Kíváncsi lennék... mit tud a magyar?

90 éve, 1825. november 3-án ajánlotta fel egyéves jövedelmét Széchenyi István gróf a Magyar Tudományos Akadémia létesítésére. 1997-tól kormányrendelet alapján ez a nap a magyar tudomány napja, 2003-tól „A magyar tudomány ünnepe”. Vukovári Panna írásával emlékezünk rá.

Kíváncsi lennék, mit tud a magyar? Mert például panaszkodni, na, azt tud. Önmagát ostorozni: hát hogyne! Abban ráverünk a nemzetközi mezőnyre, akárcsak a búsmagyar nekikeseredésben. Tudunk szidni bárkit és bármit, ráadásul nagyon cifrán, amolyan kedvtelésféleség gyanánt.  A fanyalgásban is profik vagyunk… de álljunk csak meg egy szóra! Vajon miért van az, ha megkérdezzük, milyen is a magyar, rögtön szellemes önkritikát gyakorlunk, mintha valami ítélőszék előtt állva igyekeznénk bebizonyítani, hogy még mindig mi vagyunk a legvidámabb barakk, ahol bármiből viccet csinálunk, s akasztófahumorral segítünk magunk alatt vágni a fát, amolyan „lássuk, Uram, mire megyünk ketten” – alapon. Mert mindig ez van, ha megkérdezem egy iskolai osztályban, vajon milyen a magyarság énképe: sorolják a rosszat, mindig a rosszat, aztán végül valakinél elszakad a cérna, és bekiabálja, hogy kikéri magának, a magyarok nem ilyen szánalmas népség, mert itt vannak például a sportolóink meg a tudósaink! Ők talán smafuk?! A magyarok tehetségesek, kitartóak, kreatívak, naná, hiszen az anyanyelvünk olyan logikai rendszer, amihez nincsen fogható, magunkba szívjuk szinte már az anyatejjel az ötletes alkotói géniuszt… vagy nem? Na, itt szokott elcsúszni a történet a szittya magyar honderű és a fanyalgó világpolgári ború között egy banánhéjon: megkérdezem, kik is azok a magyarok, akiket ismer az egész világ. És elkezdjük írni. Írni, írni, írni… persze nem olyan nagyon sokáig. Kíváncsi lennék, vajon ha most a Kedves Olvasó maga elé venne egy A4-es papírlapot, tele tudná-e írni a magyar tudósok nevével? Azokéval, akik valóban nagy dolgokat vittek véghez? Akik nélkül nem lenne az a civilizációnk, aminek most ismerjük. Akik nem csupán ragyogó elmék voltak, de mertek kreatívan viszonyulni egy problémához. Ez persze kevés a világhírhez. Ehhez valódi lényeglátásra van szükség: olyan problémára kell orvosságot találni, ami valódi közügy. Azaz a világhír nélkülözhetetlen kelléke az érzékenység. De ha kreatívak és problémaérzékenyek vagyunk, netán zseniális szellemi kapacitással is áldott meg a sors, kell még valami a türelmen és a makacsul kitartó lelkesedésen is túl: kapcsolati tőke. Hány és hány magányos magyar Don Quijote vívja mind a mai napig szélmalomharcát a néma közönnyel szemben?! Ám azok, akik nemcsak többre voltak érdemesek, de többre is tudták vinni, sosem voltak magányos harcosok. Be tudtak illeszkedni a társadalom hálójába, hogy kapcsolataik révén jussanak közelebb a mindenkori emberhez, akikért hovatovább munkálkodnak. De vajon honnan lehet beszerezni a kreativitást? Nos, nem a tankönyvekből. Hogyan lehet problémaérzékenységre szert tenni? Nem a televíziót bámulva, és a kapcsolati tőkénket sem a közösségi oldalak fogjuk megacélozni. Egészen egyszerűen van az a kegyelmi pillanat, amikor valakinek „bejön az élet”, és a keserves tanulás, a sok meddő kísérlet és átvirrasztott éjszaka meghozza az eredményét.  Ilyenkor eltörpül minden kicsinyes irigykedés, fafejű értetlenség, és nem létezik más, csak az a bizonyos pillanat, amikor valami nagyon jó született a világra, s az Isten képmására teremtett ember kicsiben sikeresen „leutánozta” Teremtőjét, és alkotott valami fontosat. Persze a golyóstoll, netán a karburátor vagy a gyufa nem tűnik olyan volumenű alkotásnak, mint mondjuk maga az Univerzum, de ne legyünk telhetetlenek! Örüljünk annak, hogy valóban sok magyar jeleskedett ebben az istenarcú tevékenységben, melyet tudománynak nevezünk.

Képzeljük csak el egy átlagos napunkat nagy tudósaink munkássága nélkül! Reggel felkelünk, kezet mosunk, hiszen Semmelweis Ignác óta köztudott, hogy a fertőzések ellen legegyszerűbben így védekezhetünk. Aztán bekapjuk a reggeli C-vitaminunkat, amit az egész világ összeköt Szent-Györgyi Albert nevével. Ránézünk a mobilunkra és ha nem találta volna fel Puskás Tivadar a telefonközpontokat, akkor hiába nyomkodnánk a billentyűket. Persze ott van a számítógép is, ami nem lenne, ha nem lett volna Neuman János, de a Word és az Excel is csak álom maradt volna, ha nincsen Simonyi Károly, aki mellesleg az űrben is tett egy kiruccanást. A „mentést” jelző kis floppy eredetije szintén magyar találmány, de ezen már meg sem lepődünk, akárcsak azon, hogy a Basic-nyelvet, de még a térgeometriát is magyarok adták a világnak (köszönjük, Jánosi Marcell, Kemény János és Bolyai János). Ha összeomlik a számítógépünk operációs rendszere, kapunk a nyugtató után, mielőtt idegösszeomlanánk mi magunk is, Selye Jánosnak hála. De mivel vegyük be azt a fránya bogyót? Stílusosan szódavízzel, hiszen azt meg Jedlik Ányos adta a világnak, csak úgy mellékesen, mikor épp nem a dinamót találta fel. És akkor elérkeztünk a közlekedéshez, hiszen nincsen nap jármű nélkül: és a csuklós busz (Rózsa-Lassú-Színi), a helikopter (Asbóth Oszkár), a porlasztó (Bánki Donát – Csonka János), a villanymozdony (Kandó Kálmán), de még az alumínium testű léghajó is magyar találmány, akárcsak a Ford híres T-modelljéhez is magyar agy járult hozzá (Galamb József). Ha elkezdjük böngészni az ezzel foglalkozó oldalakat, hirtelen szégyenkezni kezdünk: sem a golyóstollat (Bíró László), sem a Richter Gedeon-féle szintetikus gyógyszereket, sem azt a fránya, kirakhatatlannak tűnő Rubik-kockát; sem a villanykörtét a lámpában, de még a papírpénzen húzódó hologramot sem ismernénk (Gábor Dénes), ha nem lettek volna ők, a honfitársaink.

És akkor hol vagyunk még a színes televíziótól (Goldmark Péter Károly), a torziós ingától (Eötvös Loránd), a filmfelvevőgéptől és a hangosfilmtől (Mihályi József és Mihályi Dénes), s az összes megtanulhatatlannak tűnő építőipari újítástól, (a meggymagbetontól az üvegbetonig széles a választék). Nem beszéltünk a fizika csodáiról, melyek egy laikusnak összemosódnak ugyan a tudatában, de azért a hidrogénbombáról (Teller Ede) és a láncreakcióról (Szilárd Leó) mindenkinek vannak halovány emlékei, noha nem ezeknek örülünk a legjobban, hanem például a transzformátornak, Bláthy Ottó, Déri Miksa és Ziepernowsky Károly jóvoltából. Hosszú-hosszú lista lenne, s mindnek utánaolvasni akár szórakoztató házi feladat lehet a hosszú téli estékre. Csupa jeles név, csupa érdekes történet, s ha még egy szelet Dobos-tortával is megkoronázzuk a napunkat (Dobos C. József kreációja), elégedetten nyugtázhatjuk: jeles kutatóink nélkül ez a Föld rosszabb hely lenne (jó, a hidrogénbombától el tudnánk tekinteni azért…, cserébe a Föld alakjának megállapítása, mely, mint tudjuk, nem gömbölyű, szintén magyar tudós nevéhez kapcsolódik (Izsák Imre)). Szóval, ha nem lettek volna magyar agytrösztök, gyakorlatilag a modern technika vívmányai sem lennének éppen ebben a formában elérhetőek számunkra. Izgalmas, nem?

És akkor még a Nobel-díjasainkról nem is beszéltünk. Kíváncsi lennék, ki tudja, hogy hányan voltak! Bevallom, nekem is puskáznom kell, de milyen jól is tettem: hiszen így olyan nevekre bukkantam, melyeket szégyen és gyalázat, de nem tudtam volna mind felsorolni… pláne, hogy ki mit tett le az asztalra. Egyébként tizenhat a nyerőszám, ebből hat nem magyar állampolgár, de magyar származású, vagy legalább is innen származott el. És vajon melyik témakörben taroltunk? Igen, hölgyeim és uraim! A helyes megfejtés: KÉMIA! Volt öt kémiai, négy orvosi, három fizikai, két közgazdasági Nobelünk, na meg egy irodalmi és egy BÉKE Nobel is köthető valamilyen módon a magyarsághoz, szóval ha máshogy nem megy, a számok tükrében próbáljuk megjegyezni nagyjainkat. Mert megérdemlik: Lénárd Fülöp (fizikai), Bárány Róbert (orvosi), Zsigmondy Richárd (kémia), Szent-Györgyi Albert (orvosi), Békésy György (orvosi), Hevesy György (kémia), Wigner Jenő (fizikai), Gábor Dénes (fizikai), Polányi János (kémia), Harsányi János (közgazdasági), Oláh György (kémia), Kertész Imre (irodalmi), Herskó Ferenc (kémia), és természetesen a cseppet sem magyaros csengésű, de mégis nyomokban magyarságot tartalmazó nagyok: Daniel C. Gajdusek (orvosi), Milton Friedman (közgazdasági) és Elie Wiesel (béke – mellesleg a nevéhez kapcsolódik a holokauszt szó meghonosítása a köztudatban). Mellesleg, mire leírtam őket, már meg is jegyeztem a névsort, amit, akárcsak az aradi tizenhármat, illik ismerni. A nemzeti büszkeségtábla kiemelt szereplői ők, és ha szeretnénk egészségesebb lelkületű magyarsággá válni, akkor itt az idő elkezdeni az örömteli dolgok tudatosítását. Hiszen van mire, van kire büszkének lennünk!

Ám kíváncsi lennék, vajon merünk-e büszkék lenni, mi, magyarok? Merünk-e örülni egymás sikerének, tudjuk-e támogatni a jó kezdeményezéseket, még ha személyes érdekünk nem is fűződik hozzájuk? Van-e bátorságunk kitörni olykor a keretek közül, és meglátni azokat a foghíjakat, melyekre megoldás kerestetik? Merünk-e tanulni a nagyoktól, a világhírűektől – például alázatot? Mert alázat nélkül öncélú diadal, pünkösdi királyság minden álomkarrier, hiszen önmagáért való a siker, s elillan, ha nem másokat szolgál. Merünk-e örülni annak, hogy magyarok vagyunk? Olyan magyarok honfitársai, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy nagyot álmodjanak, s ezzel megváltoztassák a világot? Merünk-e nyomdokaikba lépni a magunk lehetőségeit megragadva, s istenarcú odafordulással szebbé tenni környezetünket, hazánkat, világunkat? A kihívás: adott. (Ha a facebookon lennénk, már mennének is a megosztások: „fotózd le magad egy magyar tudós szobrával! neked ki a kedvenced?”) Kíváncsi lennék, ki fogadja el a valódi kihívást, melyet az élet állít elénk: kiváló embernek és szakembernek lenni – minden körülményben.

Vukovári Panna