Közösség

     Az ember alapvetően társas lény: testi, lelki és kulturális szocializációja közösséget feltételez, amelynek tagjává születik. A politikai ideológiák a történelemben eltérő válaszokat adtak arra a kérdésre, hogy az egyén és közösségi érdekkonfliktusa esetén, melyiket illeti az elsőbbség.  Az individuális szabadságot legfőbb értékként kezelő liberalizmus szerint az egyéni és közösségi érdekkonfliktus esetén az egyéni érdeket illeti az elsőség, mivel előfeltevése szerint a boldog közösségek a boldog egyének összességéből alakulnak ki. A konzervativizmus logikája fordított: csak a prosperáló közösségek tudják az egyén kiteljesedését biztosítani ezért a közösség érdekei az elsődlegesek. Ugyanakkor a kereszténydemokrácia eszmei alapjait jelentő, és a közösség jelentőségét is elismerő perszonalista filozófia szerint az Isten képmására teremtett egyénnek kijár az autonómia, nem szabad a közösség diktatúrájának alárendelni, mint tette azt például a marxizmus, mert a szabad akarat hiányában nem válhat a közösség konstruktív tagjává, nem lehet részese az erkölcsi egységet feltételező közjó előállításának.

A közösség speciális csoport: több mint egy pusztán közös érdeken alapuló társulás. A közösség tagjainak cselekvését összetartozáson alapuló attitűd jellemzi. (Max Weber). A közös cselekvés célja a közösség tagjainak boldogulása, amely áttételesen a közjót gyarapítja. Az egyenlők közösségét az egymás iránt érzett felelősség, az együttműködés attitűdje és szolidaritás szálai kapcsolják össze. Ezek az emberek közötti kapcsolatok társadalmi erőforrásként funkcionálnak. A kapcsolatok felismert közös érdeken, az egymás iránti érdemi elköteleződésen alapulnak és közös célok elérése érdekében működnek. A társadalmi tőke magánvagyon, amennyiben individuális érdekeket szolgál, de közvagyon, amennyiben a a közösségi hatékonyság és termelékenység magasabb szintjének elérését segíti elő. (Petr Matějů).

A közösség fogalmába beletartozik a szomszédság (neighbourhood), amit az „az önsegély műhelyeként” is felfoghatunk. Tagjai folyamatosan tudnak a másikról, kisegítik egymást, közösen intézik a közös ügyeiket. A nem lokalitás alapú közösségeket az érdeklődés, az etnikai összetartozás, a vallás stb. köti össze. A szellemi, lelki közösségek kulcsfogalma az identitás.

A prosperáló közösségek legfontosabb feltételének James Coleman és Robert Putnam nyomán a társadalmi tőkét tekintik. A társadalmi tőke fogalma a fizikai és a humán tőke analógiájára született, de ez utóbbi egyféle „közösségi vagyonként”, „erkölcsi erőforrásként” fogható fel. Ilyen értelemben az egyik legfontosabb közjó. A társadalmi tőke megléte lehetőséget teremt olyan közösségi célok megvalósítására, amelyek egyébként egyenként az egyének számára nem lennének elérhetőek. Alapjai az emberek közti kötelékek, a társadalomban meglévő hálózatok, az egymásba vetett bizalom, a közös normák megléte. Forrásai a közös cselekvések során egyre inkább bővülnek, ahelyett hogy elhasználódnának. A társadalmi tőke fokozza a társadalom erőforrásait, tagjainak eredményességét. Ahol szilárd a társadalmi tőke ott nagyobb a közös ügyekben való részvételi hajlandóság, erősebb az együttműködés, a kölcsönös támogatásra való hajlam, az emberek a közösségek felé nyitott attitűddel rendelkeznek, s végső soron nagyobb az élettel való elégedettségük is.  

Az egyház társadalmi tanításában a természetes közösségeket megilleti saját ügyeinek intézése. A közösségeket alkotó személyek szabadságát az államnak tiszteletben kell tartania. A szubszidiaritás elve viszont azt is kimondja, hogy amennyiben a közösségek erői elégtelennek bizonyulnak, az államnak készen kell állnia a közösségek támogatására, hogy azok ismét alkalmassá válhassanak az önálló cselekvésre. 

A modern közösségiség egyik kifejezője a civil társadalom. A civil szervezeteket a társadalom önszerveződő képessége hívja életre. Olyan közösségi igényekre reagálnak, amelyekre az állam intézményei nem tudnak, vagy nem is akarnak teljes mértékben reflektálni. Az egyedi, a helyi alternatíva megjelenítői. Kontrollálják a mindenkori hatalom intézkedéseit, hozzájárulnak az állami és önkormányzati feladatok végrehajtásához. Elősegítik az egyének részvételét a közösségi intézmények működtetésében, megjelenítik a társadalmi szolidaritást, bevonják az állampolgárokat a közösségi ügyekbe, a döntéshozatalba. Ezzel erősítik a részvételi demokráciát, a közösség ügyei iránti elköteleződést. A jól működő civil társadalom hozzájárul a demokrácia stabilitásához, erősítheti a társadalmi tőkét, a polgárok egymás közötti és a közszféra iránti bizalmát.

A szociológiaelméletek eltérően ítélik meg a közösségek sorsának alakulását és mai helyzetét. Az „elveszett közösségekről” szóló elméletek szerint a modernizáció a hagyományos közösségek felbomlását eredményezte. A francia forradalom hármas jelszavából – szabadság, egyenlőség, testvériség – a legutóbbi feledésbe merült. A testvériség eszméje eredetileg azt az ígéretet hordozta, hogy a tradicionális társadalom felbomlása után sem marad egyedül az ember, de a modern társadalom az individualizmus és az elmagányosodás tendenciáit erősítette fel. A szociológiában Ferdinand Tönnies „Közösség és társadalom” (1887) című könyvét tartják a közösségek felbomlásáról szóló vita kiindulópontjának. Tönnies alapgondolata, hogy a modern társadalmakban a korábbi egységet a személytelen kapcsolatok sokasága váltotta fel. Nosztalgiával tekint a tradicionális világ egységes normarendszerrel, hagyományokkal teli közösségi társadalmára (Gemeinschaft). A hagyományos közösségekkel szembeállította a modernitás érdekekre épülő kapcsolatait (Gesellschaft), ahol a korábbi természetes és organikus kapcsolatokat a mesterséges jog és bürokrácia által dominált viszonyok váltják fel. Az individuális szabadság az egyént eloldotta a közösségtől, felszabadította, de elidegenítette egyben. Létrehozta a személyek egymás mellettiségét, majd a társadalmi struktúrába az embert személyes teljesítménye alapján építette be.

Az individualista közösségelméletek szerint viszont a közösségek nem vesztek el csak átalakultak emberek szabad társuláson alapuló társulásaivá. A modernizációt, mint a hagyományos kényszerek alól való felszabadulási folyamatot mutatják be. A 60-70-es években több kutató úgy vélte, hogy a szomszédsági kapcsolatháló még mindig él, tehát az urbánus környezetben is fennmaradhatnak az emberi kapcsolatokon alapuló közösségek. A „felszabadított közösség” irányzata a modern közösségek hálózatszerű szerveződésére hívja fel a figyelmet. Eszerint nem olyan sűrű szövésű kapcsolatokból állnak, mint régen, térben gyakran kiterjedtebbek, és a tagokat sem feltétlenül kapcsolják össze a szolidaritás olyan erős szálai, mint amilyenek a hagyományos közösségeket jellemezték. Az egyén kapcsolatai túlmutatnak a helyi közösségeken, a modern kommunikációs eszközök lehetővé teszik a távoli kapcsolatok hosszú távú fenntartását is. A digitális kommunikáció közösségekre gyakorolt negatív hatását tematizáló megközelítések hívei arra a következtetésre jutottak, hogy az internet terjedése miatt az emberek ritkábban járnak nyilvános helyekre, kiveszőben vannak a közösségi élet hagyományos színterei. Digitális eszközökkel nem lehetséges ugyanolyan személyes kapcsolatot létesíteni, mint a face to face kommunikáció segítségével. Az ún. „helyettesítési hipotézis” feltevése, hogy minél több időt tölt valaki online kapcsolatok építésével, annál kevesebb ideje marad a nem virtuális kapcsolatok ápolására.

A digitális kommunikáció közösségekre gyakorolt negatív hatásaival nem mindenki ért egyet. A kutatók egy jelentős csoportja úgy véli, hogy az online világ inkább közösség-kiterjesztő hatást eredményez. A virtuális közösségek ugyanúgy képesek a társadalmi tőke termelésére, mint a korábbi hagyományos közösségek. Az internet használat további előnye, hogy kiegészítő lehetőséget nyújt a hagyományos kapcsolatok fenntartására is. A technológiai változások csupán felerősítették a közösségek hálózatosodásának már korábban is meglévő trendjeit. Mindezt az empirikus kutatások eredményei is megerősítik, amennyiben az internezők nagyobb és sokszínűbb kapcsolathálóját mutatják és bizonyítják. Jelenleg nem tudható azonban, hogy ezek az új szocializációs struktúrák hosszú távon hogyan hatnak az emberek közötti szolidaritásra, érzelmi kapcsolattartásra, a baráti és párkapcsolati viszonyokra. A digitális kultúrába belenövő Y és Z generációra gyakorolt szocializációs hatásokat a pedagógia egyenlőre csak követi, és nem irányítja.

A közösségek működésének alapfeltétele a kölcsönösség és a bizalom. A mai magyar társadalomra vonatkozó empirikus kutatások a társadalmi tőke erodálódását jelzik. A magyar emberek magányosak, nem igazán bíznak egymásban, ami pedig az együttműködés feltétele lenne.  Alacsony a demokrácia működtetőibe, a demokrácia intézményeibe és az olyan társadalmi intézményekbe vetett bizalom szintje, mint amilyen a média, vagy például a bankszektor. Jellemző tünet az anómia érzése, a társadalmi tájékozódási pontok és a közösségek normaképző funkcióinak hiánya. A magyar politikai kultúra jellemző eleme az államfüggőség: a többség elvárja az állami szerepvállalást a problémák megoldásában. Meghatározó a közösségi cselekvés értelmébe vetett hit hiánya, a politikai inkompetencia érzése. A jelzett problémák egyben kijelölik a közösségfejlesztés főbb beavatkozási területeit is.  

Felhasznált irodalom:

Csizmadia Zoltán: Robert Putnam társadalomelmélete - a társadalmi tőke. Szociológiai Szemle. 2002/3. 183-193.

Farkas Zoltán: A társadalmi tőke fogalma és típusai. Szellem és Tudomány 2013

Ferdinand Tönnies: Közösség és társadalom. Gondolat, Budapest, 2004.

Nicholas Lemann: Szertefoszlik-e az amerikai álom? Valóság. 2015/8.

Robert D. Putnam: A prosperáló közösség. A társadalmi tőke és a közélet. In: The American Prospec, Inc. Preferred Citation: Robert D. Putnam, "The Prosperous Community" The American Prospect vol. 4 no. 13, Marc 21, 1993.

Szabó Máté: Az EU és a civil szervezetek. Politikatudományi Szemle. 1998. 2. sz. 

Vercseg Ilona: Közösségelmélet. Parola. 2018,

.