Francis Fukuyama szerint a 21. században az identitáspolitka kerül a központba. Nézetével nincs egyedül, mert hasonló gondolatokat olvashatunk a francia Houllebecq szatirikus regényében a Behódolásban és az angol David Goodhart Úton hazafelé című könyvében is. Az identitáspolitika nyilvánvalóan azért vált a korunk központi kérdésévé, mert a globalizáció és a migráció növekvő mértékével párhuzamosan a nyugati világ egyre inkább multikulturális jellegűvé válik. Ennek pedig az a következménye, hogy különböző identitású embereknek kell egy politikai közösségben élnie.

1.Franciaország és az identitás

Az identitáspolitika szempontjából fontos kérdés például, hogy a Franciaországba áramló muszlim tömegek és leszármazottaik identitása hogyan alakul? Az elvi lehetőségek széles spektrumban mozognak a muszlim franciáktól a francia muszlimokig.

Világos, hogy a Franciaországba frissen bevándorló embereknek nincs francia identitása, hanem magukat többnyire az iszlám valamilyen ágához tartozó afgánnak, töröknek vagy éppen líbiainak tekintik. Idővel ezeknek az embereknek vagy leszármazottaiknak az identitása átalakul és a kérdés az, hogy milyen irányba. Politikai szempontból a francia, illetve a franciaellenes muszlim identitás jelent két fontos attraktor pontot. (i) A bevándorlók és leszármazottai asszimilálódnak a franciákhoz és muszlim franciákká válnak, azaz olyan franciákká, akik történetesen a muszlim vallás valamelyik irányzatát követik. A liberálisok adottnak veszik, hogy ez a fog bekövetkezni. (ii) A bevándorlók és leszármazottai egy közös nem-francia muszlim identitáshoz asszimilálódhatnak, azaz olyan muszlim vallású emberekké válhatnak, akik történetesen Franciaországban élnek, nevezzük őket francia muszlimoknak.

Természetesen a két kategória között számtalan átmenet lehetséges, ami békeidőben jól funkcionál, ugyanakkor ha a nő a feszültség az őshonos franciák és a francia muszlimok között, akkor az „átmeneti” identitású lakosság döntési helyzetbe kerül és valamelyik oldalra kell állnia. Sőt, ahogy a Houellebecq Behódolás című könyvében is látjuk ez a két „vonzó-pont” nemcsak a muszlimokat osztja meg, hanem az identitásában elbizonytalanodó fehéreket is. Franciaországban sok őshonos francia tér át az iszlámra, a fordított folyamat ritkább.

Nem mindegy hogy egy muszlim ember a Szocialista Párt vagy egy muszlim párt (a Behódolásban a Muzulmán Testvériség) támogatásával lesz francia elnök. Az előbbi eset azt jelenti, hogy egy szocialista politikus a francia elnök, aki történetesen muszlim, míg az utóbbi esetben a hangsúly az elnök muszlim jellegén van, aki történetesen francia.

2. Fukuyama és az identitás

Az identitáspolitika kérdéseit Francis Fukuyama egy könyvben (2018a) és egy tanulmányban (2018b) is vizsgálja. Az amerikai szerző az identitáspolitikai mozgalmakban látja a liberális demokráciákra leselkedő legnagyobb veszélyt.

Fukuyama szerint XX. században a politikai cselekvést főleg a gazdaság, ma viszont az identitás határozza meg. A szerző sokat hivatkozik Platón Állam című művére. Itt azt olvashatjuk, hogy az emberi lélek három részből áll és azok egyike a thümosz (indulatosság), amelynek két formája van. A megalothümia a fölényben levőként való elismerés vágyára utal, míg az izothümia az egyenlőség igényére utal. Az amerikai szerző szerint nagy különbséget jelent, hogy egy csoport, illetve egy identitás fölényre és kivételes bánásmódra, illetve egyenlő státuszra tart igényt. Az előbbi törekvés értelemszerűen szétveri az egyenlőség elvére épülő nyugati társadalmakat.

Először a baloldal (Amerikában a Demokrata Párt) fedezte fel azokat a társadalmi csoportokat (feketék, nők, szexuális kisebbségek), akik kezdetben egyenlő, később azonban egyre inkább különleges elbánást követeltek maguknak. Fukuyama szerint ezek az identitás mozgalmak – figyelembe véve a múltbeli sérelmeket – önmagukban akár jogosak is lehetnek, de a baloldal mégis hibát követett el, amikor azonosult a marginális jellegű csoportoknak a különleges elbánásra irányuló igényével. Ennek eredményeképpen a multikulturális jellegű nyugati társadalmak szegmentálódnak, ami a társadalom, mint egész működését fenyegeti.

Ráadásul a baloldali identitáspolitika elvezetett a jobboldali (republikánus) identitáspolitikához, amelynek törzsbázisa a globalizáció veszteseként azonosítható fehér alsó-középosztály, jelesül a vidéki választók és a munkásosztály. Ezekhez a rétegekhez kapcsolódva a jobboldal a hagyományos nemzeti identitás védelmét tűzi zászlajára, ami szorosan kapcsolódik az etnikumhoz, rasszhoz vagy a valláshoz. Ha minden parciális kisebbség a saját identitását, frusztrációját és el nem ismertségét helyezi előtérbe, akkor ez a gyakorlat szükségszerűen vezet oda, hogy a fehér középosztály is felfedezi a saját identitását, frusztrációját és el nem ismertségét. Ez azért veszélyes folyamat, mivel identitáskérdésekben nehéz egyezségre jutni. Az identitásviták, ellentétben a gazdasági vitákkal, úgy működnek, hogy „vagy elismered az igazamat, vagy nem”, azaz az identitás kizárólagos jellegű.

Az identitáspolitika több szálon is kapcsolódik a globalizmushoz, amely szintén megosztja az őshonos lakosságot. Óriási különbség van a globalizmus haszonélvezői és kárvallottjai között. Az előbbi csoport nagy átfedésben van a férfi elittel, míg az utóbbi csoport főleg az alsó középosztállyal tagjaiból áll. Ez utóbbi réteg úgy érzi, hogy a globalista elit és az idegen rasszú, vallású és kultúrájú emberek harapófogójába került és lázasan keresi a saját identitását, amely segítségével kitörhet ebből a csapdából. A globalizmus vesztesei többnyire a hagyományos értékekben: „Isten, haza család” találják meg a saját kollektív identitásukat és ezeket az értékeket a zászlajukra tűző jobboldali pártok felé fordulnak.

Itt emlékeztetek a David Goodhart (2019) által javasolt „Valaholok” (Somewhere) és „Akárholok” (Anywhere) közötti megkülönböztetésre. Az előbbi csoportba azok a tipikusan vidéki emberek tartoznak, akik egy határozott nemzeti identitással rendelkeznek és csak a saját közegükben tudnak és akarnak élni, míg az utóbbi csoportba azok a tipikusan nagyvárosi és kozmopolita emberek tartoznak, akik bármely világvárosban jól elboldogulnak. A politikai vezetők, ahogy a média és a gazdaság vezetői is többnyire a „Akárhol” csoport kozmopolita embereiből állnak, akik sokáig szisztematikusan mellőzték a „valahol” csoporthoz tartozó emberek, rétegek és osztályok érdekeit. Újabban azonban ez a csoport is elkezdte hallatni a hangját, amelyet olyan meglepő választási eredmények is mutatnak, mint pl. Brexit, Trump, Bolsonaro.

Egy multikulturális társadalomban sok olyan csoport van, amelyek számára a tradicionális, keresztény és jobboldali értékek vállalhatatlanok. S így kialakul egy új megosztottság a társadalomban, amely már nem a hagyományos baloldal és jobboldal, hanem inkább a globalizmushoz és a bevándorláshoz való viszony alapján szakítja ketté a társadalmat.

Fukuyama szerint, ha ez a folyamat tovább folytatódik, akkor az identitáspolitika és a törzsi gondolkodás teljesen átveszi az irányítást a nyugati jellegű demokrácia felett: a jobboldali pártok, ill. a Republikánus Párt a „vesztes” fehérek, míg a baloldali pártok, ill. a Demokrata Párt a „győztes” fehérek és a színes kisebbség pártjává válik. Fukuyama szerint ez a folyamat végső soron a diktatúra vagy a káosz disztópiájával fenyeget. Az amerikai szerző az identitáspolitikából fakadó törzsiesedést még megállíthatónak tartja. Ennek előfeltételét a hatékony asszimilációban látja.

Nem mindegy hogy egy afroamerikai politikus a Demokrata Párt, vagy egy faji alapon álló párt pl. a Fekete Párducok támogatásával lesz amerikai elnök. Az előbbi eset azt jelenti, hogy az USA-nak egy demokrata párti elnöke van, aki történetesen fekete, míg az utóbbi esetben a hangsúly a fekete elnök fehérellenességén van. Bár az afroamerikai népesség, kultúra és identitás régóta része az amerikai populációnak, kultúrának és identitásnak. Ennek ellenére tagadhatatlanok a faji feszültségek az országban.

3. George Floyd esete

Az afroamerikai George Floyd halálát 2020 májusában az okozta, hogy az ellene intézkedő rendőr több mint 8 percig a nyakán térdelt. Ez a rendőri brutalitás és az azt követő amerikai zavargások plasztikusan jelzik az amerikai társadalomban meglévő feszültségeket. A frontvonalak azonban nem egyszerűen faji jellegűek, hanem ennél komplexebbek.

A lázadásban nyilvánvalóan szerepet játszik a korábban hegemón jelentőséggel rendelkező fehérbőrű angolszász származású protestáns (WASP) és heteroszexuális emberek befolyásának az elutasítása. Az egyik oldalon tehát a WASP emberek és értékek, míg a másik oldalon mindenki más. Nem mindegy persze, hogy a zavargások célpontját a WASP emberek jelentik, vagy csak ezeknek az embereknek a túlzott befolyása a társadalomban?

Továbbá a zavargások egyre inkább pártpolitikai jelentőséget is kapnak, mivel a republikánusok Floyd meggyilkolását egy egyedi rendőri túlkapásnak tekintik, amit persze szigorúan meg kell büntetni, de nem tekintik rendszerszintű hibának. A rendőrség védelme és a jelenlegi rend fenntartása mellett kötelezik el magukat. Ezzel szemben a demokraták Floyd meggyilkolását egy rendszerszintű hibának tekintik, ami bizonyítja a rendőrség rasszizmusát és ezzel párhuzamosan a lázadás és a társadalom radikális átalakítása mellé állnak. A kérdés azonban az, hogy demokraták pontosan mit akarnak meghaladni a fehér szupremáciát vagy a meritokráciát, azaz a javaknak az érdemek alapján történő elosztását?

Tóth I. János

Felhasznált irodalom

Fukuyama, Francis (2018a): Identity: The Demand for Dignity and the Politics of Resentment. New York: Farrar, Straus and Giroux

Fukuyama, Francis (2018b): Against Identity Politics. The New Tribalism and the Crisis of Democracy. Foreign Affairs. September/October Issue.

Goodhart, David (2019): Úton hazafelé – A populista lázadás és politika jövője. Századvég Kiadó

Houellebecq, Michel (2015): Behódolás. Magvető, Budapest.