„Európa jövője most íródik”

Az Európai Unió tagállamai a bevándoroltak két éve tartó folyamatos áramlását követően ma az integráció kihívásaival és annak velejáróival találják szembe magukat. A kulturális, civilizációs különbségek lebontása viszont pénzbe, időbe és társadalmi-politikai támogatottságba kerül. Ezt pedig a hatalmon lévő és a feltörekvő politikai aktorok is tudják. A legutóbbi választási eredményeket figyelembe véve elmondható, hogy Európa-szerte a tradicionális, főképp a bal-liberális politikai erők meggyengültek, miközben a migráció tematikája mindent áthat. A beáramlott népesség egyenlőtlenül főképp Németországba érkezett, ami népesedési, demográfiai és politikai konfliktushoz vezet, ezért Nyugat-európai politikai berkekben egyre inkább hangsúlyozzák a tagállamok minél nagyobb szerepvállalását a „friss lakosság” elosztásában. Ezt az alternatívát viszont többen elutasítják.

Az „európai démosz” és döntéshozói közötti távolság

Az Unió a kezdetektől fogva küzd a legitimációs deficit jelenségével. Ennek oka a XXI. századra újból erőre kapó nemzetállamoknak a lakosság identitásban játszott jelentős szerepe, valamint a nemzeti kormányok és a szupranacionális intézmények közötti „hatáskör-gyakorlási” ellentétek. Mindez ahhoz vezetett, hogy létezik egy közös kultúrával rendelkező, ám 28 (27) nemzetállamhoz tartozó európai lakosság és egy korlátozott hatáskörrel bíró európai intézményrendszer, amely folyamatos átalakuláson megy keresztül (az utóbbi időben viszonylagos hatáskörbővülés volt tapasztalható). Erről az átmeneti állapotról elmondható, hogy nem képes helyettesíteni a tagállamok, nemzeti államok funkcióit. Sőt, egy válság idején – mint amilyen a menekült-kérdés – kicsúcsosodik, hogy a soknemzetiségű, egyesek szerint túlbürokratizált, túlszabályozott intézményrendszer működésképtelen, így a nemzeti kormányokra hárul a fő intézkedések meghozatalának terhe. Ezzel együtt radikálisabb politikai berkekben egy olyan kritika is megfogalmazódik, amely magát az Unió létjogosultságát kérdőjelezi meg. Válsághelyzetben pedig a döntéshozókba fektetett bizalmat elvesztő lakosság egyszerre fogékonyabb a kritikus jelszavakra. Tehát az „európai démosz” és identitás hiánya, a nemzeti kormányok hatáskör visszavétele egyáltalán nem kedvez a legitimációhiánnyal küzdő közösségnek a válság kezelésében, folyamatos nyomásnak kitéve azt. A bizalomvesztés lavinaszerűen vetheti vissza az évtizedek alatt elért integrációs eredményeket.

Nyugaton és Közép-Kelet-Európában azonban másként vélekednek az Unió feladatáról és az azt kiszolgáló közösségi intézményrendszer működésének hatékonyságáról. Történelmi tekintetben a gazdasági közösség kezdeteitől, megalakulásától fogva az alapító Nyugat-európai tagállamok megkíséreltek egy hatékony, a politikai közösség felé elmozduló intézményrendszert megvalósítani, amelyhez a liberalizmus, a szociáldemokrácia és a jobboldali néppártiság ideológiáját hívták segítségül. Ezzel szemben Közép-Kelet-Európa a kétezres évek elején, tehát „későn érkezett”. Ezek a friss tagállamok, amelyek épp csak megkezdték a demokrácia útját, egy már kialakult, ha nem is hibátlan, de működő intézmény- és döntéshozatali-rendszerbe csöppentek bele. Nem segített a Közép-Kelet-európai lakosság európai identitásának megerősödésében, hogy az utóbbi évtizedben jelentős hatáskör-átruházás zajlott le brüsszeli iránymutatással a nemzeti kormányok irányából a közösségi intézmények felé. Az egyes tagállami kormányok és Brüsszel konfliktusának ellenére ez a folyamat az első krízisig viszonylagos törés nélkül végbemehetett. A 2013-as évtől azonban a lakosság joggal várt eredményes és intenzív fellépést a közösségi intézményektől az egyre súlyosbodó migrációs-válság kezelésében. Előbb Olaszország, majd Görögország, Magyarország, végül pedig Nyugat-Európa egyes társadalmai váltak kritikussá Brüsszel irányába, egyúttal fordultak vissza a konstruktív alternatívával fellépő nemzeti kormányaik felé.

Kritika tárgyává vált a közös határvédelem hiánya, a bevándorlás maximumának meghatározásának késleltetése, az aránytalan feladatvállalás, a pénzügyi kiadások eltolódása, végül a bevándorlók befogadása és letelepítése kapcsán vallott álláspontok különbözősége is. Ezzel együtt az Uniós keretek, mint a Schengeni Rendszer, amely a személyek szabad áramlását volt hivatott biztosítani, vagy az egységes betelepítési kvóta, amely megkísérelt több százezer embert elosztani, tagállami szinten más-más értelmezést nyert, szembemenve a Németország és főleg az Európai Bizottság által meghatározott közösségi akarattal. Beszélnünk kell azonban ezen intézkedések pénzügyi finanszírozásáról is, amely összeg egyre növekszik a migrációs nyomás intenzitásának fokozódásával, így az EU-s költségvetés is módosításra szorul emiatt, politikai összecsapásokat generálva.

A betelepítési kvóta fogadtatása

A kvótarendszer felállításának első kísérletei a 2015-ös évhez köthetőek, amikor is az Európai Bizottság új menekültügyi és bevándorlási stratégiát fogadott el. A kvótarendszer deklarált általános célja, hogy a tagállamok „erejükhöz mérten” osszák szét az Európába érkezett bevándorlókat, egyúttal folytassák le az integrációjukat. Egy 2015-ös adat arányaiban igen reprezentatív, miszerint ha 20 000 befogadandó menekültet vetítünk le európai szintre, akkor Magyarországnak annak 1,53 %-át, azaz 307 főt kellett volna befogadnia, amellett, hogy részt vesz a kontinensre bevándorló százezres nagyságrendű embertömeg regisztrálásában, eljárásuknak megindításában is. Viszonyításképp érdemes megtekinteni a környező országok szerepvállalását is: Horvátország 1,58 %-os, Szlovákia 1,8 %-os, míg Románia 3,29 %-os aránnyal vett volna részt a menekültek elosztásában. Ausztria részvétele 2,22 %-os, ami 444 főt jelent. Ugyanakkor, hogyha az elmúlt 2-2,5 évben az EU-ba érkezett több, mint 2 millió főt kellene arányosan elosztani, akkor az 1,53 % már több, mint 30 000 főt jelentene magyar viszonylatban, ami gazdasági nehézségeket okozna az országban, nem utolsósorban pedig politikai és társadalmi konfliktusokhoz vezetne.

A kvótajavaslatot mind Magyarországon, mind az Unió több tagállamában negatív visszhang övezte a válság közepette. Egyszerre a lakosság és a politikai döntéshozók jelentékeny része is úgy látta, hogy a kényszerbetelepítés nem megoldás a probléma kezelésében, hovatovább nagyarányú felelősségvállalásra kényszeríti a már amúgy is túlterhelt államokat. A kvóta- és menekült-kérdésben egyúttal kikristályosodott egy belpolitikai törésvonal is a bal-jobboldal kapcsán, amelybe harmadik szereplőként a nemzeti radikális erők is beleszóltak. Párhuzamosan a kvótarendszer megalkotásával kezdődött meg a Visegrádi országok koordináltabb együttműködése politikai téren, amelynek egyik alappillére az uniós politikával szemben a menekültkérdés kiindulási országokban való kezelésének szükségessége, valamint az EU-ba belépők számának csökkentése (mivel – mint hangoztatják – „Európa betelt, annak etnikai képe drasztikusan eltolódhat”). Összességében elmondható, hogy a menekült-kérdés a kvóták kapcsán összekapcsolódott az integrációt gyakran átható legitimációs tematikával, valamint a kontinentális politikai hatalmi tendenciákkal.

Humánum és szankciók

A menekültkérdésnek azonban van egy erőteljes belpolitikai vetülete is, amely minden Uniós tagállamban megjelent. Kiváló példa a magyar kormány és a bevándorlásban vallott „mainstream EU-s” elvek összeütközése, amely az újabb kvótarendszer elfogadása és az integráció megvalósítása körüli vitákban újfent kicsúcsosodott. A közösség részéről a kvótarendszer elfogadásával a cél egy humánusabb, egyszerre pedig szabályozott menekültügyi rendszer létrehozása, amely valóban segítik a menedéket kérőket (például családegyesítésben), továbbá a szükséges társadalmi és gazdasági integrációt is előkészíti. Hasonlóan fontos elem a migrációban különbözőképp érintett tagállamok feladatvállalásának arányos elosztása is, amely egy jól működő közösség esetében alapfeltétel. Mindez pedig egy olyan politikai környezetben történik, ahol egyelőre a döntéshozók csak tapasztalják a menekültkérdés negatív vetületét, mint a szabályozatlan áramlást, a civilizációs különbségeket, illetve az integráció nehézségeit. Dimitrisz Avramopulosz, az Európai Bizottság migrációs politikáért felelős tagja 2016. július 7-én a következőket mondta: „A javaslat fontos lépést jelent azon törekvéseinkben, hogy megteremtsük a rászoruló személyek unióba történő belépésének és védelemhez jutásának legális lehetőségeit. Szerves részét képezi annak a célnak, hogy védelmet kínáljunk a rászorulóknak, csökkentsük az illegális migrációt, valamint védjük a migránsokat az őket kihasználó csempészhálózatoktól és az Európa felé történő veszélyes átkelésektől."

Érdemes ezen probléma-körhöz hozzákapcsolni az Európai Parlament kezdeményezését, amely több forrást áldozna a költségvetésből a migráció kezelésére, hovatovább a tehervállalás alól kibújó tagállamokat is szankcionálná: „Minden országnak teljes körű felelősséget kell vállalnia a menekültválsággal és az ezzel foglalkozó újraelosztási mechanizmusra vonatkozó döntéssel kapcsolatban; (az EP) kéri a Bizottságot, hogy vezessen be egy pénzügyi bonus-malus mechanizmust azzal kapcsolatban, hogy a tagállamok teljesítik-e vagy sem az unió által elfogadott intézkedések alá tartozó kötelezettségvállalásaikat; támogatja, hogy az ezen intézkedéseket nem teljesítő tagállamok szankcionálásából származó minden pénzügyi hozzájárulás extra bevételként az uniós költségvetésbe folyjon vissza.”

Ezen befogadási elvekkel szemben a magyar kormány a kvótarendszer felállításában, valamint el-nem fogadásának szankcionálásában egy központilag szabályozott, ám helytelen döntést lát. Értelmezésében az ország szuverenitásába való beleszólást is jelent az új stratégia, mivel a magyar társadalom megkérdezése nélkül, kényszerből telepítenének be olyan embereket, akikről kevés információ áll rendelkezésünkre, olykor pedig nemzetbiztonsági kockázatot is jelenthetnek. Továbbá a kormány újfent Brüsszel hibás bevándorlás-politikájának folytatását látja a kvóta-rendszer felállításában, amely nem az embertömeg Európába történő beáramlását szabályozná, hanem csak felerősítené a folyamatot. Ebből következőleg a társadalmi legitimáció biztosítása céljából a magyar kormány 2016. október 2. napjára népszavazást kezdeményezett a „kényszerbetelepítési-kvóta elfogadásáról”, amely egyben egy értékelés is a brüsszeli bevándorlás kezelés hatékonyságáról. Viszonyításképp Brüsszel pénzbírsággal sújtaná azokat az országokat, akik nem fogadnak be kellő számú menekültet országukba, tehát a kritika kölcsönös.

Zárógondolatként fontos kiemelni, hogy a magyar kormány által kezdeményezett népszavazásnak nem célja egy a Brexithez hasonló folyamat előirányozása, azonban álláspontja szerint szükség van a brüsszeli bevándorlás-politika irányvonalainak drasztikus megváltoztatására. Trócsányi László, igazságügyi miniszter a következőket nyilatkozta, kiemelve Magyarország kulcsszerepét a problémában: "A magyar kormány nem ért egyet az elvvel, de még kevésbé a megvalósítás kevéssé demokratikus eszközeivel, mivel a schengeni külső határok tényleges és hatékony védelme nélkül egy ilyen megoldás csak erősíteni fogja a migrációs hullámot Európa felé. (…) A migránsválság egyértelmű módon rávilágított Európa gyengeségeire, s a vészharangot Magyarország húzta meg, ami soha nem kellemes."

Hatalmi elmozdulások az Unióban

Az Európai Uniót ma a megosztottság jellemzi leginkább. Egy olyan történelmi folyamat kellős közepén vagyunk, amelyben találkoznak a civilizációk és a létformák közötti különbségek, így a válság kapcsán hozott válaszok hosszútávon meghatározhatják kontinensünk jövőjét. Jelenleg a konstruktív fellépést megakadályozzák a kontinentálisan divergáló érdekek és látásmódok. Nyugat-Európa egy része még nyitna a bevándorlók felé, míg Kelet-Közép-Európa bezárkózna, mivel érvelése szerint minden befogadott „migránssal” a kontinens érdekei sérülnek. Jó válasz ebben a helyzetben nem létezik, az a tétel viszont szinte biztos, hogy Európa sem világszintű, sem belső problémáját nem volt még képes úgy kezelni, hogy megosztott volt. A történelem kereke forog, Európa lakossága pedig válaszra vár.

A szerző politológus