Nép fogalmának klasszikus értelmezése 2. rész

A klasszikusok a népet olyan történelmileg kialakult kulturális egységként értelmezték, amelyet a közös származás, eredet és nyelv jellemez. A népnek ezt a fogalmát joggal tekinthetjük realista értelmezésnek. E nézetből levezethető az államnemzet és a kultúrnemzet fogalma. A nép realista értelmezése mellett beszélhetünk a nép normatív értelmezéséről is.  Így éles különbséget kell tennünk a népet jó és megőrzendő vagy rossz és elpusztítandó entitásként felfogó nézetek között.

1. A ’nép’ fogalmáról

 „Egy nép legfőbb ismérve a történetírásban egészen Hérodotosztól kezdve (kb. i. e. 484–425) a közös származás, a közös eredet volt. …. Ehhez a fő ismérvhez kapcsolódott újabb kritériumként a nyelv”. Tacitus „a germán törzseket a következő sajátosságok leírásával különböztette meg: közös eredet, szokások, nyelv és törvények.” (Rácz 2013 10)

A klasszikus értelmezéshez kapcsolódik a Magyar Értelmező Szótár (1959-1962) meghatározása is, amely szerint a nép: „Valamely területen élő vagy eredetileg azonos területről származó nagyobb közösség, amelyet a közös eredet és nyelv, valamint az ezekhez kapcsolódó hagyományok fűznek egybe.” Egy másik meghatározás szerint a nép „történelmileg kialakult, összetartozás tudatával, valamint közös nyelvvel, kultúrával és hagyományokkal rendelkező, kiterjedtebb földrajzi területen élő nagyobb embertömeg.”[1]

Arday (2012) Romsicsra (1998) támaszkodva azt írja, hogy a nép „…területileg, biológiailag és kulturálisan elkülönülő származási csoportok olyan együttese, amely a nemzet ismérveivel még nem rendelkezik, csupán a nemzetté válás lehetőségével.” Ez a meghatározás is arra utal, hogy a nép egy területi, biológiai és kulturális egység, de azt is hangsúlyozza, hogy a nép egyben egy potencia, amelyből lehet nemzet, ami valamilyen értelemben több és magasabb rendű entitás, mint a nép. Én ezt úgy értelmezem, hogy a nép egy öntudatlan és passzív entitás, amelynek bár vannak érdekei, de azokat sem felismerni, sem megvalósítani nem tudja közvetlenül; erre csak az emberek és az embereken keresztül a nemzetek és a nemzetállamok képesek.

2. Nép, nemzet, állam

Az alcímben jelzett fogalmak között bonyolult kapcsolat van. Ezt John Lukács 2005-ös  előadásában is hangsúlyozta: „Állam. Nemzet. Nép. Történetük nem ugyanaz. Ezt a magyarok hosszú és keserű tapasztalatokból tudják”. Nagyjából „1526-tól 1918-ig és aztán 1944-től 1989-ig független magyar állam nem létezett.” Tehát a magyarok, de a lengyelek számára is történelmi tapasztalat, „hogy független magyar állam nem létezik, de a nemzet létezik, a nép él.” Az amerikaiaknak nyilvánvalóan nem voltak, sőt nem is lehetek ilyen tapasztalatai. A bevándorló országokban előbb volt állam és nemzet, mint nép. Vitatható, hogy van-e amerikai nép, miközben az amerikai nemzet, illetve állam létezése nem vitatható.

Legegyszerűbb esetben az egy népből álló politikai egység (pl. királyság) modernizálódik és lesz belőle állam és nemzet (államnemzet), ahogy az megtörtént a svéd vagy éppen a japán nép esetében. Ezenkívül számtalan más lehetőség is van. Lehetnek olyan soknépű birodalmak, ahol a többségi nép szervezi magát nemzetté és állammá. Ebben a helyzetben a kisebbségi népből lehet egy ellenálló kisebbségi nemzet (kultúrnemzet), amely az önálló államiságra törekszik, ahogy pl. a kurdok Törökországban, de lehet egy együttműködő kisebbségi nemzet is, amely az állam, illetve a nemzet részeként tekint magára, ahogy például a baszkok Franciaországban. A bevándorló országokban is van általában egy domináns népcsoport, amelynek vezetése mellett alakul ki az állam és a nemzet. Az individuális bevándorlók általában egy-két generáción belül a bevándorló nemzet részévé válnak. Az egyetlen népből vagy kultúrkörből származó tömeges bevándorlás azonban fékezheti az asszimilációt. Például az amishok háromszáz év alatt sem integrálódtak az amerikai társadalomba.

A történelemből azt is tudjuk, hogy Nyugat-Európában a népek, majd később a nemzetek határai az államhatárokat viszonylag pontosan követték.  Ezzel szemben Kelet- és Közép-Európában a kulturális és a politikai határok nem feleltek meg egymásnak. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy Európa nyugati felén az államnemzet, míg a keleti felén a kultúrnemzet fogalma kapott központi szerepet.

 Az államnemzet Nyugat-Európai koncepciója a nemzetet az állam relációjában értelmezi. „Nemzet nem egyéb, mint egy kormány alatt, ugyanazon állami határokon belül élő emberek összessége; az állami terület a primer, s belőle vezetendő le a nemzet és nyelv területe.” (Szekfű 1926 11). Az államnemzetben az emberek elsősorban a területhez és az államhoz kötődtek, ahol előtérbe kerül az állampolgári identitás, civic nation és háttérbe kerül a nép. Szerintem itt azért válhatott másodlagos kérdésé a nép, mert az államalkotó nép hegemóniája vitathatatlan volt.

Közép- és Kelet-Európában a kultúrnemzet fogalma a közös kultúrát, nyelvet, etnikumot, népet és történelmet hangsúlyozza. A kultúrnemzet esetében az emberek elsősorban a nyelvhez, kultúrához, leszármazáshoz kötődtek, ahol előtérbe került a nép és az etnikai identitás, ethnic nation, és háttérbe került – a többnyire ellenséges érzelmű – állam. Szerintem itt azért vált fontos kérdésé a nép, majd később a nemzet, mert ezek a közösségek, ahhoz elég erősek voltak, hogy fennmaradjanak, de annyira nem voltak erősek, hogy önálló államot alakítsanak vagy fenntartsanak.  A magyar állam például 1526-ban hosszú évszázadokra elveszett.

3. A nép realista értelmezésének a következményei

A nép klasszikus meghatározása azt fejezi ki, hogy a nép egy valóságosan létező szupraindividuális egység. A nép és a néphez tartozó egyén viszonya számos kérdést felvet. Mik azok a sajátosságok, amely alapján valaki egy meghatározott néphez tartozik? Ennek nyilván vannak identitásbeli, nyelvi, kulturális és földrajzi sajátosságai. Korunkban ezek közül talán a legfontosabb az identitás. Az identitás nem leszármazás (genetika), de nem is szubjektív döntés kérdése, hanem kulturálisan és társadalmilag determinált szocializációs folyamat eredménye. Természetesen lehetnek olyan népek (pl. japánok), amelyek az identitást nemcsak szocializációs és kulturális, hanem leszármazási kérdésnek is tekintik. Senki sem válhat japánná, ha nem annak született. A japán identitás kulturálisan szükséges előfeltétele a japán leszármazás. A másik végletet a bevándorló társadalmak jelentik. Mindenki amerikai, aki Amerikában született, függetlenül a szüleinek a származásától.

Szintén fontos individuálisan is megjelenő kollektív sajátosság az anyanyelv, továbbá az életmódra és szokásokra vonatkozó sok ezer kulturálisan rögzített viselkedési kód, szokás és világlátás. Ezzel szemben a földrajzi tartózkodás hatása egy felnőtt személy identitására többnyire csak esetleges. Wass Albert, bár 1952-től haláláig az USA-ban élt, de egész életében magyar maradt. Viszont az USA-ban felnőtt gyermekei már amerikaiak lettek. Ami jól mutatja, hogy a „befogadó” társadalom nagymértékben módosíthatja a következő generáció identitását. Vannak olyan idegen országokban élő magyar családok, ahol az egyik gyerek magyarnak, míg a másik gyerek a többségi nemzet tagjának tekinti magát.

A nép realista koncepciójából általában az következik, hogy a különböző népek felnőtt tagjai még makroszinten (demográfiai szempontból) sem helyettesíthetők egymással, hiszen azok különböző identitással, anyanyelvvel, kultúrával és szokásokkal bírnak. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy lehetnek olyan speciális relációk, például a munkavállalás, ahol a különböző népek és nemzetek tagjai jól helyettesíthetik egymást. A hiányzó magyar kőművest általában jól helyettesít egy ukrán kőműves.

A nép realista koncepcióján belül elvileg megkülönböztethetőek a faktuális és a normatív realisták. Az előbbi csoport elismeri, hogy a nép egy létező entitás, de morálisan nem minősíti azt. Ezzel szemben a normatív realisták a népek létezését morálisan jónak vagy rossznak értékelik.

A klasszikusok a népeket valóságos létezőknek tekintették, tehát faktuális realista nézetet vallottak, sőt a többségük a népeket nemcsak létező entitásoknak, hanem hasznos és jó entitásoknak is tekintette. Persze más kombinációk is lehetnek. Nyilvánvalóan vannak olyanok, akik a népeket létező, de rossz entitásoknak tekintik, azaz olyan szupraindividuális egységeknek, amelyeket meg kell semmisíteni. Továbbá lehetnek olyanok, akik elfogadják azt a tényt, hogy a népek az individualizálódás és a globalizálódás eredményeképpen egyre gyengébbek, de úgy gondolják, hogy ez rossz folyamat és az lenne a jó, ha a népek újra erős entitások lennének.  

Mivel a népek történetileg kialakult entitások, ezért ha egyszer kihaltak, akkor már nem lehet őket mesterségesen feltámasztani. Erre számos példa volt a történelemben (avarok, dalmátok, poroszok), sőt napjainkban ez a folyamat felgyorsult: lásd erdélyi szászok, ruszinok, szárdok. Humánökológiai értelemben a népek hasonlítanak a veszélyeztetett fajokhoz, a késő modern civilizáció meg tudja őrizni, el tudja pusztítani, de nem tudja megteremteni őket. Mivel a népek pusztulása egy irreverzibilis folyamat, ezért megőrzésükre és nem elpusztításukra kellene törekednünk.       

Tóth I. János

Szakirodalom

Arday Lajos (2012): Nép, nemzet, állam, nemzetállam, nacionalizmus. Délkelet-Európa – South-East Europe International Relations Quarterly, Vol. 3. No. 4. (2012 tél) 4 p.

Lukacs, John (2005): Állam, nemzet, nép. Mindentudás Egyeteme. VII. szemeszter, előadás 2005.10 24.

Magyar Értelmező Kéziszótár (1992). Akadémiai Kiadó, Budapest. A magyar nyelv értelmező szótára I–VII.( Főszerk. Bárczi Géza – Országh László) Bp., 1959–1962.

Rácz Anita (2013) A nép(név) fogalmának változása, értelmezése. Helynévtörténeti tanulmányok 9. Debreceni egyetemi Kiadó.

Romsics Ignác (1998): Nemzet, nemzetiség és állam Napvilág Kiadó Budapest.

Szekfű Gyula (1926): Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. 1790-1848. Budapest.