Kíváncsi lennék... ki beszél iskolául

Iskolául mindenki beszél, nem? Csak úgy, mint angolul: benne van a levegőben, hát hogy ne gagyognánk pár „háudujúdu”-t szükség szerint? Akadnak, s nem is kevesen, akik a konyhanyelvet messze túlszárnyalják, de azért ha nem is lennénk perfektek a present perfect használatában, akkor sem adhatnának el minket. Hiszen „angolul mindenki tud”. Tud? Vagy csak beszél? Van különbség. Akárcsak abban, hogy vajon ki beszél iskolául, s ki az, aki tud is az oktatás nyelvén szólni?

Na de kivel beszéljen az ember iskolául? És egyáltalán hol tanulja meg a nyelvet a lelkes nebuló? Természetesen az iskolában kezdődik minden: mindnyájan voltunk kisdiákok, nagydiákok, koptattuk az iskolapadot és az idegeket, nem csoda, hogy úgy érezzük – mindent tudunk a témáról. Igen: alapfokon mindenki beszél iskolául, s van is hozzáfűznivalónk a témakörhöz. Kinek ne lennének személyes tapasztalatai arról, hogy milyen rettenetesek is a tanerők, de arról is, hogy mennyire sokat tudtak adni egy-egy biztató mondattal; és persze amikor az „iskoláról” beszélünk, nemcsak a tanárok meg a tantárgyak, a gyomorszorongató dolgozatok és a teljesen feleslegesnek minősített tananyag fog beugrani, hiszen az iskola hozzáadott értéke éppenséggel nem az, amiért voltaképpen a rendszer felállt. Hiszen – tetszik vagy sem -, a legtöbbünknek az iskolával kapcsolatosan az emberi oldal ugrik be, az hagy maradandóbb nyomot, s nem a nagyon praktikus tanulnivaló. Ugye? Évtizedek távolából is vad haraggal tudunk beszélni egy akkor igazságtalannak tartott esetről, de ugyanolyan jókat nevetünk az osztálytársakkal, ha nosztalgiázni kezdünk „azokról a szép időkről”, mint iskoláskorunkban tettük. Mintha az oktatás hordozórakétája voltaképpen nem is maga a mindenkori iskolarendszer lenne, nem is az átadott információ, nem a bemeneti, kimeneti mérések vagy akár a nagyon is fontos jövőkép, hanem mindaz, ami a hátán cipelné az egészet, nem lenne más, mint az emberi faktor. Az emberségre és az embertelenségre emlékszünk, az színezi át gyermeki és később felnőttkori attitűdünket, az, s nem más a pedagógia kvintesszenciája. A többi: tanítás.

Akik beszélnek iskolául, azaz beszélnek az iskoláról, de nem tudnak pár fontos műhelytitkot, azok gyakran elfelejtik: nem szabad lebecsülni sem a tanítást, sem a pedagógiát. Az emberi oldal és az intellektuális ajtónyitogatás édestestvérek, s egymást erősítik.

Az iskolarendszer azonban az ezredforduló óta drámai változáson ment keresztül, s nagy naivitás lenne azt hinnünk: mindennek bármi köze van az oktatási változásokhoz. Éppenséggel nincsen. Az oktatási reformok ugyanis nem akaszthatnak tengelyt azzal a fajta globális változással, mely újabb és újabb kihívásokat állít diák, tanár és szülő elé. Történt ugyanis, hogy zsebre vágtuk a világot. Az okostelefonok korában minden információ gyorsan, kényelmesen és korábban sosem látott bőséggel érhető el, s ez remek dolog. Lenne. Csak éppenséggel megszoktuk, hogy a történelem során a tudás letéteményese az iskolarendszer volt, a tanárokra a bölcs mindentudó szerepét osztotta a társadalom, s ez működött is ebben a formában évszázadokon át.

De mióta zsebre vágtuk a tudást, vagy inkább az információkat, a tanároknak, sőt, az egész iskolának megváltozott a hogyanja. A miértje továbbra is állandó. Miért? Mert kell lenni egy iránytűnek, egy segítő kéznek, kell lenni egy rendszernek, egy kortárscsoportnak, kell lenni egy medernek, mely segít összegereblyézni a vadul cikázó információkat egy megbokrosodottan száguldó világról. Nem kis feladat. Bölcs belátást, komoly szakképzettséget, emberi felkészültséget és főleg egy egészen újfajta, modern és innovatív szemléletet kívánna az oktatásban résztvevőktől. S hogy kik veszünk részt az oktatásban? Mindnyájan.

A rendszer: közügy.  Közbeszéd tárgyát kellene képeznie az iskolának, ám a sok beszédnek sok az alja. A szavak – mit sem érnek, ha nincsen mögötte hiteles, elmélyült és tapasztalati tudás. Ezért kell megtanulni iskolául, ha azt akarjuk, hogy gyermekeink anyanyelvi szinten beszéljék a műveltség, az empátia, a kíváncsi érdeklődés nyelvét.

Remekül hangzik, nem? Kár, hogy nem is olyan egyszerű iskolául tudni, mint hisszük. Beszélni: könnyű. Ám hogy szavaink mögött ne csupán hiedelmek, hanem biztos tudás legyen, azért meg kell dolgozni. Mindnyájan, akik az oktatással érintkezünk, más szeletét látjuk a rendszernek. A tanulók elsősorban empirikus és emocionális szűrőn át nézve formálnak véleményt, a szülők a saját korábbi tapasztalataikat gyermekük szempontjaival egybegyúrva alakítják ki mindazt, amit iskolául megfogalmaznak, és akkor még nem is beszéltünk a mindenféle bürokratikus mamutszervezetekről, melyek körül mostanság annyi vita alakult ki, hiszen a mamutok bajosan tudják átlátni a humánum vezérelte rendszereket. Márpedig az iskolától az elsődleges elvárás az a fajta emberi, emberközeli, humánus hozzáállás, melynek a nyelvezetét, eszköztárást, rendszerkompatibilitását meg kell tanulni a résztvevőknek ahhoz, hogy az oktatás elérje elsődleges célját. Hogy mit is? Kultúrául beszélni. Értékben gondolkodni. Innovatív és ötletes, emberi és jellemes tanárokkal, diákokkal, szülőkkel együttműködve valami értékeset létrehozni, úgy, hogy a már meglevő értékeket tudatosan beépítjük a horizontunkba.

Mégis, ki az, aki megtanítja iskolául a társadalmat? A pedagógus. Pontosítok. Az a pedagógus, aki hitelesen, tudatosan, párbeszédre készen mer véleményt formálni; aki messze nem tévedhetetlen, de mégis a legkompetensebb abban a kérdésben, mi is zajlik napi nyolc órában az iskola falai között. A pedagógus, aki különös emberfajta: minden híresztelések ellenére azért van a pályán, mert idealista módon hiszi még több évtized után is, hogy tanítani jó. Hogy tanítani kell. Fontos együtt lenni a tanulóinkkal, látni őket felnőni, segíteni a szárnypróbálgatásokban, megmutatni az emberi és szakmai arcunkat, ha arra van szükség; látva látni a tanítványaink arcát, a bennük rejlő lehetőségeket; egyszóval a tanárok, minden rigolyájuk, minden általuk is ostobaságnak tartott élet- és gyerekidegen tananyag, minden oktondi követelményrendszer, minden nehézség és kínlódás dacára is azok a szakemberek, akiknek a szenvedélyük a munkájuk. Néha kicsit fásultak vagyunk. Néha nyűgösek. Máskor kétségbeesettek, mert hiába tudunk iskolául, ha nem mindig értik meg – éppen azok, akiktől a leginkább várnánk a párbeszédet. De semmi, mondom SEMMI nem változtat azon, hogy nap mint nap az írástudók felelőssége mozgat minket. Na meg az öröm, amit gyerekek között töltött idő jelent. Ezt az örömöt, a gyermekekben, az új generációkban kibontakozó lehetőségek örömét lenne jó megélni a társadalomnak, ezeket a mindennapi örömöket, mindennapi tanári kreatív erőt, ezt a fajta oktatási alapkoncepciót: a gyerekben rejlő lehetőségek örömhírét kellene egyszer transzparenseken utcára vinni. Hogy a szülők, a gyerekek, a közvélemény elhiggye végre: hatalmas kincs van a kezünkben, bús magyar jövőképnek nincs helye, ha ennyi tehetséges, okos, kedves, és igen, olykor kihívásokat hozó, mégis szépreményű fiatal koptatja a padot az iskolában. Csak arra kell vigyáznunk, el ne kopjunk abban a hitben, hogy érdemes; érdemes bátran, ötletesen, érdemes emberi odafordulással. Érdemes együtt fejlődni, kollégák a kollégákkal, szülőkkel és diákokkal kooperatívan, a lehetőségeket tartva szem előtt. Úgy, hogy megtanuljunk iskolául, kultúrául, emberül.

Kíváncsi lennék, ha szerveznék egy demonstrációt, vajon eljönnétek-e. Demonstrálhatnánk, hogy milyen örömök, sikerek érnek minket a gyermekeink jóvoltából. Milyen kihívásokat kell megoldanunk, melyektől mindnyájan többek leszünk. Mindenki, aki kijön a térre a transzparensekkel, ezen a demonstráción azt az örömöt mutatná fel a világnak, ami aznap az iskolában érte: „Az ötödikesekkel olyan fontos dolgokról beszélgettünk, mint a gyász és az elválás. Köszönöm, János vitéz!” vagy „A kilencedikeseknél LETT HIBÁTLAN helyesírás dolgozat!”, esetleg „Örülök, hogy hangosan köszönnek a diákjaim. Az iskolán kívül is…” „Ma csodálatos munkát végeztük a végzősökkel, és megszerettük Radnótit.”. Csupa apróság, nem? De csupa apróságból tevődik össze a növekedés öröme. Ezeket az apróságokat észrevenni: igazán nagy dolog. Ezeket az apróságokat észrevetetni: az iskolául tudók legigazibb hivatása. Szóval, jöjjön mindenki, és demonstráljuk, miért kell megtanulni a társadalomnak a modern, mégis értékhordozó, szerethető és emberarcú, bölcs iskola nyelvén.

Vukovári Panna