Közjó

A közjó (bonum communae) azoknak az anyagi, szellemi javaknak és lehetőségeknek az összessége, amelyekre egy politikai közösség valamennyi tagjának szüksége van, de előállításukra önmagukban nem képesek. Olyan társadalmi feltételrendszert jelent, amelyek révén az egyének – társadalmi státusztól függetlenül – leginkább képesek saját tökéletesedésük felé haladni. A közjó a partikuláris érdek, tehát az egyéni érdek, az osztályérdek, a csoportérdek, a pártérdek stb. ellenpólusa.

 Érvényre juttatása kötelezettséget ró az államra. „jó kormányzást”, azaz a közösség minden tagjára kiterjedő igazságos, erényes és méltányos működést követel meg az államtól. A közjó érvényre juttatása a társadalom tagjaira nézve is kötelező, ezért a fogalom kapcsolódik a jogok és kötelességek rendszeréhez is. A közjóból való részesedés nemcsak mindenkit megillet, de cserébe részt is kell vennie az egyénnek annak előállításában is. A fogalom szorosan illeszkedik továbbá a szubszidiaritás elvéhez, amennyiben minden szint jogosult arra, hogy megfogalmazza a maga közjavát, amikből a társadalmi közjó szintézise születik meg

 A közjó a közösség tagjainak közös érdekére utal, több nyelvben a közérdek a közjó fogalma össze is mosódik. Mint ilyen szorosan kapcsolódik az egyén és közösség viszonyának kérdéséhez, az egyéni érdek és a közösségi érdek konfliktusához. Arra a kérdésre, hogy mi az egyén, a csoport és a közösség ideális viszonya, mi a különféle érdekek helyes rangsora, a történelem során sokféle válasz született. A liberalizmus az individuális szabadságot, a szocializmus a munkásosztály érdekét preferálta a közösség érdekével szemben, míg a konzervativizmus értékhierarchiájában a közjó fogalma az egyéni és csoportérdek fölött szerepel.  

A XIX. századi klasszikus liberalizmus az egyéni érdeknek biztosított elsőséget, mert szerinte az individuális szabadság automatikusan vezet el az egyéni képességek kibontakozásához: a boldog társadalom, boldog egyének összességéből áll.  A liberálisok a legfontosabb társadalmi iránytűnek a jól felfogott önérdeket tartják. John Stuart Mill szerint például ez biztosítja a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb boldogságát.    

A szocializmus marxista irányzata a liberális önérdek fogalmával az osztályérdeket állította szembe. Konfliktusorientált társadalom- és történelemképének egyik sarokpontja az osztályok küzdelme, közismertebb nevén az osztályharc volt. Ez az irányzat az individuummal szemben egy speciális közösséget abszolutizált, a munkásosztály érdekét mindenekfelett állóként kezelte és az összes elnyomott érdekképviseletére való hivatkozással legitimálta.  Valójában – mint azt történelem megmutatta – a szocialista kollektivizmus az egyén érdekének elnyomását és az egyéni autonómia teljes feladását kényszerítette ki, miközben a munkásosztály érdekének képviselete ideológiai fügefalevél volt csupán.

A konzervativizmusra jellemző organikus társadalomszemlélet ókori alapokra nyúlik vissza. Eszerint a társadalom tagjai egy nagy test részei (Seneca), a részek, azaz az egyének rajtuk túl nyúló egységet képeznek (Szent Ágoston), ezért a közösség javára törekvés és a közjó érvényre juttatása a legfontosabb érdek. A konzervatív államfelfogásban az állam a közösség hatalmi szinten való képviselője, amelynek legfőbb feladata a közjó szolgálata. A katolikus egyház társadalmi tanítása szerint a közjó hatalmi szintű képviseletére azért van szükség, mert az isten képmására teremtett társadalmat alkotó személyeket az emberi méltóság illeti meg és az állam feladata az érvényesülés feltételeinek biztosítása. A pápák szociális enciklikái visszatérően foglalkoznak a közjó fogalmával. Az 1891-ben megjelenő Rerum novarumban XIII. Leó épp a közjó ügyét szem előtt tartva emelt szót a munkásság érdekében, hangsúlyozva, hogy belőle mindenkinek egyformán – így a munkásságnak is – joga van részesedni. Az állam az összes társadalmi csoport érdekében köteles működni, ezért a törvények és intézmények olyan rendszerét kell létrehoznia, amely lehetővé teszi a közösség tagjainak kiteljesedését, az egyének és közösségek jólétét. A negyven évvel későbbi Quadragesimo Anno enciklika újra visszatér a szociális igazságosságot megjelenítő társadalmi intézmények kérdéséhez. XI. Piusz – kiemelve, hogy a magántulajdonnak közösségi természete is van – elvárásként fogalmazza meg a magántulajdon működésének összhangba hozását a közjó követelményeivel. Például a közjó elleni véteknek tekinti a munkabérek olyan mértékű leszorítását, ami nem biztosítja az emberi méltóságot. A társadalmi konfliktusok tompítására javasolt hivatásrendek bevezetését is a közjó követelményével igazolja, amikor azt mondja, hogy „érdekében valamennyi rend a maga helyén segítőleg köteles együttműködni.” A katolikus egyház társadalmi tanításában azóta is a különböző korkérdésekhez igazodva rendszeresen aktualizálja közjó tartalmát. XVI. Benedek pápa a közjó fogalmához szorosan kapcsolódó társadalmi igazságosságot elsősorban nem az államhoz, hanem a szolidaritáshoz, a személyes gondoskodáshoz kötötte. Ferenc pápa szemléletében éles kapitalizmus kritika jelenik meg.

A közjó érvényesítése magában foglalja a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettséget, a polgárok közjóból való igazságos részesedését. A közjót képviselő állam a közszolgáltatásokat emberivé és elérhetővé teszi, biztosítja azok szakszerűségét, védi az emberi és közösségi jogokat, garantálja a szociális biztonságot, a munkát, az oktatást, a lakhatást. Az állam az újraelosztás rendszerével kompenzálja a hátrányokat, pozitív diszkriminációval biztosítja az esélyek egyenlőségét. Ez természetesen feltétele a közjó érvényesülésének, de a fogalom túlmutat a materiális hasznon, az előnyön és elválaszthatatlan a morális értékektől. Más szóval: a közjó akkor képes igazán érvényesülni, ha a társadalom szereplőit nem csak materiális értékek, hanem a közösség elvontabb céljai, a közjó elérése iránti felelősség is motiválják. Ilyen globális közjó például a környezet védelme, az hogy a jövő nemzedék tagjai számára is biztosítsuk a bolygó életfeltételeit.

A keresztény társadalometikán alapuló elképzelések gyakorlatba történő átültetésére a második világháború után a szociális piacgazdaság modelljében tettek sikeres kísérletet Németországban a kormányon lévő, Konrad Adenauer vezette kereszténydemokraták. A szociális piacgazdaság alappillérei az ember méltóságteljes élethez való joga, a gazdasági tevékenység szabadsága, az állam által koordinált gazdasági rend, a társadalmi igazságosság, a felelősségteljesen cselekvő ember, a társadalmi szolidaritás, a szubszidiaritás, az egyéni teljesítmény és a magántulajdon sérthetetlensége, amiket a szociális piacgazdaság teoretikusai a közjó érvényesülésének feltételeiként kezeltek.   

A közjó feltételezi, hogy a társadalom tagjai között valódi életközösség alakul ki, amelyet az egymás iránti szolidaritás szálai kapcsolnak egybe. Ezért a közjó követelménye nem pusztán az államra, de a közösség tagjaira nézve is követelményeket fogalmaz meg, Az egyház társadalmi tanításából a XX. század első felében kibontakozó perszonalitás elve az emberre, mint szabad és autonóm teremtményre, de ugyanakkor mint társas lényre is tekint, aki a közösségben, a „mások általi létben” válhat csak igazán emberré.  E felfogás egyén és közösség kölcsönös felelősségén alapul: a társadalom azért van, hogy az egyén fejlődését lehetővé tegye, ugyanakkor a másik oldalról az egyén léte is a társadalom javát – azaz közjót – kell, hogy szolgálja. A közjó kibontakoztatásában az állami szociális intézmények mellett alapvető szerepet kell biztosítani a polgárok közösségeinek, a civil társadalomnak, az egyházaknak és az egyéneknek is.

Az eredeti szemantikai tartalomhoz képest a közjó fogalma a szekularizáció következtében időközben erősen materializálódott, a hangsúly az anyagi jólétre került, holott eredetileg a fogalom elválaszthatatlan volt a morális értékektől.  A XX. században a francia perszonalista filozófusok – így Jacques Maritain – munkássága nyomán újra előtérbe kerültek a közjó spirituális aspektusai is. A perszonalizmus túllép azon a felfogáson, hogy az ember pusztán materiális szükségletekkel rendelkező „individuum”. Az emberi lényt, mint „személyt”, azaz mint szellemi-lelki tényezőt ugyanúgy szemléli.  Ebből következően az ember kötelességének tekinti a spirituális kiteljesedést is, amiben szükség esetén őt – a közjó jegyében – támogatni kell. A materiális igények kielégítésén túl biztosítani kell az emberi méltóság fenntartásának és kiteljesítésének feltételeit is, ezért Maritain szerint a demokráciának a keresztény értékeket kell képviselnie. A perszonalizmus antropológiai szemlélete és közjóról alkotott nézetei beépültek a hagyományos politikai katolicizmussal szakító kereszténydemokrata politikai gondolkodásba. Az irányzat a második világháború után a demokratikus szabadságjogok és a szociális piacgazdaság szintézisén alapuló politikai berendezkedés mellett kötelezte el magát. de a szovjet érdekszféra országaiban ezeknek a megvalósítására nem kerülhetett sor. Míg Nyugat-Európában a kereszténydemokrata pártok a második világháború után kormányra kerülve lehetőséget kaptak társadalomelméleti elképzeléseik megvalósítására, addig Közép és Kelet Európában a keresztény politizálás lehetetlenné vált. Magyarországon Barankovics István Demokrata Néppártját a kiépülő kommunista diktatúra kiszorította a politikai életből, a vallásszabadságot lényegében felszámolta, perszonalista demokráciára vonatkozó elképzeléseik hosszú időre lekerültek a reálpolitikai napirendről.  

Felhasznált irodalom:

Magyar politikai enciklopédia. Mathias Corvinus Collégium - Tihanyi Alapítvány. 2019.

Katolikus Lexikon

Rerum novarum. XIII. Leó pápa apostoli körlevele a munkások helyzetéről. Szent István Társulat.  1933.

XI. Pius pápa "Quadragesimo anno" kezdetű apostoli körlevele a társadalmi rend megújításáról. Szent István Társulat.  1931.

Zombori Gyula: A szociálpolitika alapfogalmai. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1997. 

Kiss Mária Rita: az önérdek, az osztályérdek és a közjó (kézirat)

Anzenbacher, A: Keresztény társadalometika, Budapest 2001.

Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, (Szerk. TOMKA M. és GOJÁK J.), Buda-pest, é.n.