„Egy ország, két rendszer” – Mi áll a hongkongi tüntetések hátterében?

Miközben az Amerikai Egyesült Államok a koronavírus járvány és a Black Lives Matter antirasszista tüntetések lázában ég (amelyek bizonyos csoportoknak csak ürügy, hogy fosztogassanak és még több társadalmi feszültséget keltsenek), addig a glóbusz keleti felén, Hongkongban, a 2019 márciusában megindult mozgalmak folytatódnak és – kisebb kihagyásokkal – immáron több mint egy éve eszkalálódnak az események. A radikális fordulatot vett demonstrációk fő katalizátora a kiadatási törvényjavaslat volt, amelyet a városállam kormánya mutatott be. Ennek értelmében, a hongkongi igazságszolgáltatás olyan feleknek is kiadatási jogot biztosítana, amelyekkel a jelenlegi rendszer nem áll kapcsolatban, nincsenek kiadatási megállapodások – így Kína és Tajvan is ezekkel a jogokkal bírna. A javaslat elfogadásával kapcsolatban újabb aggodalmak léptek fel a lakosságban, mert az aláásná a különleges közigazgatási terület autonómiáját, csorbítaná az emberi szabadságjogokat és de facto a kínai jogrendszerbe csatornázná be a városállamot. Az Economist Intelligence Unit felmérései alapján, a turbulens éveknek köszönhetően, Hongkong a „hiányos demokrácia” kategóriájába került 2019-ben, párt ponttal elkerülve a „hibrid rezsimbe” való besorolást – bár érdemes megemlíteni, hogy a 2008, 2010 és 2011 során végzett felmérésekben rosszabb átlagpontot ért el a városállam. A tüntetések miértjének megértéséhez elengedhetetlen Hongkong történelmének a késői újkortól való ismerete, illetve, hogy az 1997-es átadástól milyen társadalmi mozgalmak és rendszerszintű problémák léptek fel, amelyek a leghosszabb ideje tartó tüntetés-hullámot eredményezték.

Az Ópiumháborúktól a „szuverén” államig

A 19. század elején Kína volt Nagy-Britannia legnagyobb tea exportőre. A brit kereskedők leginkább ékszerekkel, órákkal fizettek a szállítmányokért, de így is jelentős deficit alakult ki a kínai termelők hátrányára, akik ezüstben akarták megkapni a tételek vételárát. A kínai császár válaszlépésként elkobozta és megsemmisítette a britek számára jelentős adóbevételt jelentő ópium rakományokat, valamint lezáratta a hongkongi kikötőt, ami már ekkor is jelentős kereskedelmi központ volt a nyugati kereskedelmi társaságok számára. A brit kabinet reakciója sem maradhatott el, elindítva ezzel az első ópium háborúkat, ami következtében Hongkong szigetcsoportja a birodalom ellenőrzése alá került, 1841-től. A formális kínai-angol ellentétek növelték a két birodalom szembenállását, valamint az is, hogy a britek elégedetlenek voltak a békeszerződéssel. A szembenállások a második ópium háborúban tornyosultak, majd ismét kínai vereséggel végződő csatározások „örökös bérleti jogot” biztosítottak a gyarmatosítók számára a szigetcsoporton. A béketárgyalások után megindult Hongkong modernizációja, iparosítása, a nyugati edukáció és egészségügy, valamint kultúra és vallás terjesztése. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a fokozódó kínai belpolitikai turbulenciától elválasszák a városállamot és a nyugati világ egyik fontos bástyájává alakítsák, brit fennhatóság alatt. 1898-ban, Nagy-Britannia és Kínai közös konvencióján megállapodás született egy 99 éves időtartamú, bérmentes szerződés megkötésére. A második világháború alatt japán megszálló erők irányították a területet, a háború végeztével ismét angol igazgatás alá került. 1945-ben a Young-terv elfogadása ellensúlyozni akarta a kínai kormány törekvéseit a posztháborús időszakban Hongkong elfoglalására és a városállam demokratizálását, a képviseleti választásokat, alkotmányos reformokat hozott magával. Majd a kínai polgárháború és kommunista hatalomátvétel, valamint a koreai háborúk során hatalmas immigrációs hullám érte a területet. A jelentős lakosságkeveredés és az indusztrializáció elszigetelő mellékhatásai mellett, a hatvanas évek második felében a kínai kulturális forradalom, valamint a kolonizáció egyre növekvő elutasítottsága is hatással volt a hongkongi emberekre. A növekvő feszültségek a kommunista szimpatizánsok és a hatósági szervek összecsapásaiba torkollott az 1967-es zendülésekben. A hetvenes években a kínai politikai elit körében, a szerződés lejártának közeledtével, egyre sűrűbben tárgyaltak Hongkong kérdésével kapcsolatban. 1984-ben a két kormány közös nyilatkozatot írt alá a területekről, amely szerint Hongkong különleges közigazgatási státust kap a Kínai Népköztársaságon belül. Ezáltal a városállam továbbra is megtartotta autonóm közigazgatását, biztosítva az „egy ország, két rendszer” elvét.

Szűkülő jogok, csökkenő demokrácia

1997-ben megtörtént az átadás, ami közel sem volt nehézségektől mentes. Először a ’97-es ázsiai pénzügyi válság gyűrűzött be, amit ugyan drasztikus méretű állami felvásárlásokkal meg tudtak állítani, de a szabadpiac elve megkérdőjeleződött és egyre több kritikus hang ütötte fel a fejét bármilyen állami beavatkozás során. 2003-ban, a 23. cikk beterjesztése miatt – ami a tüntetéseket, Peking politikája vagy a Központi Kormány ellen fellépő demonstrációkat korlátozta volna – több százezres tüntetés indult meg Hongkongban, de végül több kormánypárti politikus is visszavonta támogatását a javaslattal kapcsolatban. 2006-ban a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg vonult fel, több Peking párti csoport szervezésében. 2011-ben az Occupy begyűrűzött a városállamba is. A gazdasági és szociális egyenlőtlenségek miatt megalakult mozgalom Hongkong központjában egy élhető, egalitárius közösség kialakítását célozta meg, mindezt békés úton. 10 hónapos fennállása alatt az Occupy Central az egyik leghosszabb időtartamú volt, ami csak a végrehajtások végén vált erőszakossá. 2014-ben az úgynevezett Esernyős Forradalom indult meg. A főként fiatalokból álló demonstráció a választójogi reformok szűkítése ellen alakult ki. Ennek értelmében megvonták volna az általános választójogot, ezzel együtt két vagy három főre maximalizálva a Választási Bizottság jelöltjeinek számát, mielőtt az általános országos választásokon kihirdetnék az induló jelölteket. A három hónapos tüntetéssorozatban több mint 100.000 ember vett részt. A rendőrség a tömegoszlató eszközök széles tárházát bevetette, a tüntetők pedig kifordított esernyőkkel védekeztek – innen is ered az elnevezés. Az esernyős megmozdulások utóhatásaként értelmezhető a 2017-es demokráciapárti aktivisták bebörtönzése. Számos, későbbi civil, alulról jövő kezdeményezés vezetője részt vett valamilyen formában a ’14-es demonstrációkon. Előzmény volt még, hogy a 2016-os választásokon a függetlenségi és pro demokrata fiatal jelöltek a szárazföldi Kína ellen szólaltak fel, illetve „Hongkong nem Kína” transzparansekkel érkeztek a fogadalomtételi ceremóniára. 2015-ben számos könyvkereskedő és könyvesbolt tulajdonos bebörtönzése kavarta fel az egyébként sem nyugalmas kapcsolatokat az anyaország és a városállam között. Lam Wing-kee Causeway Bay Books tulajdonosa, Hongkongból csempészett politikai publikációkat, könyveket, kritikai írásokat Kínába. Az évéken át folytatott tevékenységét rajtaütésszerűen felderítették a hatóságok, illetve egy különleges egység is a felszínre került, amely arra szakosodott, hogy a szamizdatokat és a külföldi monográfiákat ne lehessen elérni az országban. Legalább öt letartóztatott vagy elrabolt könyvárusról lehet tudni, akik különböző „tiltott” kulturális termékek forgalmazása miatt tűntek el rejtélyes körülmények között. Mindez a 2017-ben, a Hszi Csin-ping elnök által megfogalmazott irányelvek előfutára volt: ennek értelmében a párt a társadalmi és kulturális élet minden szegmensében kiterjeszti az ellenőrzését. Hongkong brit fennhatóság alatt viszonylagos biztonságban érezhette magát, nem volt átfogó kísérlet a mindennapok megreformálására, vagy az információ szabályozására. A szárazföldi Kínában természetesen más volt a helyzet. Az 1960-as évektől, a nagy kulturális forradalom hatására számos művet betiltottak vagy megsemmisítettek. Az első feketelistás könyvek között Chang Kuo-tao Emlékiratai szerepeltek. A Kínai Kommunista Párt egyik alapítója és Mao Ce-tung riválisa, akit a harmincas évek hatalmi harcai során szorított ki a „Nagy Kormányos” a pártból. A független hongkongi nyomdák, kiadók és könyvesboltok számos alternatív történelmi narratívát prezentáló dokumentumot jelentetnek meg, amelyek az egykori pártvezérek életét mutatják be, vélt vagy valós történetek alapján. Ezek nagyon rossz fényt vetnének az egykori vezetőkre és így a mostani elitre is, hiszen bemutatnák, hogy ők sem szentek, mint ahogyan a hivatalos állami propaganda és történetírás ábrázolja a politikusokat. A párt széleskörű befolyását és a csökkenő hongkongi autonómiát jól jellemzi, hogy egyre több alkalommal lépnek fel a pekingi hatóságok a szigeteken. Az emberrablások növekvő számához hozzá lehet írni Xiao Jianhua kínai-kanadai üzletember esetét is, aki a hongkongi Four Seasons Hotelből tűnt el nyomtalanul. A pénzember számos szállal köthető Hszi Csin-ping elnökhöz és családjához, így bizalmas információk is a birtokában lehetnek. Az elnök korrupció elleni fellépése számos iparmágnást megfélemlített, akiknek elsődleges úticéljuk Hongkong volt, valamint a fent említett hotel. A mogul eltűnését követően egyik vállalata közleményt adott ki, hogy a tulajdonos orvosi kezelés miatt a tengeren túlra utazott. Nem ritkaság, hogy a pekingi titkosrendőrség által letartóztatott és „elrabolt” üzletemberek hasonló közleményeket adnak ki valamilyen közösségi platformon keresztül. A kiadatási törvény megalkotását az antikorrupciós szálon kívül egy gyilkossághoz is lehet kötni. 2018 februárjában, Tajvanban Poon Hiu-wing nevű 20 éves nőt megölte a barátja, majd a férfi visszarepült Hongkong városába. Mivel a két állam között nincs kiadatási egyezmény és egyik hatóság sem tevékenykedhet a másik területén, így a férfit nem lehetett megvádolni gyilkossággal. A hongkongi törvényhozók így egy javaslatot dolgoztak ki: kiadatási egyezményt alkotnának meg szárazföldi Kínával és Tajvannal. Utóbbi azonban határozottan elutasította ezt az együttműködési formát (Peking nem ismeri el Tajvant, mint független országot) és úgy látja, hogy a kormány nem a konkrét ügyben érdekelt, csak ürügyet talált a törvényjavaslat beemelésére a jogrendbe. A három érdekelt fél közötti kapcsolat igen szenzitív és instabil, ezért is nehézkés bármilyen igazságügyi együttműködés, pláne jogalkotás. A javaslatot a törvényhozók időközben visszavonták, a hongkongi tüntetések viszont nem hagytak alább.

A leghosszabb tüntetéssorozat

A törvényjavaslat megjelenésével a hongkongi lakosok egyre jobban a Kínai Kommunista Párt szorítását érzik, mert úgy látják, hogy az véget vetne az „egy ország, két rendszer” struktúrájának és kínai hatóságok bárkit letartóztathatnának az eddig jogilag autonóm területen olyan politikai vagy akár üzleti okok miatt is, amelyek rossz fényt vetnének a párt vezetésére. Ezen felül a Pekinget támogató hongkongi szervezetek is egyre nagyobb befolyásra tesznek szert, bár ezen szervezetek vezetői, tagjai rendszerint saját érdekre hivatkozva, elmondásuk szerint egyéni megfontolásból, racionális érdekek mentén terjesztik be a szárazföldi Kínai politikáját és tevékenységét elősegítő reformokat. A háttérben a kínai elnök antikorrupciós politikáját felügyelő Fegyelmi Központi Bizottság áll (Central Commission for Discipline Inspection). Pekingi kapcsolatokkal rendelkező politikai tanácsadók befolyását használták fel arra, hogy Hong Kong kormányzója, Carrie Lam és kabinetje mindenáron beterjessze a kiadatási törvényjavaslatot. Lam a tajvani gyilkossággal jó indokot talált arra, hogy közös jogi rendszer alá hozza a hárompárti egyeztetéseket és a kommunista párt Politikai Bizottságának tagjaitól is támogatást kapott. Úgy kalkulált, hogy az érzelmi szál stabil támogatottságot fog jelenteni, azonban hatalmasat tévedett. Március közepétől folyamatossá váltak a tüntetések, egyre növekvő létszámban és még az egyébként Peking politikáját támogató konzervatív üzleti körök is problémásnak vélték a törvényjavaslatot. Június kilencedikén, a Civil Human Rights Front felmérése szerint akár egy millió ember is részt vehetett a tiltakozáson, ami majdnem minden hetedik honkongit magában foglalna. A helyi rendőrség közlése szerint a tiltakozók száma közelebb áll a 240.000 főhöz. Június 15-én befagyasztották a törvénnyel kapcsolatos egyeztetéseket, mindez azonban nem csillapította a tömeg haragját. Július elsején betörtek a Jogalkotó Tanács épületébe, kifosztva az épületet. Még ugyanebben a hónapban, ismeretlen csapatok támadták meg a kormányellenes tüntetőket, a rendőrség viszont nem kelt a védelmükre. Nem ez az első eset, amikor kétes hátterű csoportosulások lépnek fel a tüntetőkkel szemben: a 2014-es demonstrációk során hongkongi triádok szervezetei szálltak harcba velük. 2019 augusztusában a tiltakozók elfoglalták a repülőtér egy részét, majd miután két szárazföldi kínai férfi megtámadta őket, a hatóságok lezártak minden terminált és bejáratot, csak saját dolgozóikat és a jeggyel rendelkező utasokat engedték be. A hónap során több általános sztrájk bontakozott ki, megbénítva a közlekedést. A tüntetők fontos infrastrukturális és szállítmányozási központokhoz vonultak. Szeptember negyedikén Lam kormányzó végképp visszavonta a kiadatási törvénytervezetet, mindezt azonban hiába. A tiltakozó tömeg létszáma egyre gyarapodott, ahogy a különböző médiumokban több és több kép jelent a rendőri brutalitásokkal és túlkapásokkal kapcsolatban. Sokan azért emelték fel a hangjukat, mert a radikális radikális, erőszakos kisebbséget összemosták a békés demonstrálók többségével és a hatóságok egyöntetűen mindenki ellen ugyanolyan erővel léptek fel, könnygázt és paprika sprayt használva vagy egyéb tömegoszlató eszközöket bevetve. A mozgalom ikonikus alakjává egy 35 éves sárga mellényes tüntető vált, aki egy bevásárlóközpont emeletéről zuhant ki egy molinó kibontása közben. Október elsején, a kommunista Kína 70. évfordulóján éles lőszerrel lőttek meg egy aktivistát, majd az év folyamán többször is használtak lőfegyvert a hivatalos szervek. A második haláleset novemberben történt, amikor két tüntető tábor (kormánypárti és kormányellenes) csapott össze. Ekkor egy 70 éves férfit találtak el a fején egy téglával. A hónap során több egyetemet is elfoglaltak, de a legnagyobb győzelem a helyi választásokon született meg, ahol a demokrata ellenzék a képviselői helyek többségét meg tudta szerezni. 2020 elejéig alábbhagytak a tüntetések, majd a koronavírus pandémia késztette a demonstrálókat másfajta tiltakozási formákra. A szakszervezeti ellenállás keretében számos egészségügyi dolgozó sztrájkolt. Májusban újabb fordulatra került sor: Kína formálisa elfogadott egy új nemzetbiztonsági törvényt, amely szerint minden külföldi beavatkozás, az állami hatalom megkérdőjelezése vagy aláaknázása, illetve bármilyen függetlenségi törekvés jogsértést vonna maga után, kriminalizálna minden hatalom ellenes tevékenységet. Ez nemcsak tüntetőket tüzelte fel újra, de nemzetközi aggodalmak is megnövekedtek. Mike Pompeo, az USA külügyminisztere pedig úgy kommentálta az esetet, hogy még jobban figyelemmel kísérik a hongkongi eseményeket. A megmozdulások immáron nem csak a helyi lakosság érdekeinek szempontjából és a két állam távlati perspektívájában váltak érdekessé. Egy újabb csatatér bontakozhat ki, az egyébként sem túl barátságos kínai-amerikai kapcsolatokban.

Mit tartogat a jövő?

A pekingi politikai elit mindent megtesz azért, hogy egyre nagyobb hatalmat és befolyást szerezzen Hongkongban. Ha jogszabályi keretekben nem sikerül stabilizálniuk a helyzetet, akkor a hadsereg bevetése még mindig opció lehet a zavargások megfékezése érdekében – erre a kínai vezetésnek törvényben foglalt lehetősége van, hiába szuverén terület a városállam. A tüntetők továbbra is két részre oszlanak: a békés demonstrálók, akik munkahelyi és éhségsztrájkokkal, emberi láncot alkotva, flash mobokkal fejezik ki véleményüket. Ezek a csoportok rendszerint amerikai vagy brit zászlót lengetnek és reménykednek a nyugati támogatásban. A tiltakozók második csoportját a radikálisok jelentik, akik a moderált tüntetők közé vegyülnek és a hatóságokkal konfrontálódnak. Petróleumbombákat, otthon gyártott taktikai felszereléseket és lövedékeket használnak, arc- és gázmaszkok, esernyők elengedhetetlen kellékei az eszköztáruknak. Tudatos vandálok: megfigyelő kamerákat és közlekedési lámpákat tesznek tönkre, felszedik a burkolatot, barikádokat építenek. Célzottan, főleg pekingi székhelyű vállalatokat rongálnak. Elgondolásuk szerint, ha Hongkong tönkremegy gazdaságilag, abba egész Kína beleroppan. Bármelyik tüntetési formát is válasszák a hongkongi lakosok, egy fontos közös nevező van a céljukban. Mégpedig az, hogy egyikőjük sem akar a szárazföldi Kínához tartozni és ebben az értelemben nem is vallja „kínainak”, hanem sokkal inkább „hongkonginak” magát. Ebben az önmeghatározásban egy liberálisabb, piacgazdaság párti nyugati orientációjú közösségként értelmezik saját magukat, akiknek jelentősen eltérő szokásaik vannak a kínai etnikum többi tagjától. A közel 180 éve tartó külön utas politika, másfajta társadalmi berendezkedés és a brit birodalom hatásai azonban nem múltak el nyomtalanul, és ha a hongkongiakon múlik, nem fogják egyik napról a másikra feladni szabadságukat.

Szitás Péter

Témavezető: Kiss Mária Rita

Forrásjegyzék

BBC – Helier Cheung

BBC – Jeff Li

BBC

Biztonságpolitika – Berkes Rudolf

Bloomberg – Iain Marlow

CNN – Elizabeth Joseph

CNN – James Griffiths

Financial Times – Jamil Anderlini

Reuters – David Lague