Pedagógus portré: Kántor Péter

Pedagógus portré sorozatunkban ezúttal 2019-es Így tanítom pályázatunk harmadik helyezettjét, Kántor Pétert mutatjuk be, aki a Tatabányai Árpád Gimnázium tanára. Kántor Péterrel Kiss Mária Rita, a Barankovics István Alapítvány Tanári Kerekasztalának szakmai vezetője beszélgetett.

KMR: Szeretettel gratulálunk a harmadik helyezéshez, amit egy igen erős mezőnyben értél el. Azt szeretnénk, ha szélesebb körben is megismernék a pedagógusi munkásságod. Arra kérlek, beszélj egy kicsit magadról, a szakmai életutadról, tanári szerepfelfogásodról!

KP: 2006-ban végeztem az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Diplomamunkámat „Barangolások az Idő és Emberek erdejében – Fekete István prózája” címmel írtam, főképp az író kevésbé ismert, 1945 előtti írásaira fókuszálva. Fekete István azóta is nagy szerelem, kutatom az életművet, és több előadást is tartottam már az íróról. Egy kis falu, Bana általános iskolájában kezdtem tanítani, majd két évet a kisbéri gimnáziumban dolgoztam. A Tatabányai Árpád Gimnáziumba tíz évvel ezelőtt kerültem. Öt tanéven keresztül voltam a diákönkormányzat patronáló tanára, illetve újraszervezője voltam az intézményben a Rákóczi Szövetség ifjúsági tagozatának. Ennek eredményeképpen 2012 óta minden évben többször látogatjuk meg diákjainkkal a határon túli magyar régiókat, és veszünk részt táborokban, konferenciákon, vezetőképzőkön. Németh László pedagógiai elveit követve inkább egyfajta „éltanulónak”, „első osztálytársnak” titulálom magam. Meggyőződésem, hogy a partnerként kezelés, a szeretettel, odafigyeléssel közelítés hosszabb távon jóval hatékonyabb, mint a vasököllel odacsapás. Eddigi szaktanári és osztályfőnöki munkámban ezt visszaigazoltnak látom. A versenyfelkészítések okán kapott díjak (OKTV díjazott tanár, Eötvös Szónokverseny Tanári Díj, Bolyai Anyanyelvi Csapatverseny Tanári Nagydíj) mellett legnagyobb elismerésem a diákságtól érkezett: 2013-ban megkaptam az Árpád Gimnázium diákközössége által megszavazott Árpád-díjat. S ha már Fekete Istvánnal kezdtem, vele is zárnék: tanári és általános emberi ars poeticámat tőle kölcsönöztem: „Szolgálni a jót, lobogásra és világosságra gyújtani azokat, akik keresik és várják a szépet, hogy világosságra, örömre és szeretetre gyúljanak önmaguk, és gyújtsanak másokat is…”

KMR: Pályamunkádban egy szerintem mindannyiunk számára fontos kérdést, a társadalom és a hatalom viszonyát dolgoztad fel egy magyar irodalom óra keretei között. Miért szenteltél egy egész órát ennek a kérdésnek? Milyen nevelési célokat fogalmaztál meg?

KP: Azt gondolom, hogy van néhány olyan alkotás, mely nem értelmezhető teljes egészében a történelmi háttér ismerete nélkül. Pályamunkám elemzett verse, az Egy mondat a zsarnokságról nagyon magasra dobja a jelképes labdát a történelem kapcsán, én nem is állok ellen a kísértésnek: kitekintek a korra. Teszem ezt azért is, mert a totális diktatúrák borzalmairól nem lehet elég sokat beszélni, hogy meg ne ismétlődjenek, és azért is, mert úgy látom, a kommunizmus bűnei a mai napig nincsenek olyan éles fényben, mint lenniük kellene. A GULAG-ok világáról, a Rákosi- és a Kádár-rendszerről fontos beszélni, mert sokan nem értik a korszakok kapcsán előkerülő „előjel”-vitákat. Meggyőződésem, hogy a magyar történelem, főképp a viszonylagos közelmúlt helyretétele nélkül nem lehet előrefele haladni. A nevelési célok is egyértelműen ebből a megközelítésből fakadnak: az erkölcsi nevelés, az empatikus készség fejlesztése, az érzékenyítés, a demokráciára nevelés, a nemzeti öntudat erősítése és a médiatudatosságre nevelés mind-mind ott mozgolódnak a háttérben.

KMR: Hogyan fogadták a diákok ezt az órát? Mit gondolsz, milyen olyan belátásokat szereztek, amit a saját életükben is hasznosítani tudnak?

KP: A sablonból kitekintés, a „másképp” megközelítés, az újdonság mindig izgalmas, ezért néha igyekszem eltérni a szokásos formáktól, még ha ezt a tanterv feszítése nem is mindig engedi. Az ilyen órák mindig a legjobbak, és nem csak a tanár, de úgy látom, a diák is élvezi, és amellett, hogy jól érzi magát, profitál is belőle. Azt gondolom, itt is így történt. A tudás melletti „profit” jelen esetben a demokrácia megismerése, mégpedig az ellenpólus mutatásával. Dobálóznak a hétköznapok a diktatúra, a szólásszabadság vagy a kommunizmus fogalmával, jó ezeket helyre tenni, talán a saját körülményeire is másképp tekint így az ember, értékeli azt, amije van, társadalmi vagy egyéni szinten is.   

KMR: Tervezed-e hogy más órákon is foglalkozol majd az állampolgári szerepfelfogások formálásával? Ha igen, hol kínál fel a tananyag ilyen lehetőséget?

KP: Az oktató-nevelő jelzőpáros mostanság szerintem az „oktató” szócska felé billent el. Elképesztő mennyiségű tudásanyagot akarunk a diákok fejébe gyömöszölni, miközben ők kütyükkel a kezükben furcsán néznek ennek értelmére. Persze nem vonom kétségbe az alapvető lexikális tudás létjogosultságát, de a nevelést legalább annyira fontosnak tartom, benne persze az állampolgári szerepefelfogások formálását is. A 20. századi irodalomtörténet áttekintése erre viszonylag sok lehetőséget ad számomra, egyrészt, mert a 17-18 éves diákok már eléggé érettek az ilyen kitekintéshez, másrészt a 20. század történelme és irodalomtörténete bővelkedik kapcsolódási pontokban. Radnóti, Örkény, Pilinszky, Herczeg Ferenc, Tormay Cécile vagy Márai munkásságát például nehéz lenne másképp áttekinteni, persze, folytathatnám a sort.

KMR: Honnan származik az a módszertani tudás, amit minden kétséget kizáróan bizonyítottál a pályázatodban? Milyen irányokban képezed tovább magad?Mi az, amiben fejlődni szeretnél?

KP: Szerencsémre nagyon kreatív kollégákkal vagyok körülvéve, sokat, de persze sosem eleget beszélgetünk módszertani dolgokról. A jó gyakorlatok persze innen-onnan is jönnek: internetes fórumokról, könyvekből, folyóiratokból. Nem szeretek unatkozni, a saját óráimon sem, ezért időnként belső igény a módszertani megújulás, a változatosság. Jó lenne gyakorlatorientált módszertani továbbképzéseken részt venni, ahol meg lehetne beszélni, hogy ki milyen módszereket tart jónak, de úgy tapasztalom, sajnos ritka az ilyen.       

KMR: Szerinted mi az iskola ismeretátadáson túlmutató feladata a XXI. század elején?  

KP: Nagy Lászlótól megkérdezték egy televíziós interjúban, hogy mit üzen az utókornak, akik majd 100 vagy 500 év múlva nézik ezt a filmet, és ő így felelt: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, csókolom őket.” Véleményem szerint a XXI. századi iskolának a legfőbb célja az ismeretátadáson túl az, hogy ez az emberi arc megmaradjon. Abban a világban, ahol nem megélni akarjuk a valóságot, csak lefényképezni a posztoláshoz, ahol a pénz istenségével szemben szinte érvek nélkül maradunk, ahol a valóságshow-k a teljesítmény nélküliséget hangsúlyozzák, nagyon nehéz valódi értékekre mutogatni. De – Nagy Lászlónál maradva – pont ezért kell a tanár, aki átviszi a „fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra”.  Aki nem csupán tudást közvetít, hanem azon keresztül megpróbál formálni is. Aki megmutatja, hogy az ember nemcsak testi, hanem lelki és szellemi lény is. Ez már-már missziós tevékenység a jelenben. Jó lenne, ha ezt a társadalom is látná és belátná.