A fenntartható népesség etikája vs. öngyilkos civilizációk I.

Miért van szükség a fenntartható népesség etikájára?

A gyermekvállalás és a migráció mennyiségi vonatkozásait a demográfia vizsgálja. A tudomány neve a görög eredetű démosz (nép) és grafeira (leírás) szóból származik. Ez, ahogy a neve is mutatja, egy leíró tudomány, amely összegyűjti az adatokat és elemzi az összefüggéseket, azonban nem tartalmaz és nem is tartalmazhat normatív megfontolásokat. A demográfia nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a gyermekvállalás és a migráció mértékének milyennek kellene lennie.

A modern nyugati gondolkodás főáramlata, ahogy a legtöbb kérdést, úgy ezt is liberális szempontból értelmezi és értékeli, ahol a végső kritériumot az individuum és a tőke szabadsága jelenti. A modern liberális felfogás szerint a gyermekvállalással és migrációval kapcsolatos döntések szigorúan magántermészetű döntések, aminek végeredményét természeti adottságként kell elfogadni, vagyis szigorúan tilos azokat befolyásolni. Sokan gondoljuk úgy, hogy az egyén és a tőke szabadsága fontos, de nem kizárólagos érték.

A demográfiai folyamatok azonban nemcsak a liberalizmus, hanem a fenntarthatóság nézőpontjából is vizsgálhatók. A fenntartható fejlődés három pilléren nyugszik: környezeti, gazdasági és szociális, ez utóbbi részeként definiálhatjuk a fenntartható népesség ideáját, mint normatív eszmét, amelynek segítségével értékelhetők a népesedési folyamatok. Legjobb tudomásom szerint ez egy új értelmezési keretet jelent, amelyet korábban még nem fogalmaztak meg. E normatív eszme mennyiségi és minőségi kérdéseket is felvet. Az előbbi szempontjából a kulcskérdés az, hogy egy nép létszámának a változása milyen határokon belül tekinthető még fenntarthatónak? Minőségi szempontból pedig a kulcskérdés az, hogy létezik-e egyáltalán olyan entitás, hogy nép, illetve nemzet? Ez a probléma emlékeztet a nominalizmus–realizmus vitára. A „nominalisták” szerint csak az egyes emberek a valóságos létezők és a nemzetek csak üres absztrakciók nevei, míg a „realisták” szerint a nemzetek ténylegesen létező realitások. További kérdés, hogy Európában a gyorsan csökkenő őshonos népesség helyettesíthető-e idegen népek bevándoroltatásával? Az utóbbi kérdésre a nyitott társadalom („nominalista”) képviselői határozott igennel válaszolnak; egyrészt mert tagadják, vagy legalábbis meghaladandó csökevénynek tekintik a népet és a nemzetet. Ahogy egy angol politikus, Margaret Thatcher mondta még 1987-ben: „Nincs olyan, hogy társadalom. Nők vannak, és férfiak, és családok.” Másrészt mert minden ember egyenlő, s ebből következően az őshonos lakosság és az idegen bevándorlók közötti különbségtétel diszkriminációt jelentene.

A kép forrása: Pixabay

Demográfiai válság: a népességrobbanás és a demográfiai tél 

Egy nép létszámának a változását közvetlenül csak a következő négy tényező befolyásolja: születés, bevándorlás, halálozás és kivándorlás. Az első kettő növeli, míg a második kettő csökkenti a népességet.[i]

Migráció hiányában egy nép létszáma tartósan csak akkor állandó, ha statisztikai átlagban ezer nőnek ezer lánya születik, vagyis ha a teljes termékenységi arányszám 2,1 gyerek/nő. Dupla, illetve fele akkora rátánál ezer nőnek kétezer, illetve ötszáz lánya születik. A teljes termékenységi arányszám megmutatja, hogy egy nő hány gyereket szülne élete folyamán, ha az adott évre jellemző születési szám állandósulna.[ii] A termékenységi arányszám Afrikában 4,6, míg Európában és azon belül az Európai Unióban 1,6 gyermek/nő volt 2017-ben.[iii] Az afrikai emberek túl magas termékenységi rátája oksági kapcsolatban áll a népességrobbanással, míg az európai emberek túl alacsony termékenységi rátája a demográfiai téllel.

A két demográfiai válság percepciója szempontjából fontos különbség, hogy az előbbi esetben a népességnövekedés azonnal realizálódik, hiszen minden gyermek születésével nő a népesség, míg az utóbbi esetben a népességcsökkenés csak durván harminc évvel később, a gyermektelen idősek elhalálozása esetében következik be. A továbbiakban az elemzés hangsúlya a demográfiai télre kerül egyrészt, mert ez egy új probléma, másrészt pedig, mert hazánkat és általában Európát is ez sújtja. Ennek a válságnak olyan járulékos tünetei is vannak, mint a házasságok hiánya, a válások magas száma, a szingli és gyermektelen életforma elterjedése.

A kép forrása: Pixabay

Magyarország az elsők között került szembe a túlságosan alacsony születési szám problémájával, hiszen lassan negyven éve (1980-től) kevesebb gyerek születik, mint ahányan meghalnak, ennek pedig elsődleges oka az, hogy a termékenységi arányszám a hetvenes években érte el utoljára a 2,1 gyerek/nő értéket. A magyarság már a bőrén érzi a demográfiai tél negatív következményeit, úgymint az idős eltartottak növekvő arányát, a növekvő munkaerőhiányt és a falvak elnéptelenedését. „Magyarország népessége veszélyes ütemben fogy.”[iv] A természetes fogyás (halálozás mínusz születés) értéke például 2017-ben 40 100 fő volt. Ez a népességcsökkenés, aminek az üteme ráadásul spontán módon nő, nem összeegyeztethető a fenntartható népesség ideájával.

Európa népesedési kilátásaival kapcsolatban Demény Pál (2016) a következőket írja: „Az ezredforduló Európájában az összes európai ország népességgel súlyozott teljes termékenységi mutatója […] 1,37-re tehető. […] Ilyen ütemű változás egy népességet alig 47 év alatt eredeti nagyságának felére apasztana. Száz év leforgása alatt pedig a népesség 77 százalékkal csökkenne. És 177 év alatt egy eredeti 1000 fős népességből csak 75-en maradnának.”[v] Sajnos, Európa lakossága nincs tudatában a demográfiai leépülés méretének és sebességének. A demográfiai tél felismerése a válságkezelés előfeltétele, írja az amerikai-magyar szerző. Ez a felismerés azonban több ok (idő, közösség, ideológia) miatt sem könnyű.

A termékenységi arányszám mindegyik afrikai országban – kivéve a pici Mauritiust – nagyobb, míg mindegyik európai országban kisebb, mint 2,1 gyerek/nő. Sőt általában elmondható, hogy a szegény országokban magas, míg a gazdag országokban alacsony a termékenységi ráta. Ez utóbbi csoportba tartozik Magyarország (1,5 gyerek/nő; 25 640 nemzetközi dollár/fő) is. A Földön csak hat olyan gazdag (≥20000 nemzetközi dollár/fő) ország van, ahol a termékenységi arányszám eléri vagy meghaladja a 2,1 gyerek/nő értéket. Ezek a következők: Izrael (3,1 gyerek/nő; 37 400 $/fő), Kazahsztán (3,0; 22 910) Omán (2,9; 41 320), Szaúd-Arábia (2,6; 55 760), Panama (2,4; 20 990) és Törökország (2,1; 23 900).[vi] Ezek a kivételek könnyen magyarázhatók az egyes országok speciális helyzetével.

Tehát az a főszabály, hogy a társadalmak jóléte és a reproduktív teljesítménye között fordított jellegű összefüggés van. Ez nem véletlen, hanem a tradicionális és a modern társadalmi berendezkedés különbségéből fakad. Míg a tradicionális jellegű szegény (pl. afrikai) társadalmakban minden gazdasági, társadalmi és kulturális tényező gyermekvállalásra ösztönöz, addig a modern gazdag (pl. európai) társadalmakban minden tényező ez ellen hat. A nyugati kultúra a gyermektelen életformát idealizálja és várja el, ahogy arra Spengler már száz éve rámutatott. „Nemcsak azért maradnak el a gyermekek, mert nem születnek meg, hanem mindenekelőtt azért, mert a végsőkig feszített intelligencia már semmi okot sem lát a létezésükre.”[vii]

A nyugatias berendezkedés szerint a nőknek a munka világában kell magukat megvalósítani, de legalábbis önmagukat eltartani. Ez radikálisan átalakítja a társadalom szerkezetét, megnöveli a gazdaságra és más társadalmi szektorokra fordítható munkaerő mennyiségét, aminek rövid távú következménye a profit és jólét növekedése, miközben drámai mértékben lecsökkenti a reprodukcióra fordítható (női) munkaórák számát, aminek a következménye a szülések számának folyamatos csökkenése. Hosszú távon ez a társadalmi modell fenntarthatatlan.

Az alacsony születési szám közvetlen okát Bene Éva (2007)[viii] a nők kettős terhelésében, míg Benda József (2015)[ix] az anya-gyerek kapcsolat károsodásában látja. Ezt a folyamatot mindketten az emancipációval, és a liberális családmodell működésképtelenségével kapcsolják össze. Michel Houellebecq a modern férfi-nő kapcsolat súlyos válságát számos művészileg is kidolgozott esettel illusztrálja. Az igencsak pesszimista francia író szerint ezt a problémát a modern nyugat-európai értékrend mellett már nem lehet megoldani: „A civilizációt nem mások pusztítják el: öngyilkosok lesznek.”[x]

Mit mond a humán ökológia? 

Érdemes röviden kitérni a természet és az ember viszonyának néhány releváns kérdésére. Az ökológia szerint az élet fennmaradásához az egyed feletti (szupraindividuális) közösségek gazdag hálózatára van szükség, úgymint populáció, ökoszisztéma, biorégió, biom, bioszféra. Ebből az a szellemiség következik, hogy a szupraindividuális humán struktúrákat – népet, nemzetet, kultúrkört és az emberiséget – is reális és fontos létezőknek tekintsük. Tehát a humánökológiának a nemzetek létezésével kapcsolatban „realistának” kell lennie.

Termodinamikai szempontból éles különbség tehető az egyed és a populáció, illetve az ökoszisztéma, a biom és a bioszféra között. Az előbbiek nyitott, míg az utóbbiak zárt stacionárius, de mégis fejlődő rendszerek. Termodinamikai értelemben az a rendszer zárt, amely a környezetével csak energiát és információt cserél, anyagot nem. A termodinamikai értelemben nyitott emberi társadalmak az ökoszisztémák és a biorégiók zárt stacionárius rendszereiben léteznek. Ezek minél inkább kitöltik a számukra rendelkezésre álló biorégiót, annál inkább zárt, stacionárius, de mégis fejlődő rendszerekké kell válniuk.

Az állatok esetében a társas viselkedésnek két alapformája létezik: nagy létszámú, nyitott és anonim csoportok, ahol az egyedek közötti együttműködés alacsony mértékű, illetve a leszármazásra épülő, migrációs szempontból zárt közösségek, ahol magas szintű az együttműködés. Az ember eredete és természete szempontjából is az utóbbi típusba tartozik. Ezért is felmerül a kérdés: tényleg összeegyeztethető a nyitott határok utópiája (vagy inkább disztópiája) az ember alaptermészetével?

Hans Jonas (1984) bioetikája a valódi ember megsemmisülésének a lehetőségét tekinti a legfőbb rossznak (summum malum). Ezért egy olyan új, fenntarthatósági etikát sürget, amely ennek még a kockázatát is elfogadhatatlannak tekinti. A valódi embernek és közösségeinek léteznie kell, még a nemlét minimális kockázata is tilos. Ezért az egyes közösségek, népek és nemzetek nemlétével fenyegető folyamatok etikai szempontból elfogadhatatlanok.[xi]

A kép forrása: Pixabay

Mivel védjük leginkább a következő generációk érdekeit? A zöld globalisták és a zöld lokalisták vitája

A fenntartható fejlődés eszméjének nóvuma a következő generációk érdekeinek a védelme. Csak azok a folyamatok fenntarthatóak, amelyek a jövőbeli generációk szempontjából is elfogadhatóak. A fenntartható fejlődés centrumában a fejlődés (vagyis a minőségi változás) és a növekedés (vagyis a mennyiségi változás) éles megkülönböztetése áll. A hosszú távú cél a nem-növekvő és nem-csökkenő, azaz a stacionárius (állandó)  társadalom, amely minőségileg folyamatosan fejlődik. A mennyiségi csökkenés csak rövid távon lehetséges, hosszú távon ez ugyanúgy fenntarthatatlan, mint a növekedés. Ugyanakkor a kvázi stacionárius társadalmak a stacionárius bioszférában korlátlanul fejlődhetnek.

A környezeti szempontból vett fenntarthatóság esetében a hangsúly a természeti és a környezeti potenciálok fennmaradásán van. Minél kisebb egy populáció lélekszáma, annál kisebb a környezetterhelése. Ezért a környezetvédők általában helyeslik, sőt szorgalmazzák a népesség csökkenését. A demográfiai szempontból vett fenntarthatóság esetében a népességcsökkenés jelenti az elsődleges problémát, hiszen ez direkt módon vezet a közösség elöregedéséhez és végső soron fizikai értelemben vett eltűnéséhez, nemlétéhez. A környezeti és demográfiai fenntarthatóság együttes érvényesüléséből pedig az következik, hogy a termékenységi aránynak tartósan 2,1 gyerek/nő körül kell lennie. Az ennél tartósan magasabb termékenységi ráta (pl. 2,3 felett) folyamatos népességnövekedést okozva teszi kockára az ember létezését, míg az ennél tartósan alacsonyabb termékenységi ráta (pl. 1,9 alatt) állandó népességcsökkenést okozva vezet az ember biztos megsemmisüléséhez. Rövid távon és regionálisan esetenként szükség lehet egy lassú népességcsökkenésre vagy lehetőség adódhat egy lassú népességnövekedésre. Azonban hosszú távon a fenntartható fejlődéssel csak az időben állandó létszámú népesség egyeztethető össze. Tehát a népességnek állandó létszámúnak kell lennie.

Elvileg a stacionárius népesség globálisan vagy lokálisan is megteremthető. Az előbbi értelmezésből csak az emberiség összlétszámának, míg az utóbbi értelmezésből minden emberi (nemzeti, országos, vallási, kulturális és nembeli) közösség létszámának az állandósága következik. Az előbbi álláspontot nevezzük zöld globalizmusnak, míg az utóbbit zöld lokalizmusnak. Tehát a fenntartható fejlődés egyik útja a zöld globalizmus, míg a másik a zöld lokalizmus. A zöld globalisták szerint nem baj, ha egyes népek létszáma gyorsan csökken, miközben más népek létszáma gyorsan nő, ha az emberiség összlétszám nem nő. Világos, hogy ez a gyakorlat felszámolja az emberiség strukturális (nemzeti, etnikai, kulturális, nyelvi, világnézeti stb.) sokféleségét. Minden emberi közösség, nyelv és kultúra értékes, aminek fenn kell maradnia. Az emberiség strukturális sokféleségét csak a zöld lokalizmus képes biztosítani.[xii]

Európában a népesség stabilizálásának szükséges, de már nem elégséges feltétele a bevándorlás és a halandóság csökkentése. Ezért politikai döntést kell hozni abban az ideológiailag megosztó kérdésben, hogy a gyorsan fogyó őshonos európai népességet a jelenleginél (i) sokkal több bevándorlóval vagy (ii) sokkal több saját gyerekkel, azaz egy új baby boommal pótoljuk. Bármit mondjanak is a liberális politikusok: Európában vagy tömeges bevándorlásra, vagy egy új baby boomra van szükség – tertium non datur.

(Folytatjuk.)