetlen demokrácia hívei voltak, követelték a dolgozók politikai szervezeteinek szabadságát. A „dolgozó nép hazájának”, a kistulajdonosok országának megteremtésében vívmányként tartották számon a földreformot (beleértve az egyházi nagybirtok felosztását), a bankok, nagyüzemek és bányák társadalmi tulajdonba vételét, a megnövekedett társadalmi mobilitást. 1956-ban remélték, a forradalom nyomán elhárultak az akadályok a társadalmi demokrácia korábban megnyitott útjának folytatása elől. „A borzalmas bűnök, hibák és embertelenségek ellenére is történtek olyan változások, amelyek nélkül aligha foghatnánk hozzá politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedésünk olyan mérvű demokratizálásához, mint amilyenen ma már bízvást munkálkodhatunk” – írta Mihelics Vid is.

A felkelők demokráciafogalma és a DNP által képviselt kereszténydemokrata alternatíva demokráciafelfogása számos hasonló vonást mutat. A párt a társadalmi demokrácia és az ideálisnak tekintett politikai berendezkedés terén sok tekintetben együtt haladt a korszak politikai főszereplőivel.   

Az összefoglaló a forradalom 60. évfordulóján megjelent „Magyar kereszténydemokraták és 1956” c. kötet vonatkozó részei alapján készült.