Kíváncsi lennék... merre van Betlehem

Karácsony. Jóféle, polgári karácsony: amolyan bejglis, pulykás, angyalhajas, tökéletes karácsony. Talán még a hó is esik, hiszen a képeskönyvekben mindig fehérek az ünnepek, van bor, búza, békesség, és örömtől csillogó gyerekszemek bámulják a tökéletes kulisszáit a tökéletes szentestének. Egy kicsit szirupos. Egy kicsit aranypapírba csomagolt. Egy kicsit giccses, de hát mikor legyünk elérzékenyülve, ha nem éppen ilyenkor? Már csak egy kandalló hiányzik, a házat, a balkont, a kerti feljárókat úgyis fényfüzérek díszítik, hiszen karácsony van, itt a béke, a szeretet és a család ünnepe. Ma született a Kisjézus, örvendjünk!

Nem szeretnék szálka lenni a köröm alatt: hiszen igenis jó dolog kiélvezni a karácsonyi színdarabot, melyet évente egyetlen egyszer játszhatunk el, s mindezt olyan gyomorszorító izgalommal tesszük, mintha nem lehetnénk nagyjából biztosak a végkifejletben. Hiszen az ünnepekben éppen az a jó, hogy biztonságos ciklikusságot kölcsönöznek az életünknek, s ezt a biztonságot mi sem szimbolizálja szebben, mint az évről-évre visszatérő rituáléink szokásjoga. Ilyen szokásjogot élvez a karácsonyfa, mely lecsupaszítva csak egy halott és tűlevelet potyogtató fenyő, megcsúfolása az „örökzöldség” életet üzenő jelképének. A díszek rajta: ősi szimbólumokat nyomokban tartalmazó tucattermékek többnyire, de nélkülük, úgy érezzük, nem is lenne igazi ünnep az ünnep. Szokásjog szerint érezzük elengedhetetlennek, hogy az ablakok patyolattisztán ragyogjanak, hogy Szenteste áldott békéjét az „ajándék, vacsora, rokonlátogató roadshow” szentháromságával törjük meg. Mindez a karácsonyi kultúránk része, egyfajta ünnepi identitástudat, mely nélkül nem érezzük ünnepnek az ünnepet. S igen, igazunk van: az ünnepi rítusok fontosak. Itt van például az ajándékozás szokása: kedves hagyomány, hiszen örömöt szerezni csodás érzés, még ha materiális síkon tesszük is. Végtére is emberek vagyunk, agyagból gyúrva, miért is ne fejezhetnénk ki a lelkünk tartalmait anyagi síkon is. Ám amikor az anyagi sík kizárólagossá válik, hirtelen nyűg lesz és kényszerű kötelesség, netán ajándékozási versennyé alakul át mindaz, aminek eredetileg emberségünk teljességét kellene kifejeznie: hogy a lélek, a szellem és a fizikai valóság síkján összetalálkozzunk azokkal, akiket szeretünk, s akikkel együtt szeretnénk ünnepelni. Hogy mi a megoldás? Sokan fásultan legyintenek: „Mi már nem is ajándékozzuk meg egymást. Nem ez a lényeg.”  S jól látják: nem ez a lényeg. Ám a következtetés hibás: a megoldás nem az, hogy egy kedves hagyományt kihajítunk az ablakon, hanem az, hogy megtöltjük valódi jelentéssel.

Hiszen a bejgli, a karácsonyfa, az ajándékozás, a karácsonyi képeslapok tömkelege és a Stille Nacht önmagában nem ér semmit. Csak kulisszái annak a lelki eseménynek, melyre egész évben várunk. Vagy nem, nem várunk. Hiszen sokan, egyre többen irtóznak az ünneptől, menekülnének előle, maguk sem tudják pontosan, hogy miért. Ráfogják a fogyasztói társadalomra (és igazuk van, kevés taszítóbb dolog van, mint az októberben piacra dobott giccsjézuskák és csokimikulások hada), a rohangálásra, na meg arra, hogy a szeretteinkre nem ezen a néhány napon kellene figyelni. És igen, mindenben igazuk van, csak éppen a torka véres a karácsonyellenes Grincs-féle okoskodásnak. Mert bizony: a kiüresedett, sztaniolba csomagolt, csillámmal leöntött hagyományoknak valóban csömör-ízük van. Érthető, ha nehezen veszi be a gyomrunk a bevásárlóközpontokba centralizálódó, „fíling”-hajszoló ünneplést. De hogy a matéria térhódítása miatt elhajítsuk a lényeget, ami szemmel láthatatlan?! Nem! Sőt, az anyagiakat sem szabad elhajítani, hiszen szokásjogukkal épp a kulturális identitás cölöpei lehetnének, ha nem felejtenénk el a tartalmat, melyet kifejeztek valaha.

És hogy mit fejeztek ki valaha? Nem, senki ne kezdje el sorolni a kultúrtörténeti, biblikus és egyéb historikus kincsek sokaságát, azt a temérdek információt, melyet egy művelt európai a karácsonyi ünnepkör gyökereiről tud. Mert igen, ezek is fontosak, a szellem napvilágának ragyogása nélkül nem lehetnénk azok, aki lényegében vagyunk, ám a betű öl, a lélek éltet. Ha igazi életet szeretnénk lehelni az ünnepeinkbe, ha meg szeretnénk élni karácsonynak azt a csodáját, melyet gyerekként még olyan könnyű volt varázslatváró szívvel megélni, nos, akkor bátornak kell lenni. Bátornak kell lennünk, hogy meg merjük élni azt a csodát, melyet a Valódi Világosság eljövetele jelent. Bátornak kell lennünk ahhoz, hogy újjá tudjunk és merjünk születni. Hogy meg merjünk testesülni, hogy az anyag keresztjét vállalva az élet mindennapi nehézségeit hurcolni tudjuk és merjük, ahhoz nagy erő és nagy bátorság kell. Azt az erőt, azt a hitet, azt a bátorságot megtalálni önmagunkban, mely nélkül nem lenne élet az életünk, csak vegetálás, napi rutin, kiüresedett forma. Azt a hitet újraélni, mely a gyermeki énünk hite abban, hogy van értelme a növekedésnek; azt az örömöt, azt a kíváncsiságot, mely a gyermek világra nyitott szívét öntudatlanul átjárja; azt az erőt, mely nélkül nincsenek csodák, de nincsenek hétköznapok sem. Voltaképpen létezésük és emberségünk alapjai ezek. Karácsonyra, azt hiszem, ezek megélésénél többet nem is kérhetnék.

De mégis hogyan?! Hogyan és mikor érkezik el az a bizonyos ünnepi pillanat a girlandáradatban, netán a kultúrszkepticizmus vagy a családi rodeó őrületében? Hol van helye a kötelező körök közepette a „karácsonyi angyalnak”? Nos, éppen ez a csoda, az ünnep csodája. Hogy mi a teendő? Várakozni. Hiszen adventben éppen ezt a várakozást tanítgatja nekünk a liturgikus idő: azt a figyelmes éberséget, mely segít észrevenni az igazán fontos dolgokat, melyek gyakran egészen aprónak tűnnek. Mint az a tobozból készült kisangyal a közeli postahivatal ablakában. Betegen, fáradtan, csekkekkel a kezemben toporogtam, mikor megtörtént a karácsonyi csoda: észrevettem a kopottas kisangyalt. Olyan kedvesen emberi volt, egyetlen karácsonyi dekorációjaként a sivár hivatalnak, hogy már ez is megható lett volna. Ám az egészet az emelte csodálatossá, hogy felismertem a kis tobozangyalkában a nagypapám keze munkáját. Megnézhetném? – kérdeztem a postáshölgytől, aki kedvesen elém rakta, és készségesen kommentálta is: „Ezt a kisangyalt egy idős bácsi készítette sok évvel ezelőtt, azóta mindig kirakjuk, mert olyan szívmelengető.” Igen, szívmelengető. Nagypapa jósága, figyelmessége és kedvessége páratlan volt. S noha már rég elröppent ebből az anyagi világból, ami igazán lényeges és fontos az emberből, ami múlhatatlan, nos, az itt maradt belőle közöttünk, és ebben az angyalkában most ismét rám köszönt, karácsonyt varázsolva a szívemben. És hogy a szívjóság nem vész el, csak átalakul, sőt, egymásnak súgjuk tovább, mert szükségünk van a melegségre, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy mikor nagy örömömben a történetet megosztottam egy közösségi oldalon, hányan és hányan jelezték tetszésüket, noha nem ismerték nagypapámat, nem látták a tobozangyalt, csak megérezték azt az erőt, amely az efféle apró csodákból árad.

Persze nem könnyű hinni a csodákban. Talán nincsenek is. Olyan csodákra egészen biztos kár számítani, amilyenekről a mesekönyvekben olvastunk. A lélek csodái viszont bárkivel megtörténhetnek, ha elég bátrak vagyunk. Ugyanis a csodáknak ára van. A nagy magasságok megéléséhez nem lehet kispórolni az igazi mélységek megjárását sem. A polgári karácsony kulisszái porcukros biztonságot hintenek a szemünkbe, de aki megáll a látszatnál, az nem jut el az igazi mondanivalóhoz. Hogy mi az a mondanivaló? Kíváncsi lennék, kinek mi jut eszébe vajon róla. Mindenkinek más és más élmény fejezheti ki leginkább a karácsony mélységét egyben magasságát. Ha lehunyom a szemem, egy régi karácsony emléke úszik be: félhomály van, odakint sötétség, idebent a kórházi folyosók neonjai pislognak takarékon, hiszen alig néhány gyerek fekszik bent ünnepekkor a kardiológián. A látogatási rend szigorú, ablak mögül nézhetnek be csak a szülők, így többnyire egyedül üldögél a kórteremben az a tíz év körüli kislány, aki én voltam. De azon az igazi karácsonyi emlékképen nem vagyok egyedül. A folyosó másik végén is van valaki: a csecsemőszobában egy apróság. Őt nézem az ablakon át, és az egyik nővérke észrevesz: kiemeli a kisbabát az ágyból, és az ölembe adja. Ott ülünk ketten a félhomályban egyedül, a nővérkének el kell sietnie. Egy riadt kislány és egy csecsemő, akinek még a nevét sem tudom, csak azt, hogy jobb oldalon van a szívecskéje és az is rosszul kalapál. Öleltem magamhoz a kisdedet, és arra gondoltam, hogy meg fog halni, de most még él, és ajándékot tud adni a létével. Mert nem vagyok egyedül, mert ringathatom a kis fertőtlenítőszagú testet, és ha csak pár percre is, de társam a mélységben. Mert a félelmemet, magányomat, elesettségemet megváltotta az ő még sokkal törékenyebb és esendőbb, rossz helyen kalapáló kis szíve. Ezt természetesen akkoriban nem tudtam így megfogalmazni, de ott és akkor megéreztem valamit a létezés súlyából, a lét illanékonyságából, és abból a mégis-örömből, mégis-erőből, melyet a megtestesülés, az élet és a halál csodája jelent. Számomra ez volt az igazi Betlehem: ökör, szamár és jászol helyett kórházi karbolszag, és egy gyereklány a Kisdeddel az ölében. Ennek az emléknek a ragyogása bennem örökérvényűvé vált. S mindnyájunk szívében vannak ilyen ragyogóan örök, fájdalmasan súlyos pillanatok, melyek a Lényegről szólnak. Kívánok bátorságot ahhoz, hogy megleljük és megéljük lélekben az örökkévalót; hogy az ünnepek csodáinak apró pillanataihoz legyen szemünk, legyen szívünk, s hogy a biztonságot adó hagyományaink mögött valódi tartalom melengesse mindnyájunk szívét ezen az idei karácsonyon is: a bennünk megszülető Élet, a Kisded bátorsága legyen velünk.

Vukovári Panna