Szabó Dénes tóthfalusi plébános kálváriája 1944-ben

Az impériumváltás időszaka mindenképp sorsdöntő esemény a délvidéki magyarság számára, hiszen az 1944/45-ös eseményektől szinte minden magyar család helyzete negatív irányba hanyatlott. A „magyaréra” kiszorítása után Délvidék területén orosz csapatokkal karöltve szerbekből verbuválódott partizáncsapatok is megjelentek. Kanizsán a felszabadulás első néhány napjában megalakult az ideérkező bánátiakból a népőrség.[1] A szerb partizáncsapatok a magyar hatóságok kitelepítési intézkedései miatt bosszúból elkezdték összegyűjteni a számukra nem kívánatos egyéneket.[2] A begyűjtések a helyi szerb lakosok általi feljelentések alapján történtek. Magyarkanizsa község vonatkozásában összesen 577 feljelentés érkezett, az első 1944. október 19-én.[3] A háborús bűnösök lajstromára válogatás nélkül felkerültek nem csak a nyilaskeresztes párt tagjai, de olyan személyek is, akik a magyar időszak alatt közhivatalt viseltek, leventeoktatók, turáni vadászok, magyar katonaként szolgáltak, vagy egyszerűen csak lelkesen fogadták az 1941-ben bevonuló magyar honvédeket.[4] A kanizsai magyarok sorsáról egy helyi szerbekből alakult „Tízes Tanács” döntött. Ők szabták meg, hogy kik azok az egyének, akik háborús bűnöket követtek el, majd a foglyul ejtett férfiakat a magyarkanizsai városháza pincéjébe terelték.

A magyarkanizsai városháza

(A kép forrása: Bank Barbara – Cseresnyésné Kiss Magdolna szerk., Szabó Dénes tóthfalusi mártír plébános emlékére, Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány, Budapest, 2011)

Kezdetben mindössze 22 személyt tett ki a fogvatartottak száma, majd számuk folyamatosan növekedett. A városháza pincéjében nem csak kanizsaiak szenvedtek, de érkeztek Adorjánról és Tóthfaluból is. Így került a pincehelyiségbe Szabó Dénes tóthfalusi plébános is, akit Halogen Mile vádolt meg, hivatkozva arra, hogy a plébános az egyik prédikációjában azt mondta: „többé szerb bocskor nem tapossa a szent magyar földet.”[5]

Szabó Dénes a mártírhalált halt vajdasági pap

(A kép forrása: Forró Lajos magángyűjteménye)
 http://www.keskenyut.hu/page/234/art/521/akt/1/html/szabo-denes-1893-1944-tothfalusi-plebanos.html

Szabó Dénes 1883. március 22-én született Horgoson. Teológiai tanulmányait Temesváron és Kalocsán végezte. 1916. június 4-én, Kalocsán pappá szentelték, majd ezt követően káplánként tevékenykedett a bácskai Szenttamáson. Szülei, Szabó Mátyás, kereskedő és Szabó (született Erdélyi) Erzsébet. 1929. október 6-án, 36 éves korában helyezték Tóthfaluba plébánosnak, amely 1918-ig Magyarkanizsa része volt, majd csak ezt követően vált önálló településsé. A plébánia területén több tanyasi iskola is működött, ahová a plébános gyakorta kijárt. Szabó Dénes fő célja volt a magyar nemzeti öntudat és önazonosság megerősítése az elnyomó idegen hatalommal szemben. 1941 tavaszán a bevonuló honvédcsapatok elől elmenekülő más nemzetiségű lakosok gyakorlatilag minden ingóságukat hátrahagyták. Egyes tóthfalusi lakosok kihasználva a helyzet által felkínált lehetőségüket kifosztották a szerb nemzetiségűek ingatlanait. Szabó Dénes az esetről értesülve vasárnapi szentmiséjében égbekiáltó bűnnek tekintette ezt a galád cselekedetet. A prédikáció hatására többen visszavitték az eltulajdonított vagyontárgyakat.[6]

Szabó Dénes családja

Az 1944-ben bekövetkező sorsforduló impériumváltást követően a magyar csapatok folyamatosan kivonultak Délvidékről.[7] Október egyik hajnalán a szomszéd falu helyőrségének katonái igyekeztek rábeszélni a plébánost, hogy tartson velük az anyaországba, mivel csak úgy mentheti meg életét. A plébános a következő kijelentéssel reagált a kérlelésekre:

„Nekem nincs mitől félni. Különben is, híveimet nem hagyhatom magukra ezekben a ránk váró nehéz időkben. A pásztornak a nyáj mellett a helye.”[8]

A vészjósló hírek nem voltak alaptalanok, hiszen néhány nappal később idézést kapott a községházára ahová többedmagával a városháza pincéjébe zárták. A begyűjtött embereket fogva tartóik napi szinten kínozták. A gyilkosok között számos nő is volt, akik sokkal agresszívabban bántak foglyaikkal. Preradović Persida a plébánost áthurcolta egy másik helyiségbe és szexuális kapcsolatra akarta kényszeríteni. A szentéletű pap erre nem volt hajlandó, ezért kínzója dühében levágta a plébános hímvesszőjét és beletömte a szájába. Kivégzése előtt „Sztálin kesztyűt”[9] vágtak neki a gyilkosok.[10] A plébános a kínzás utolsó óráiban nem átkozta kínzóit, utolsó leheletével is Istenhez fohászkodott. Halálának pontos oka ma is vitatott a történészek körében, de megközelítőleg november elején több szerencsétlen társával együtt az éj leple alatt a helybeliek által elnevezett „Szigetre” vitték.[11] Az áldozatokat kivégzésük napján alsónadrágra vetkőztették, indulás előtt többüket tőrrel meg is szurkálták, hogy a menekülésüket lehetetlenné tegyék.[12] Az agyongyötört embereket lovaskocsin, a még élőket pedig dróttal összekötözve vitték a vesztőhelyre. A partizánok néhány magyart kitereltek a helyszínre árkot ásni, a hullákat becipelni, majd valamennyire elhantolni. Végül őket is agyonlőtték.[13] A partizánok áldozataikat belelőtték a folyóba, majd vélhetően a biztos kivégzés érdekében gránátot dobtak utánuk. Ezt több szemtanú is megerősítette, hiszen beszámoltak arról, hogy az embereket az arcukról nem lehetett felismerni, véresek, sebhelyesek voltak, valamint mésszel voltak leöntve.[14] A kegyetlen mészárlás a lakosok körében felháborodást váltott ki, majd 1944. december 1-jén rendeletet adtak ki a magyarok elleni kegyetlenkedések megszüntetésére és a halottak tisztességes eltemetésére.[15] A lövészárokból mintegy hatvan tetemet ástak ki és három kivételével minden áldozatot azonosítottak. A község katonai parancsnokának parancsára a népőrség minden tagját lefegyverezte, helyükre pedig újakat állítottak sebesült partizánokból. Paško Romac tartományi vezető megígérte, hogy felelősségre vonja a gyilkosokat. Egy népgyűlés alkalmával ki is hirdették az ítéletet, miszerint egyes elkövetőket halálra, míg másokat kényszermunkára ítéltek.[16] A kollektív bűnösség jegyében, embertelen kegyetlenséggel lemészároltak ártatlan magyarokat, akiknek egyetlen bűnök nemzeti hovatartozásuk volt. Szabó Dénes kivégzésével a tóthfalusi magyarság elvesztette lelki vezetőjét, aki a biztonságérzetet jelentette a hívő népnek. A tóthfalusi lakosok megrendült szívvel, tehetetlenül élték át papjuk meggyalázását, tudván, hogy a partizánok fő ideológiája a „verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj”.[17]

Az 1960-as években született meg a gondolat, Hubai István tóthfalusi lakosban, hogy leírja élettörténetét a második világháború időszakáról és az azt követő eseményekről, amelyben jelentős, eddig még történészek által nem közölt információkat kívánt közölni Szabó Dénes életéről. Hubai István emlékiratát a továbbiakban szeretném ismertetni, úgy ahogy az szerzője által leíródott.

Az egykori templomszolga, majd visszaemlékező Hubai István feleségével

 (A képet a család bocsátotta a szerző rendelkezésére.)

„Apám kovácsmesterként dolgozott az akkor már faluvá váló Tóthfaluban. Mivel saját házunk nem volt, ezért lakbérben voltunk egy szerb embernél. Ebben a mi házunkban, már amennyire a miénknek mondhattuk volt apám jól jövedelmező kovácsműhelye. Apám reggeltől estig dolgozott, de a ház árát így sem tudta kifizetni, hiszen tulajdonosa hatalmas árat rótt ki az ingatlanra. A szerbek nem csak ebben az esetben, de lépten-nyomon éreztették hatalmukat, és gyakorta igyekeztek csúfot űzni a magyarságból. Délvidék területére még I. Péter szerb király telepítette be az úgynevezett „dobrovoljacokat”. Hát hogy is nézne ki Szerbia szerbek nélkül, nem igaz? A faluban szerencsére csak magyarok maradtak, meg persze a csendőrség, ami természetesen szerbekből állt. Én 1925-ben születtem a család ötödik gyermekeként. Gyermekkoromban számos járvány járta át a falut, de ami talán a legveszélyesebbnek mondható az a tífusz és a torokgyík volt. A torokgyík engem is utolért és még ma is magam előtt van mennyire száműzött voltak ez miatt a faluban. A betegségből sikeresen felépültem, de a faluban 16 gyerek belehalt a megbetegedésbe. 1929-ben a falunkban változás történt, hiszen új lelkipásztort kaptunk, egy hivatalosan kinevezett plébánost Szabó Dénes személyében. Szabó Dénes egy fiatal Kanizsáról idehelyezett káplán volt. A harangozó ez időben Csárdás András bácsi, a kántor pedig a helybeli tanító Bosznai József lett. Az új plébános megközelítőleg 60 lánc hold földet birtokolt a falu közelében, és viszonylag olcsón kiadta földjeit a helyieknek haszonbérbe. Emlékiratomban a plébánosunkról szeretnék jellemzést papírra vetni. Úgy tartja a mondás, hogy halottról jót vagy semmit, én ehhez hű is szeretnék maradni, ezért semmi rosszat nem fogok róla mondani, csak ami valóban megtörtént. Szabó Dénes plébános szigorú ember volt, de a viccet mindig szerette, ami számomra gyerekszemmel nem volt olyan vicces. Gyakorta találkoztam vele, hiszen ministráns voltam. Egyszer a parókia körül játszottunk és véletlenül betörtem a parókia ablakát. Apám ugyan megtérítette a kárt a plébánosnak, de nyolc éven keresztül sűrűn felhozta az ablaktörést. Amikor sikerült több pénzt félretennem ki szerettem volna én is fizetni a kárt, de a plébános ezt nem engedte. Annyit mégis sikerült elérnem, hogy többé nem emlegette ezt a számomra nyomasztó témát. Pusztán érdekességként említeném meg, hogy a plébánost öregnek becéztük a háta mögött, és volt egy kutyája is, akit Brutusnak hívott. Ettől az ebtől mi rettentően féltünk, de még a plébánosról is egyszer letépte a reverendát.

Szabó Dénes igen tehetséges és nagy tudású ember volt. Rendszerető és nagy híve volt a pontosságnak. Példának okért emlékszem, ha csupán fél perccel később harangoztunk, akkor már behívatott bennünket és megkorholt. Visszafeleselni természetesen nem lehetett, valamint konzervatív nézetei miatt a maradiságot kedvelte. A magasabb társadalmi osztályhoz tartozott, de prédikációiban sűrűn megemlítette a szegényebb néprétegeket is. Amikor jó kedve volt akkor almát és narancsot osztogatott és olyan vicceket mesélt, hogy könnyes lett a szemünk a nevetéstől. Sajnos ilyen órák ritkán voltak. Közben többen rebesgették, hogy háború lesz, amitől a falu lakossága rettentően megijedt. Szinte bombaként hatott a hír 1941-ben, amikor megtudtuk, hogy a magyar csapatok megindultak és visszaveszik Délvidéket a szerbektől. Semmit nem tudtunk arról, hogy a politikusok mit és hogyan döntöttek, csak azt, hogy végre szabadon használhatjuk anyanyelvünket. Napok, sőt heteken keresztül szóltak az ágyuk a magyar határ irányából. A politikáról mi semmit nem tudtunk, nem tudtuk azt sem, hogy a jugoszláv vezetőség megadta magát a németeknek. Annyit láttunk, hogy néha-néha egy-egy szerb katona átsétál a falun. Az ágyuk folyamatosan dörögtek, de hogy hol soha nem tudtuk meg. Valaki azt is terjesztette, hogy egy ezred szerb katona a falunkon keresztül vonul majd át. Ekkor aztán mindenki elvesztette a fejét. A plébános felszólította a népet, hogy a templom mindenkinek a rendelkezésére áll, aki akar éjszakára is bemehet az oltalomházba. Így aztán a falu lakossága nagypéntek éjjelén a templomba húzódott teljes csendben és sötétségben. Valamikor éjfél felé valóban megérkezett egy nagyobb csoport szerb katonákból álló sereg. Valószínűleg a tisztek felzörgették a kocsmárost, ittak, cigarettát vettek és szép csendben átvonultak a falun. Fellélegezhettünk. Az ágyuk szakadatlanul dörögtek, de semmi nem történt. Húsvét vasárnapján valaki beszaladt az egyik tanyáról a faluba és elkiáltotta magát: Jönnek a magyarok!

Magyar honvédek Zentánál 1941-ben

(A kép forrása:http://http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_phocagallery&view=category&id=27:magyar-atrocitasok-a-szerbek-es-zsidok-ellen-a-delvideken-1941-1942&Itemid=201)

Felszaladtunk a toronyba és valóban láttunk egy kisebb magyar sereget amint a falu felé közeledtek.  Mi is megkaptuk a parancsot, hogy harangozzunk elébük. Szaladtak az emberek a honvédek elé. Egy gyalogos század volt és rövid időre letelepedtek a faluban. A falusiak pedig megvendégelték a katonákat étellel, itallal és süteménnyel, ahogy azt illett. A kocsmárosok is kitettek magukért, mert ingyen mérték az italt, pedig a főhadnagyuk megtiltotta a szeszes ital fogyasztását, de abban az örömmámorban ki törődött a paranccsal? Amikor a vendégeskedés véget ért a katonák nótaszóval indultak el a bogarasi állomás irányába. Csaknem az egész falu kísérte haladásukat. A magyar csapatok útjuk során beleütköztek a szerb fegyveres erőkbe. Abban a pillanatban hatalmas gyűlölet ébredt sok magyarban a szerbek ellen. Sajnálatos módon a mi falunkban is előfordult, hogy két szomszédos szerb tanyára bementek a helybeli tűzoltókból alakult nemzetőrök és bántalmazták az ottani szerb embereket, akik azonban a légynek sem ártottak. A múlt jugoszláv időben szüleink, nagyszüleink, és általában az idősebb emberek nagyon sokat meséltek a régi Magyarországról. Ezek a mesék nekünk, gyerekeknek igen tetszettek, de különösen az a sokat szenvedett piros-fehér-zöld színű magyar zászló, a magyar címeres első István- Király koronája, hogy a magyar himnuszról, nemzeti dalról, és a szózatról ne is beszéljek. A mi plébánosunk is igen magyar érzetű ember volt. A prédikációjában olyan szépen és érzelmesen rámutatott a huszonhárom évi rabigára, hogy sírt az egész templom. Sajnos olyan mondatokat is mondott, ami később a vesztét jelentette. A magyarok bejövetelekor a következő szavakat mondta, amelyek tisztán megmaradtak emlékezetemben:

 „Huszonhárom évig bocskoros lábak tiporták drága magyar földünket, amelyeket dicső őseink vére szentelt meg a jövő magyar nemzedéke részére, de most végre ütött az óra és vége a rabigának.”

Délvidék anyaországhoz való visszacsatolása idején nagyon megváltozott a helyzetem. Érden levő központtal volt egy K.A.L.O.T.[18] nevű szervezet, amely az impériumváltás után Palicson is működtetett egy fiókszervezetet. Itt különböző tanfolyamokat szerveztek a magyar ifjúság részére, ahol igen nagy tudású tanárok és professzorok voltak az előadók. 1942-ben szerveztek egy 7 hónapos tanfolyamot is, ami konyhakertészeti szakra irányult. Erre az oktatásra természetesen szüleim engem is elküldtek

Hubay KALOT-os egyenruhában. (A képet a család bocsátotta a szerző rendelkezésére.)

A tanfolyam végeztével személyesen én lettem a plébános kertésze három hold földterületen. Úgy gondolom jól végeztem munkámat, de a plébános folyton érzékeltette velem, hogy nincs megelégedve velem bármit is tettem. A plébánia konyháját a plébános nővére vezette, aki már régóta özvegy volt. A plébános úr minden nap pontosan délben ebédelt. Ebéd után két óráig pihenőt tartott. Ha valaki a pihenőidőben zavarta nagyon mérges lett az illetőre, ezért nem volt érdemes ezzel próbálkozni. Sokszor rosszkedvű volt a plébános és emlékszem, amikor kisgyerek voltam sokszor kaptam tőle jó nagy pofonokat is. Abban az időben az atyai nevelés teljesen természetes volt, mi is szerettük a plébánost, de ugyanakkor féltünk is tőle. A fiatalok esküvő előtti kapcsolatait nem vette jó néven és a fő oltárnál nem is volt hajlandó összeadni őket, csak a mellékoltárnál. A templombelső elrendezésére igen nagy gondot fordított. Csináltatott mellékoltárt, új prédikációs széket, orgonát hozott a kórusnak, a miseruhát felújította, gyalogjárdát készítetett téglából, és még három új harangot és szobrokat is vásárolt. Ezeket mind közadakozásokból és a hatvan lánc föld jövedelméből valósította meg.

A plébánián sok jószág volt és a kertészkedés mellett róluk is gondoskodnom kellett. Volt négy ló, tizenhat marha, negyven-ötven disznó és megközelítőleg ugyanannyi birka. Ezekkel a munkákkal töltöttem el jó néhány évet. Továbbra is olyan körülmények között dolgoztunk, mint eddig, csak annyi volt a különbség, hogy most már szabad volt magyarul beszélnünk. Egyetlen szórakozási lehetőségünk a bál volt. Ezeket a rendezvényeket a plébános úr nem támogatta, hiszen úgy volt vele, hogy a honvédek a hazánkért harcolnak, mi pedig mulatnánk. Csak külön kérvénnyel lehetett bált tartani, amit a plébános írt alá és továbbította a rendőr főparancsnoknak. Sajnos az idősebb generációk 90%-a egyezett a pap gondolkodásmódjával, csak mi fiatalok nem értettünk egyet vele és lázadtunk ellene. Közben elérkeztünk az 1944-es esztendőhöz. A németek felrúgták a szövetségi szerződést és megszállták Magyarországot. Szabó Dénes elítélte a német megszállást, és többször hangoztatta is, hogy szívesebben leülne egy asztalhoz bármelyik szerbbel, mint egy némettel. Nekünk fogalmunk sem volt róla, hogy tulajdonképpen mi is történik. Csak azoknak a szegény magyar fiúknak a nevét tudtuk, akik odavesztek a csatamezőn. A plébános úr próbálta a lakosságot nyugtatni:

„Nyugodjon meg mindenki, honvédjeink szilárdan állnak a Kárpátok gerincén, nincs mitől félnünk.”

Amikor ez a kijelentés megtörtént néhány fegyvertelen honvéd jött a falunkba, akiket a Tiszánál lefegyvereztek az oroszok. Minden csendőr, és tiszthelyettes menekülőre fogta ekkor családjával együtt. Az egyik tiszthelyettesben ekkor még volt annyi erő, hogy akit csak tudott összeterelt, tartott egy röpke lelkesítő beszédet és ránk akart sózni kilenc gyalogsági fegyvert, mondván védelmezzük meg a falut az oroszoktól. Erre én azt válaszoltam neki, hogy maradjanak ők is itt segíteni a védelemben. A tiszt őrjöngve előrántotta pisztolyát, rám fogta és azt mondta, hogy lelő, mint egy kutyát. Azt hittem tényleg meghúzza a ravaszt, de csak dühöngött egyet aztán távoztak. Mit tehettünk volna? Végeztük tovább a munkánkat. Közben megtudtuk, hogy az orosz sereg valóban átjött a Tiszán, sőt már Budapest felé tartott. Néha betévedt a mi falunkba is egy-egy részeg orosz katona és akit az utcán értek mindegy volt, hogy nő volt vagy férfi, idős vagy fiatal csókoltak mindenkit. Néhány nappal később nagy lövöldözés közepette fegyveres férfiak jöttek kocsikkal a falunkba.[19] Keresték azokat, akik 1941-ben nemzetőrök voltak. Keresztapámat is nagyon keresték, de csak később tudtam meg, hogy sikerült Magyarországra menekülnie. Harmath Tamás bácsi volt a faluban a tűzoltóparancsnok, később ő lett a nemzetparancsnok is. Azt üzenték nekik, hogy menjenek be, megkapják a méltó büntetésüket és mehetnek haza. Ők szegények bíztak az agresszorok szavahihetőségében, bevonultak a magyarkanizsai városházára, de többé nem látta őket senki. A szerbek folyamatosan lövöldöztek a faluban, házkutatásokat tartottak, fegyvereket kerestek. Alig volt mit ennünk, nem, hogy még valakinek lett volna puskája. A plébános úrnak volt pisztolya, de természetesen engedéllyel. Felszólítást kapott, hogy a pisztolyt és a rádiót haladéktalanul szolgáltassa be a kanizsai partizánparancsnokságra. Emlékszem épp csomagoltam be a fegyvert és a rádiót, amikor beállított két katona a plébániára. A két fegyveres felajánlotta nekünk, hogy majd ők elviszik a rádiót és a fegyvert. Csak később tudtuk meg, hogy nem ez volt a fő céljuk, hanem, hogy magukkal vigyék a plébánost, de nem volt bátorságuk letartóztatni. Az esetet meghallotta két nacionalista partizán és felszólították a plébánost, hogy saját maga vigye be a rádiót a parancsnokságra. A plébános engem bízott meg, hogy vigyem be őt Kanizsára, de ezt anyám nem engedte, így Lajos bátyám lett a kocsis. Bátyám csak másnap tért vissza Kanizsáról, de már a plébános úr nélkül. Mint néhány nappal később megtudtuk brutális módon kivégezték.

Elborzadva hallottuk ezt a hírt, pedig ilyen hír akkor volt bőven. Hallatszott Zentáról, de szinte minden felől a kegyetlenkedés és a gyilkolás minden elképzelhetetlen formája. A plébános úr rám bízta az egyházi kegytárgyak elrejtését. Csak én és a Tari tisztelendő tudtuk csak a rejtekhelyet. A plébános nővére ebben az időben már Budapestre menekült a leányához. Egyik nap rossz előérzetem támadt és átnéztem a plébános nővérének a szobáját. Még jó hogy megtettem, mert ott is találtam egy pisztolyt fehér ruhába csavarva. Másnap jöttek hozzánk újra kutatni fegyverek után, de ekkorra a pisztolyt már beledobtam a kútba. Éjszakánként virrasztottam a plébánián, hogy ha véletlen jönnek Tari atyáért tudjam riasztani és menekíteni mert nem akartunk még egy papot elveszíteni. Mindenképp meg kell említenem egy személyt, Fejős Mátyást, akinél a magyar csendőrőrs működött. Amikor a partizánok bejöttek átállt az oldalukra és képes volt még a legközelebbi barátját is hazaárulással megvádolni. A falunkban hirtelen ők lettek az első nyilasokból lett kommunisták. 1944 novemberében elkezdődött a férfiak szorongatása. Szinte minden nap kellett jelentkeznünk Kanizsán a zárdaudvarban. Teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltunk. Szerveztek munkaakciót. Hol kórházakban dolgoztunk, hol pedig más munkára osztottak be bennünket. Úgy hajtottak, mint az állatokat. Volt olyan, hogy Topolyáig kellett gyalogolnunk. Emlékszem Bunyevác Jani felesége is megtudta, hogy messzire kell mennünk, gyorsan összecsomagolt a férjének egy kis élelmet és át akarta adni. Ezt az egyik fegyveres meglátta, és ott a helyszínen agyonlőtte az asszonyt, pedig szegény feje még állapotos is volt. Mindnyájan elborzadtunk ennek láttán, de tehetetlenek voltunk. A férjét tovább hajtották velünk együtt. Később Zomborba vittek bennünket, ahol rabszolgamunkát végeztettek velünk. Szél Jenő oromhegyesi barátommal sikerült megszöknünk a brigádból. Vándoroltunk felszedetlen kukorica és krumpli földeken keresztül csak a főutakat kerültük, mert tudtuk, ha elfognak, akkor végünk. A tanyákon szívesen láttak bennünket, élelemmel és alvóhellyel láttak el. Hosszú bujkálás után, mikor már láttuk, hogy kezd rendeződni a viszony hazamentünk. Ezt követően állandóan bujkáltunk a partizánok elől, hiszen a szökés miatt továbbra is keresett személyek lettünk. 1946-ban végül elkaptak és 12 napig a városháza börtönében raboskodtam. Ott láttam a cellák falain a golyók nyomait és az megkínzott magyar emberek nyomorgatásának bélyegét. Fogságom után szabadon bocsátottak, de a kollektív bűnösség jegyével megbélyegezve éltem le további életem.

Szabó Dénes és nemzettársai kivégzése az egész települést, de szinte mondhatom azt, hogy egész Délvidéket megrázta és egy máig el nem múló fájdalomként érzékelhető a túlélőkben. A plébános kivégzése előtt még engedélyt kapott arra, hogy Oromhegyesen meglátogassa Koncz Dezsőt, a szomszéd plébánost, legjobb barátját. Cseszkó Károly számolt be arról Tari atyának, miszerint a mártír pap annyit szenvedett abban kínzásban, mint Jézus a keresztfán.[20]”

Szabó Dénes emlékszobra a vajdasági Tóthfaluban

(A kép forrása: https://www.vajma.info/cikk/vajdasag/13435/Tothfalu-Egy-martir-pap-szobrot-kapott.html

A magyarkanizsai városháza pincéjében meggyötört magyarok emléke továbbra is él minden délvidéki magyar emlékezetében és fontos, hogy emléküket megőrizzük a jövő fiataljai számára. Hubai István emlékiratának köszönhetően további, még eddig nem közölt információk kerültek napvilágra a tóthfalusi kivégzett plébánosról, amely a vértanúságot halt papjaink emlékéül és Hubai István emlékéül szolgál az e téma iránt érdeklődők számára. 

Dobó Dávid

Irodalomjegyzék:

• Hubai István emlékirata
• Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991.
• Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon, Szeged, 1995.
• Hornyák Árpád és Bíró László: Magyarok és szerbek a változó határ két oldalán, 1941-1948, Történelem és emlékezet, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Budapest, 2016
• Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány, Ismeretterjesztő kiadvány, Szabó Dénes tóthfalusi mártír plébános emlékére, Budapest, 2012
• Matuska Márton: A megtorlás napjai: ahogy az emlékezet megőrizte, Montázs Könyvkiadó, Budapest, 1992.
• Tari János: Ha minden inog marad a hit, a Római Katolikus Egyház papi veszteségei
• Vajdasági Magyar Tudományos Társaság: Rémuralom a Délvidéken, Atlantis Kiadó, Újvidék, 2004.
• Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság, Mementó 1944-45, Bajmok, 2010.