Kiváncsi lennék... kinek a gerince?

Gimnázium. Érettségi. Vannak pillanatok és mondatok, vannak szavak és döntések, melyek örökre belénk égnek. Vannak sikerek, melyek kudarcokként rögzülnek, és vereségek, melyek felérnek egy diadallal. A magyar érettségim fényes siker. Mégis görcsbe szorul a gyomrom, mert ott és akkor valahol mélyen megbuktam. Megbuktam, és ez a szégyen kitart. Tanárként persze tisztában vagyok vele, hogy ami ott és akkor történt, vihogva elütött kis banalitás is lehetne, de nem az. Mert ott és akkor eltört a gerincem, ami évekig nyomasztott, s tovább élt minden félresikerült nyakkendőben – ahogy Juhász Gyula mondaná -, noha sokáig eszembe sem jutott a história. Most is csak úgy, hogy olvastam egy cikket az iskolai tanár-diák viszonyokról, s hogy a szexuális abúzus milyen lenyomatokat hagy később. Szexuális abúzus?! Na de kérem! Egyházi iskolába jártam, ahol ilyesmiről hírből sem hallottunk. De az abúzus, a bántalmazás, az erőszak sokféle lehet. Gerincet eltörni, erőszakot tenni nem csupán test test ellen lehet, nem kell Párizsig szaladni, ha terrort akarunk látni. Mert valljuk be: minden hideglelős rettegésünk az iszlám szélsőségesektől – jogos. Azért jogos, mert a módszer ismerős. Az eszköz elfogadhatatlanul véres, mocskos és idegenszerűen brutális. De a módszer: a félelemkeltés gerinctördelő arroganciája, melyet ráadásul ideológiákba csomagolunk, itt van. Itt, a kereszténynek mondott Európában, itt, a tolerancia és politikailag korrekt beszédmód fellegváraiban, itt, ahol francia zászlós facebook profilképek gesztusaival hazudunk szolidaritást a válsághelyzetben… Igen. Itt van, és ne áltassuk magunkat: a kívülről érkező agresszió idebent van. Idebent van, mert megtanultunk törött gerinccel élni. Megtanultuk, hogyan teremtsünk divatot a megtört jellemből, a sebek okozta gyávaságból, a rendszerkompatibilitás kényelmes szervilizmusából. Hogy is volt Cseh Tamás számában Shakespeare III. Richárdjára utalva? „És ha egy gigászi gerinc is hajlik, Richárdnak púpja majd mintát követ. Meggörbült időben meggörbedt férfi legelső divatfi még lehet…”

Napjaink: meggörbedt napok. A terrorizmustól jogosan szorongó Európa hirtelen súlyos kérdésekkel találta szembe magát, noha egyik sem újkeletű dolog. Én meg úgy érzem magam, mint amikor érettségiztem, és erkölcsileg megbuktam. Megbuktam én és megbukott az egész rendszer. Szögezzük le: ha valamiből jó voltam, hát akkor magyarból. OKTV-k, versenyek, előkészítők és temérdek behabzsolt kötet után nem volt kétséges, hogy ez a tantárgy sétagalopp lesz. Akkor miért mondtam mégis igent arra az ajánlatra? Érthetetlen. Azaz nagyon is érthető. Mert ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, ami természetesen erős kifejezés egy iskolára, ám ahol gerinctörés van, ott gerinctörés van. Ne legyenek illúzióink: sajnos, mi, keresztények is beszéljük ezt a nyelvet, európaiak és értelmiségiek, konzervatívak és liberálisok egyaránt ismerjük a dörgést, csak helytelenítjük. Elítéljük. Félünk ettől a bennünk lakó démontól, mert tudjuk, mire vagyunk képesek agresszorként és áldozatként egyaránt. Persze igyekszünk domesztikálni ezt a démont, amiből kiváló kis élethazugságokat gyártunk le társadalmi és egyéni szinten egyaránt. Amikor pedig testet ölt a démonunk egy durva agresszor képében, összeomlunk. Rettegünk. Döbbenten állunk és nem értjük.

Én sem értettem sokáig, miért érzem magamat megalázottan azért, hogy belementem egy rossz alkuba a hatalommal. Mostanra persze a legsötétebb, fülledt szennyest vizionálja mindenki a történetemről, pedig csak egy kis mocskos csavar volt a gépezetben, mely a hatalomról és erőről szól, s az ezzel kialakított viszonyulásunkról árulkodik. Történt ugyanis, hogy a magyartanárunk elejtette érettségi előtt: írjunk kampánytollal, melyet a kedvenc pártja osztogat, és akkor belejavít a helyesírásunkba, ha netán hibáznánk. Nem pirossal, hanem ugyanolyan kék kampánytollal… Mélységesen felháborító. Így utólag. De akkor azt gondoltam: muszáj nyolc oldalon át azzal az ócska tollal végigküzdenem az érettségimet. Ami egyébként is hibátlan lett volna, kampánytoll ide vagy oda. Ugyan, mit javított volna rajta a tanárom?! Mégis meghajoltam, és erre nem találtam mentséget magamnak. Irigyeltem azokat, akik a saját tollukkal írtak. Mert mindig van választás. De akkor és ott, nagykorúságom hajnalán egy felkínált ostoba és pitiáner alkuban: elbuktam.

Mondom: semmiség talán az egész, más csak legyintene és mosolyogna. De én nem tudok ezen mosolyogni. Mint ahogy nem tudok fölényesen legyinteni, ha diszkóban megerőszakolt lányokról hallok; nem tudom okoskodva a fejemet csóválni, ha lóvá tett nyugdíjasokról adnak hírt; nincs kedvem megmagyarázni már, hogy a hajléktalan függetlenül attól, hogy maga tehet-e a szerencsétlenségéről, fázik és éhezik; hogy minden nőnek joga van miniszoknyát viselni a nélkül, hogy bárki is azt merészelje mondani: csak azt kapta, amit érdemelt, noha megerőszakolták… nem. Ez nem így működik. Amikor az embernek aljas alkut ajánlanak, és belemegy, megfélemlítve, megalázva, gyáván: akkor egyszerre törik meg, s lesz maga is egyike a gerinctörőknek. És teljesen mindegy, vajon mennyire vett részt tevőlegesen önnön morális kizsákmányolásában. Az áldozat lehet hibás, de nem lehet hibáztatható a történtekért: a felelősség mindig az agresszort terheli.

Ironikus, hogy az érettségin épp Vörösmarty Szózatát kellett elemezni. És ironikus véletlen az is, hogy Vörösmarty évfordulóján éppen forrong a világ. Erővonalak rajzolódnak át, kétségeink merülnek fel, hogy most aztán mi lesz…? Gyanakszunk, rettegünk, és a kereszténység védőbástyájaként próbálunk Európára gondolni. Egy bástyára, amit meg kell védenünk, mert különben elsodor a történelem vihara. Nos, ez nyilván így is lesz, hiszen a történelem viharai előbb-utóbb mindent újraterveznek, csak az a kérdés: mikor és miért.
Szokták mondani, hogy gyáva népnek nincs hazája. De vajon vagyunk-e bátrak szembenézni önmagunkkal, hogy jogunk legyen az „ígéret földjéhez”? Vajon az a bizonyos „kereszténység”, melyet manapság matricaként ragasztunk európaiságunk öndefiníciójára, kiállja az idők próbáját? Miféle morált tudunk valódi erőként felmutatni a bajban? Mert a facebook-megosztások és kétségbeesett netes cikkböngészések nem számítanak annak. Merjük felvállalni a démonainkat, melyek miatt vérvörös az arcunk, s hogy leplezzük szégyenünket, másokra mutogatunk? Nem. Másoknak sincs mentségük. Nincs mentsége az agresszoroknak, nincs mentség az ártatlanok elpusztítására és megnyomorítására. Nincsen mentség az ideológiák mezébe öltöztetett aljasságokra. Ha csak egy kampánytollról is van szó a választásokon, akkor sem. Pláne nem akkor, amikor egész vallásokat, népcsoportokat matricáznak meg, használnak fel a hatalmi játszmákban. Nincs mentség. De vajon mit tegyen az, akinek a gerince törött?

Tanár vagyok. Tanár lettem, mert a gimnáziumi évek megviseltek: úgy éreztem, talán lehet máshogy. Talán sikerül, talán kudarcot vallok olykor. Hosszú időbe telt, míg úgy éreztem, a gerincem összeforrt, és már nem szorongok az aktuális hatalmaktól, rendszerektől és módszerektől, mert végül eszközt kaptam válaszul a megválaszolhatatlanhoz. A krisztusi utat. Mert lehámozva a rendszerek koloncait, a történelmi és emberi tévedések, bűnök és ballasztok súlyát a kereszténység lényegi gondolatáról, nos, az még mindig és mindörökké gyógyító üzenet. Gerinceket összeforrasztó és kiegyenesítő: mert megtanít egy olyan útra, mely valódi alternatívát nyújt.  Ezért is lettem tanár: amikor megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Ezzel a kenyérrel persze tudni kell jól célozni. Mert nem biztos, hogy azt kell mindig visszahajigálni, aki miatt hajótörést szenvedtél. Ó, nem. A keresztényi célzás ennél trükkösebb sport: van, hogy csodát kell tennünk, és azt a kődarabot, ami fejbe talált, immár kenyérként kell elhajítani valaki olyannak, aki éhezi és szomjazza az igazságot. Mert a gazságot egyetlen kis i-betű változtatja igazsággá. I mint IRGALOM.

Vörösmartyt például szeretem tanítani. Minden verse, minden témája a legfontosabb emberi kérdéseket hozza felszínre: kérdéseket, melyeket tisztáznunk kell ahhoz, hogy tudjuk, kik vagyunk, mennyit érünk. Hogy ment-e a könyveink által előrébb a világ; hogy a kultúra vajon választ ad-e mindarra, amit a szellem napvilágával fel nem foghatunk: a társadalmi igazságtalanságokra, a nyomorra, a szellemi-fizikai szegénységre? Vörösmarty géniusza bejárja a boldogságkeresés minden sikátorát, elvezet a gyász minden állomásán át a kudarcok lehetséges megélési módjáig, mert a művei: Emberiek. Nagy E-vel. Olyan emberiek, amilyen Ember a keresztény Európa eszményképe is egyben. Olyan Ember, amilyenné válhatunk, ha betartjuk a szabályt: megfogyva bár, de törve nem. Igen. Érnek veszteségek. Igen, érni is fognak, de semmiféle veszteség nem ér meg annyit, hogy megtörjünk. Mindennapi kis aljasságaink, megalkuvásaink, fásultságaink: gerinctörőek. De csak akkor élhet nemzet e hazán, mely folyton nemzethalált vizionál Herder óta, ha bátrak vagyunk leásni önmagunkban a forrásig. Szembesülni a félelmeinkkel, kudarcainkkal és értékeinkkel, melyek megtartanak. És gerinceket forrasztanak. Rendületlenül. Ó, magyar. Ó, európai. A gerincünket ugyanis nem roppanthatja meg a történelem, a félelem, a találgatás vagy az értelmezhetetlen agresszióval való sokkoló szembesülés, ha van orvosságunk a töredezettségre. A szellem napvilága, az irgalom ereje és az önmagunkhoz való bátor őszinteség megtart és megőriz. EZ a keresztény Európa feladata: gerincre felkészülni. Élni. Mert itt élnünk, halnunk kell.

Vukovári Panna