Kíváncsi lennék... ajtót merünk-e nyitni

Bekapcsolom a számítógépet. Kicsit rozoga, nem a legújabb kis netbook, sőt, az egyik kutyám megrágta a töltőjét, a másik kipattintott róla pár billentyűt, de azért elboldogulok rajta. Néha persze mérgelődöm, hogy KÉPTELENSÉG így dolgozni, és amikor az internet csigalassúsággal csavarodik be a lakásomba az éteren túlról, a hajamat tépem: NEM IGAZ, hogy ilyen ócska legyen a netkapcsolat! Aztán írni kezdek, de mint mindig, ha dolgozom, majszolhatnékom támad, nem mintha nem lett volna meg az aktuális főétkezés, de a szellemi munkának mindig csokoládéevés a vége. Ha éppen nem akad a fiókban valami édesség, morgok magamban, és főzök helyette egy agyonédesítőzött teát. Mert hát a finomított cukrokkal azért vigyázzunk… Nem szörnyen álságos ez? Nem szörnyen álságos a kultúránk? Ég a képem a szégyentől, hogy édesítőszerekkel mérgezem magam, csak hogy lelkifurdalás nélkül majszolhassak ilyen-olyan csokikákat, míg mások éheznek. Nemcsak a nagyvilágban, hanem itt, jóformán a szomszédomban. Miközben én a kutyáimnak gluténmentes prémiumtápot veszek, mert igen, már a kutyák között is hódít a lisztérzékenység (hajrá, civilizáció!), addig mások boldogok lennének, ha a gyermekeiknek ennivalót, meleg ruhát, megfelelő oktatást biztosíthatnának. De nem tehetik. Miközben a munkanassolás miatt heves lelkifurdalás gyötör, szánalmasnak és álságosnak érzem a problémámat. Hiszen ez nem probléma. Nem valódi probléma, csak kamuflázs: elmaszkolja a lényeget. Miközben mi, első világbeli emberek szégyent érzünk, ha túl sokat eszünk, addig másodpercenként halnak meg emberek a Földön, mert NEM esznek. S a legnagyobb baj az, hogy nekünk nem ezért van lelkifurdalásunk, hanem mert felszedtünk egy kis pluszt.

Persze, lehet azt kérdezni, hogy vajon mi lesz jobb attól, ha mi kényelmetlenül érezzük magunkat. Nem, attól semmi sem lesz jobb. A puszta lelkifurdalás nem vezet semmire. Az csak vészjelző: csenget, hogy figyeljünk oda, mert valami nincs rendben. És nem, valóban nincs rendben. De erről mit tehetek én, te, ő: azaz mi, jól szituált polgárok, akik keményen megküzdünk és megdolgozunk azért a viszonylagos kényelemért, ami körülvesz minket?! Nem tehetek róla, hogy szerencsésebb csillagzat alatt születtem, mint több milliárd ember a Földön. Vajon kellemetlenül kellene éreznem magam, amiért a wifi és a kalóriabevitel miatt bosszankodom? Vajon zavarban kellene lennem, amiért van munkám, bankszámlám és ha megkívánok hébe-hóba egy csésze capuccinót, megengedhetem magamnak? Vajon mennyire kínos ügy középosztálybeli értelmiséginek lenni? Valahol jócskán lemaradva a „krém” mögött, de mégsem olyan messze kullogva tőlük, mint amilyen fényévnyi távolságokra vannak tőlünk azok a valódi szegénységben élő tömegek, akik a népesség javarészét alkotják… Vajon miért érzem annyira rosszul magam, ha egy hajléktalan odalődörög hozzám? Én, aki mindig az empátia mellett voksolok, aki haragszom, ha meghallom a „menjen el dolgozni, ahelyett, hogy kéreget”-kliséket; én, aki napról napra tudatosan figyelek a környezetemre, és arra, hogy nyitottan viszonyuljak a világhoz, még akkor is, ha az idegen számomra? Szóval mi ez a kínos feszengés, ami miatt inkább félrenézek, ahelyett, hogy mernék szembesülni a szívbe markoló igazsággal: a nyomor itt van. A küszöbön áll, és kopogtat.

A szegénység meglehetősen eufemisztikus szó. Ha meghalljuk, nem borzongunk bele, inkább a viszonylagos jólét szerencsés pozíciójából amolyan atyai leereszkedéssel gondolunk a szegényekre. Úgy nagy vonalakban. De a szívünket a szó nem facsarja össze, ami baj, nagy baj. A szegénység egyfajta hiányállapot, mely sajnálatra késztet.  Ám a nyomor, nos, a nyomor már más. A szegénység olyan téma, melyet hárítani lehet: vagy rá sem gondolunk inkább, vagy ellenkezőleg: jótékonyan szorgoskodunk a világ megmentésén. Már amennyire futja tőlünk. A feleslegünkből adunk, néha kicsit, néha valóban sokat, ám azért a szívünk mélyén tudjuk: az evangéliumban annak az özvegyasszonynak az emléke maradt meg napjainkig, aki abból adakozott, ami számára nem a luxust, hanem a puszta megélhetést jelentette. Mikor adok én úgy, hogy magamtól vonom meg a falatot? Nem. Nem adok úgy soha. Társadalmunkra ez nem jellemző. Felajánljuk az adónk egy százalékát, néha alamizsnát vetünk egy-egy koldusnak, jótékony célra adományozunk párezer forintot havonta, erkölcsileg támogatjuk a karitatív gondolatot, vagy önkéntesként be is kapcsolódunk egy-egy akcióba, ami sokkal több a semminél. A kisördög azonban ott bujkál, mert kíváncsi lennék: nem csak a rossz lelkiismeretünket nyugtatjuk meg ezzel az „amerikai nagybácsit” játszó altruizmussal? Vagy talán mindegy? A lényeg az, hogy a „kis gól is gól”-elv alapján a kis segítség is valósi segítség?

Minden bizonnyal. Mégsem tudok a hajléktalan férfi szemébe nézni, mert továbbra is szégyellem magam valamiért. De miért? Hiszen még egy kis aprót is adtam, legkínosabb pillanataimban még a mocskos körmű kéz mellé is ejtem a szánalmas filléreket, aláhúzva ezzel azt a káoszt, ami bennem van: félelmet, sajnálatot, zavart, segíteni akarást és a segítségnyújtás lehetetlen volta miatti kínos bénultságot. És ez csak egy banális és mindennapi helyzet. Kezelhetném jobban is. Kezelhetnénk jobban is. De inkább csak felnézünk azokra, akik valódi kapcsolatot mernek létesíteni a pokol bugyraival, elismerően lájkoljuk a róluk szóló írásokat, de aztán szemlesütve oldalgunk el, mint a gazdag ifjú, akit Jézus a tanítványául hívott, csak előtte azt tanácsolta: a javaitól szabaduljon meg. Ezt a lépést megtenni: olyan inspiráció kell, olyan önmagunk fölé emelő heroizmus, mely embernek jóformán lehetetlen. S a keresztény középosztály éppen ezért van olyan zavarban, mikor a nyomor bugyrairól beszélnek: érezzük, hogy a jézusi szeretet inspirációja nógatna, tettre sarkallna, de közben a józan eszünk behúzza a satuféket. No de Uram, Te sem gondolhatod komolyan, hogy… mit is gondolhat vajon Jézus? Vajon bele merne nézni a hajléktalanok, az éhező gyerekek, a megnyomorított lelkű nincstelenek szemébe? Bele. Ő az egyetlen, aki állja a nyomor éhes tekintetét, és valódi választ tud adni rá. A szolidaritás válaszát. Hiszen a legéhesebbek, a leglerongyolódottabbak, a leggazosabb lelkűek emberi méltóságát éppen az adja, hogy Isten képmását hordozzák. A keresztre feszített képmásai ők a legnagyobb nyomorukban is. És ez a nyomor nem a dickensi alvilág romantikájáról szól: aki a legsötétebb nélkülözésben él, annak a normarendszere, értékvilága is sérül. A civilizációból kihullók gyakran félállativá torzulnak – legalább is a mi szemünkben. Milyen szerencse, hogy az anyagi világ mocska, szennye, hiánya csak az emberi arculatot veheti el, az isteni szikrát nem. Ami az igazi méltóságunkat adja, az az eltorzult ábrázatunkon túli valóság: az istenképmás ereje. Az a méltóság, ami miatt kijár mindenkinek a tisztelet, a szolidaritás és a segítő kéz. Ez a gondolat a kereszténydemokrácia egyik hajtórakétája. A jézusi irgalom, a megértés, mely nem valami paternalista alibiszeretet, hanem valódi egyenlőségjelet ír ember és ember közé.

Egyenlőség. Esélyegyenlőség. Igen, határozottan jobb esélyekkel indultam én, te, ő, indultunk mi, akik ezt olvassuk, mint ahogy országunkban sokan indulhatnak. Nincsen egyenlőség, hiszen ez utópia lenne: mindnyájan máshonnan, más háttérrel, más anyagi-szellemi munícióval indultunk útnak, de azért a polgári réteg Magyarországa eredendően jobb tétekkel indulhat az Élet nevű versenypályán, mint sokan mások. Igazságtalanság lenne? Nos, erre a fajta egyenlőtlenségre szokás azt mondani, hogy az „élet igazságtalan”. Cinikus lenne? Igen. De ettől még igaz. Na de ha ezen eleve nem segíthetünk, hiszen hogyan is segíthetnénk, akkor miért kepesztünk olyan nagy lendülettel a társadalmi igazságosság eszménye után? Nem puszta álszent naivitás ez részünkről? De az. Mármint abban az esetben, ha erről csak szalonértelmiségi bulvárszociológusokként prédikálunk. Mikor zsargonként használjuk a „tolerancia”, „empátia”, „befogadás”, „integrálás” és „szociális háló” szavakat. Az ember észre sem veszi, s nagy emberbaráti buzgalmában politikai demagógok szekértolója lesz, akik a lehető legcinikusabban operálnak az értelmiségiek gyávaságával.

Mert igen, ne féljünk kimondani, hogy gyávák vagyunk. Gyávák vagyunk krisztusi módon szeretni, krisztusi módon segíteni. Gyávák vagyunk szembenézni a nyomorral, mely a küszöbön áll és kopogtat. Ehhez az kell, hogy számot vessünk először is önmagunkkal és a lehetőségeinkkel. Szégyenkezés nélkül: hiszen az nem visz előre, másrészt pedig indokolatlan. Legyünk hálásak azért, hogy ott tartunk, ahol tartunk, s hogy lehetőségünk van egyre s másra. Ezt a lehetőséget nem szégyellni kell, hanem megköszönni, s beforgatni, ahogy azt a tálentumos példázatból tanulhattuk. Ehhez a hálához azonban bátorság kell: ahol sikk a panaszkodás, ahol nemzeti sportként űzik a pesszimizmust, és a társaságból szinte kinézik azt, aki lelkesedni mer, ott bátorság kell felcserélni a panaszt és siránkozást a hálára. Mint ahogyan bátorság szükséges ahhoz is, hogy megismerjük azt a másik világot, mely gyomorforgatóan szegény, elárvult, mocskos és sebzett. Ez nem az, aminek a giccses musicalek a nyomorúságot hazudják. Ez a ma is köztünk élő Móricz Zsigmond-i mélynyomor és pokoli szegénység, ahol nem fakadnak dalra egy hirtelen fordulattal a szereplők. Ugyanis ez a valóság. Ezzel a valósággal szembenézni riasztó: szembesít a társadalmi felelősségünk igazi súlyával, a saját kicsiny voltunkkal, s azzal, hogy mennyit ér az ember.

Mert az ember nem annyit ér, mint amennyit letesz az asztalra. Nem annyit ér, mint ahogyan él, mert saját érdemeink bizony csak egy kis súlyt nyomnak a sors serpenyőjében, s ha bele merünk mélyedni a mélységekbe, ott valami egészen más mintázat rajzolódik ki az emberségről, a normákról, a lehetőségekről és célokról. Meghökkentő utazás, de kirángatja a széplelkű altruistákat az illúziókból. Azokból az illúziókból, melyek fogva tartanak minket azzal kapcsolatosan, hogyan is tudnánk megváltani a világot. Persze a fotelban ülve, papíron, elvek szintjén… A helyzet az, hogy a világot már megváltotta Valaki. Érdemes lenne követni a példáját. Például úgy, hogy ki kell lépni a sáncaink mögül, melyet a civilizáció biztonságos kis bástyái jelentenek. Oda kell lépni: az első lépést megtenni, nem arra várva, hogy vajon a koldus odacselleng-e kéregetni, avagy sem. Megtenni az első lépést olyan bátorság, mely nélkül nincsen hiteles empátia. Ha nem merjük megismerni a problémákat a gyökerükig; ha nem vállaljuk az emberi gesztusok őszinte odafordulását; ha nem merjük meglátni az isteni képmást a legembertelenebbé torzult nyomorult felebarátunkban, akkor nem várhatunk igazi változást. Mert a változás ott kezdődik, hogy meghalljuk a krisztusi jóság szavát, mely nem leereszkedő, nem gyáva, nem sajnálkozó, nem demagóg, hanem cselekvő, megismerő, mindenkit egyenlőként elfogadó jóság, s mindenkinek esélyt adó jóság. Esélyt ad az életre, esélyt ad arra, hogy a benne megcsillanó isteni szikra lángra kapjon. Ehhez az emberi feltételeket is meg kell teremteni. Mintát mutathatunk, segítő kezet nyújthatunk, integrálhatunk és jótékonykodhatunk, ha ezt hiteles szívvel, igazi ismerettel tudjuk és merjük vállalni. Ez a feladatunk. Erre van szüksége a világnak. Erre van szüksége Magyarországnak. Itt áll a küszöbön és kopogtat. Ki merjük nyitni az ajtót? Kíváncsi lennék…

Vukovári Panna