Így tanítja: Dénesné Szak Andrea

Tanári Kerekasztal pedagógus portré sorozatunk nyitó darabjaként a 2019-es  Így tanítom 5 pályázatunk első díjasával, Dénesné Szak Andrea magyar-német szakos pedagógussal beszélgettünk, aki a kaposmérői Hunyadi János Általános Iskola tanára. Az interjú a 2019. december 7-i, a Barankovics István Alapítvány irodájában megrendezett díjkiosztón készült. (Az interjút Kiss Mária Rita készítette.)

KMR: Szeretettel gratulálunk az első helyezéshez! Nem először pályáztál már hozzánk, korábban is nagyon szép eredményt értél el. Azt szeretnénk, ha szélesebb körben is megismernék a pedagógusi munkásságod. Arra kérlek, beszélj egy kicsit magadról, a tanári szerepfelfogásodról!

DSZA: Köszön szépen az elismerést, nagyon jól esett. Főleg azért, mert körülbelül öt évvel ezelőtt kezdtem el azzal foglalkozni, hogy egyéni projekteket készítsek.  Nagyon örültem, hogy már az első megmérettetés visszaigazolta, hogy jó úton járok. Ez inspirált arra, hogy tovább kísérletezzek. Évente készítettem egy nagyobb horderejű projektet, mindig más témában és más fókusszal. Ez a tanítási módszer engem is, és a tanulókat is nagyon inspirált. Ők is szeretnek kilépni a hagyományos tanórai keretek közül és valami mást csinálni. Igyekszem nyitottan szemlélni a körülöttem lévő változásokat, és azokat a tanítási folyamatban visszatükrözni.

KMR: Annak, hogy ilyen komoly sikereket értél el a tanteremben, azért megvan a háttere. Az ilyen színvonalú innovációk nem a semmiből nőnek ki. Milyen képzéseken-továbbképzéseken vettél részt?

DSZA: Én magyar-német szakos tanárként dolgozom egy általános iskolában, Kaposmérőben, de nagyon sok minden érdekel emellett. Főleg a drámapedagógia. Elvem: a hagyományos pedagógiai módszereket az élménypedagógia, és a drámapedagógia módszerével ötvözni, miközben az IKT ismeretket eszközként használjuk a kor igényei szerint. Ebben az évben kezdtem el ismerkedni én is a meditációval, a relaxációval, amit magam is alkalmazok a hétköznapjaimban. Arra gondoltam, hogy a gyerekeknek is szükségük lehet erre. A projektóráimon kívül is szívesen alkalmazom ezt a módszert náluk az órai munkára való ráhangolás eszközeként.

KMR: Nyertes pályamunkádban stresszoldó technikákkal kezded az óráidat. Mi vezetett arra, hogy az intraperszonális intelligencia fejlesztését bevidd az iskolába?

DSZA: Főleg az, hogy láttam a gyerekek úgy esnek be az órára, hogy éppen kikapcsolták a telefonjaikat, de valójában még annak a bűvöletében vannak. Nekem elég sok mindent kell tennem, hogy bevonzzam a tanulókat az óra világába. Arra gondoltam, hogy e szakadékot a két világ között ezzel a módszerrel próbálom áthidalni. A másik ok az volt, hogy mivel keveset olvasnak a diákok, képzeletük nem annyira gazdag. Ezzel a technikával ezt is remekül lehet fejleszteni. Tapasztalatom szerint a relaxáció után jobban tudják egymást is inspirálni.

KMR: Szerinted mi a feladata az iskolának itt a XXI. század elején?

DSZA: Én azt gondolom, hogy az életre kell nevelni a diákokat. Arra kell felkészíteni őket, hogyan éljék túl a mindennapokat úgy, hogy az értékes és tartalmas legyen, és közben hatékonyan tudjanak dolgozni. Fontos megtanulni azt is, hogy hogyan tudják magukat mentálisan felkészíteni a napi munkára, az előttük álló kihívásokra.

KMR: Milyen más projektjeid voltak még, amikért elismerést kaptál?

DSZA: Remélem, nem tűnik szerénytelenségnek, ha elmondom, idén ötödik alkalommal nyertem a digitális pedagógus pályázaton díjat, ami számomra megint csak egy megerősítés. Mindegyik díjam más. Az első elismerés egy tankönyvi anyaghoz kapcsolódó József Attila projekt volt, amiben a gamifikáció módszerét használtam. Ott az volt a célom, hogy a gyerekek választ találjanak arra kérdésre, hogy milyen kapcsolat van József Attila és a saját életük között. A szívem csücske egy merészebb kísérlet volt. Úgy hívtam: fordított osztálytermi projekt. Nem voltam jelen a projektórákon, a gyerekek külön termekben  dolgoztak önállóan, és közben fantasztikus dolgokat alkottak. Amire még nagyon büszke vagyok: a Ludas Matyi projektem, „A ludas köztünk van.” címmel. Az a projekt annyira jól sikerült, hogy a végén volt egy tárgyalás, amibe annyira beleélték magukat a gyerekek, hogy egyszerűen nem akarták abbahagyni a játékot.

KMR: Hová kerülnek a gyerekek Kaposmérőről az általános iskola elvégzése után? Nyomon követed a sorsukat?

DSZA: Általában Kaposvárra kerülnek gimnáziumokba, szakközépiskolákba. Ha találkozom velük, mindig szívesen emlékeznek vissza ezekre az órákra. Lehet, hogy akkor még nem nagyon értékeli, amit csinálunk, de ha később bekerül egy másféle iskolába, másféle óravezetésbe, utólag másképp látja a dolgokat.

KMR: Gondolom, sokan kérdeznék meg a helyemben, hogy ez nem megy a tananyaggal való haladás rovására?

DSZA: Azt gondolom, hogy nem. Azon gondolkodtam éppen, mi a tananyag. Ez egy relatív fogalom. Pont az idei projektem kapcsán. A tankönyvben is vannak műmesék, de nekem nem nagyon tűnnek olyan minőségűnek, hogy a gyerekeknek valamit tudna adni. Ezért választottam ezt a teáskanna mesét, ami hihetetlenül egyszerű történet, de olyan pedagógiai értéke van, amit szerintem nem szabad kihagyni. Azt gondolom, hogy a pedagógusnak van egy nagy felelőssége abban, hogy mit tanít, de nem biztos, hogy mindig a tankönyvet kell használni ehhez. Nem a tankönyvet kell tanítani – ez az igazgatónk jelmondata is – hanem a tananyag tartalmat. Az, hogy min keresztül érem el a célokat, az az én felelősségem.

KMR: Azért annak a szemléletnek az érvényesítése, amit ebben a beszélgetésben vázoltál nem kevés plusz munkát igényel. Nem biztos, hogy mindenki vállalkozik erre. Téged mi motivál?

DSZA: Engem az motivál, hogy sikert érek el a gyerekeknél. Illetve egy kis önző dolog is van benne, mert én is szívesebben megyek be órára, ha alkotok valamit. Ez egyfajta kihívás számomra. Általában egy évben egyet szoktam megvalósítani, mert ez egy nagy erőfeszítés és nagy munka. Viszont az év többi hónapjában gyűjtöm az információkat, meg a technikákat a következőhöz.

KMR: Köszönöm a beszélgetést! Kitartást és sok sikert kívánok a további tervekhez. Az eddigiekből nem nehéz következtetni arra, hogy lesznek ilyenek.

DSZA: Igen, már vannak. Én is köszönöm!