Kíváncsi lennék... kit érdekel a meleg büszkeség?

Az elmúlt hetekben az azonos neműek házasságának kérdése több ok miatt is újra a figyelem homlokterébe került. Először is az ír népszavazással kapcsolatban, majd az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának döntése nyomán, múlt héten pedig a Szivárvány Misszió Alapítvány szervezésében megvalósuló Budapest Pride Felvonulás hatására. Szenvedélyes, olykor gyűlölködésbe csapó, a higgadt érveléseket gyakran nélkülöző viták robbantak és robbannak ki folyamatosan a nyomtatott sajtótól a közösségi oldalakig a média számtalan felületén. Az indulatok hevessége a pro és kontra tábort, az azonos neműek házasságát támogatók és ellenzők csoportját egyaránt jellemzi. 
A házasság intézményének történelmi és kulturális örökségét radikálisan feszegető mozgalom megosztja a nyugati keresztény közösségeket, amelyre egyértelmű kereszténydemokrata válasz még nem született meg. A Kereszténydemokrata Néppárt a magyar alaptörvénnyel megegyező tradicionális házasságfelfogással azonosul, amely szerint a házassághoz két igen és két nem kell. Honlapunkon két megközelítést teszünk közzé a számtalan közül, vallva azt, hogy a társadalmat érintő kérdéseket csak a párbeszéd kultúráját gyakorolva oldhatjuk meg.
Egy biztos: az emberi méltóság védelme mindenkinek jár. Az érintetteknek csakúgy, mint a vitázó felek mindegyikének. 

Vukovári Panna írása

Az utóbbi hetekben boldog-boldogtalan coming outolt, vagy legalább is postolt pár fotót arról, hogyan pózolt a pride-on, vagy hogy hogyan nem pózolt. Muszáj volt állást foglalni, színt vallani, hogy ki melyik lövészárokban harcol meleg-fronton, és egymást érték a bloggerek, fogadott és fogadatlan prókátorok, szociológus elemzők, ember- és embertelenség jogi aktivisták hozzászólásai a nagy kérdéshez: melegnek lenni vagy nem lenni? A facebookon szivárványba borultak a kis profilképek, ami egyszerre lett trendi és tökéletesen kiüresedett gesztus, buzizták le egymást nyíltan az emberek, és vallották be egy divatflash hatására boldog hetero kapcsolatban élők, hogy voltaképpen mindig is melegek szerettek volna lenni, csak a fene vigye el: nem annak születtek. Micsoda diszkriminatív húzás ez az anyatermészettől… De ha már ilyen szomorú minoritásba kellett szorulniuk, semmi baj: kivonulnak büszkén, és megmutatják a világnak, hogy melegnek lenni jó dolog, még ha ők nem is azok. Imádnivaló abszurditás, személy szerint remekül szórakoztam, mikor késhegyre menő harcot vívtak virtuális ismerőseim a melegek házasságát illetően, noha a vita résztvevői mind heterók és megrögzött szinglik, akik in privátim vegytiszta baromságnak vallják a házasságot. Nemhogy a házasság SZENTSÉGÉT…

Mert van a házasság. Tiszta sor: egy fedél alatt élni, összebútorozni, előtte háztűznézőbe menni… innen ered a szó: házasnak lenni annyit tesz, mint közös háztartást vezetni, ugyanabban a hajlékban lakni. Korunkban ennek már vajmi kevés kötődése van a házasság intézményéhez, hiszen az összeköltözés megelőzi rendszerint a frigyre lépést. Ne legyünk álszentek, keresztény morál ide vagy oda, ez a szokásjog kezd teret hódítani vallásos és nem vallásos berkekben egyaránt. Berzenkedünk, hogyne berzenkednénk, hiszen a házasság előtti nemi élet még mindig tabunak számít, noha ennél sokkal cifrább vétkeken vérzik el a közerkölcs, ám mindenbe szívesen belekapaszkodunk, ami a szexualitással összefügg. Igen, ne hitegessük magunkat. Minél inkább tagadjuk, minél inkább fujjolunk és csóváljuk a fejünket, minél prűdebbek (vagy „erkölcsösebbek”) vagyunk, annál inkább motoszkál bennünk a testiség, amit ha helyre nem is tudunk tenni, hát legalább elfojtunk. Tiszta pszichológiai képlet, nem is kell tovább boncolgatni. A lényeg az tehát, hogy manapság a házasság gyakorlati oldala megelőzi a házasság papírformáját, s ez annyiban valóban aggasztó, hogy megkérdőjelezi: szükség van egyáltalán a papírra? A hivatalos pecsétre? Van értelme ennek az egész cécónak, ami hatalmas iparággá nőtte mellesleg ki magát, milliós költségekkel, csipkés meghívókkal, vőféllyel, lovashintóval és házi tűzijátékkal, kastélyszállóban készült profi fotósorozatokkal, és számos olyan külsőséggel, melyek nélkül üresnek érezné korunk embere a házasságkötését? Apropó: ha mindezt a sallangos, fodros és habkönnyű, orchideás, asztalközepes, menyasszonyi-limuzinos káprázatot lecsupaszítanánk az esküvői szertartásokról, vajon ki akarna házasodni? Kinek jelent ez az egész többet ennél az emlékezetes felhajtásnál? A „kvázi házasságot” követő „házasságlevél” veszélye éppen ebben rejlik: mivel a párok a házasság intézményi lényegét folyamatában élik meg napról napra, a lényegtelen elemeket kell gigantikus jelentőségűvé duzzasztaniuk, mikor rá akarnak tenni egy lapáttal, hogy végül „összeházasodjanak”. A lényeghez azonban nehéz mit hozzátenni. Marad tehát a nagy felhajtás, a „bazi nagy örök lagzi” – fogyasztói társadalmunk eszközeit hívva segítségül, jelesül a pénzt, pénzt és pénzt.

Hogy mi köze ennek a büszkeséghez és a melegek jogaihoz? Nos, mielőtt nekiállunk pro vagy kontra házasságot követelni, avagy annak vérrel, vassal, vencsellővel való radikális tiltását akarjuk kiharcolni, nem árt körüljárni, mi is az, amit akarunk. Avagy nem akarunk.

Személy szerint nem akarok a pénz, pénz és pénz oltárán örök hűséget esküdni. Számomra az nem házasság, csak egy oltári nagy buli, aminél fontos kellék az „oltár”, de csak mint kulissza, s nem mint alapérték. Oltárkő, azaz alapkő, mely szakrális kapcsolatot fejez ki Ég és Föld között. Nos, az oltári nagy bulik világában ez a szakralitás nem egyéb, mint kedves, kissé értelmetlen, de éppen ezért bájos szokás, s ezért gyorsan bevesszük a „tökéletes esküvőről” írt listánkra. Csakhogy egy tökéletes(nek hitt) esküvő nem azonos a házassággal. Pláne nem a házasság szentségével. Mi, emberek, folyton hitegetjük magunkat. Gyermekkori ábrándjainkat felnőtt köntösbe öltöztetjük, de éppen olyan gyermetegen gondolkodunk a kapcsolatainkról, mintha épp az oviban, csendespihenő után mondanánk igent a nagycsoportos szívszerelmünknek. Igen: a házasságosdit korán kezdjük, de valódi házasságban élni sokan egyáltalán nem tanulnak meg. Csoda, hogy sok az eszkimó, kevés a fóka? Azaz sok a válás, kevés a házasság? Erre tessék: jönnek a melegek, és richtig ők akarnak frigyre lépni, pedig hát… Pedig hát micsoda? Mi a probléma a konzervatív, keresztény körökben ezzel az „egésszel”? Egy pillanat! Vissza az egészet! Miért érezzük a zsigereinkben, hogy a házasság intézményét oltalmazni kell? És ha annyi kapcsolat fut zátonyra, vajon MITŐL kell mégis megvédenünk a házasságainkat? A melegektől? Vagy valami mástól?

 A házasság kudarcának gyakran éppen az az oka, hogy csak a földi, pénz és anyagiak uralta, mulandó érzelmekre alapuló, praktikus kapcsolatra koncentrálunk. Ez – mint olyan – nyilvánvalóan illékony. Törékeny. Emberi. Elrontjuk, mert abban profik vagyunk, aztán sopánkodunk, hogy a házassági papírnak semmi értelme, mert tessék: úgyis csak egy költséges válás lesz belőle. Ezt a házasságot irigyeljük annyira a melegektől?! Fura egy nézőpont: voltaképpen mélyen keresztényi gesztus, ha úgy vesszük. Szeretnénk megkímélni őket a csalódástól… Azt hiszem, hogy talán mégsem ezzel van gond. A gond ugyanis az, hogy még mi, keresztények sem igazán merünk a „szentségi házasság” fogalmába belegondolni, mert akkor szembesülnünk kellene a legmélyebb félelmeinkkel. Jelesül, hogy egy kis lélekvesztőn evezünk a hatalmas óceánon. Nos, ez a lélekvesztő – igazából lélekmentő. A szentségi házasság mentőcsónakja az egyetlen, amiben eljuthatunk a holtunkiglanig. A házasság valódi lényege az „oltár”, a szakrális pont, ahol párunkkal szövetséget kötünk, s nemcsak egy földi, hanem egy égi utazásra is. Ez az a pillanat, ahol elemelkedhetünk, s túllendülhetünk a hó végi napokon, a keserűségeken, a gyerekbetegségeken és számtalan bosszantó apróságon. Ez az a pont, ahol egy kapcsolat érintkezik a magassággal. Ehhez bizony nem elég „csak szeretni” a másikat. Hagyni kell, hogy két ember szeretetét beragyogja a Jóisten kegyelme, az örökkévalóság titka, és ez a mennyei mentőcsónak átsegíti az örvényeken a párt – ha mindenki így akarja. A házasság szentsége az egyetlen olyan szentség, melyet a felek szolgáltatnak ki egymásnak. Vajon ehhez kell a szertartás, a menyasszonyi ruha, a pecsétes okirat? Vagy elég Isten előtt igent mondani egymásra? Vajon mi, emberek érezzük csak szükségét a formalitásoknak, hogy biztosra mehessünk? Hiszen aminek tanúja volt egy közösség, az az eskü vissza nem szívható… Vajon a Jóistent érdekli a mirtuszkoszorú? Kíváncsi lennék, erre a ceremóniára Istennek is olyan nagy szükségére van-e, vagy csak a magunk megerősítésére alakítottuk ki, s görgettük tovább? S arra is kíváncsi lennék, vajon ha meleg párokról beszélünk, vajon van-e jogunk megítélni, hogy milyen minőségű az a szeretet, amit egymás iránt éreznek? Talán mert azonos neműek, azért nem szerethetik egymást olyan erősen és odaadóan, mint két ellentétes nemű? S ha így van, vajon Isten a szerelmüket kifujjolja a mennyekből? Nyugtalanító gondolat, ugye? Lehet, hogy kvázi házasság nélkül is megkaphatják az egymást szerető emberek univerzális kegyelmét ezek az LMBT-k? Hűha… akkor nem teljesen mindegy, hogy fehérben vonulnak-e az anyakönyvvezető elé? Nem, dehogy! Isten arra adhatja az áldását, akire akarja, de mi, emberek, nem lehetünk ilyen nagyvonalúak. Nekünk társadalmunk van, kényes egyensúllyal, nem árt óvatosnak lenni. Ha mindenkinek mindent megengedünk, előbb-utóbb romokban fog heverni minden, amit őriztünk, amiben hittünk, amit értéknek tartottunk. Mi, emberek, kicsik vagyunk, sajnálom: kisszerűen kell viselkednünk. Nem játszhatunk Istent. Az Égi Törvények között szabad keze van, de a földi szokásainktól el a mancsokkal!

Szóval: mi is a bajunk a felmelegedéssel? Igen, ismerem a sztereotip konzervatív válaszokat, mint ahogyan ismerem a liberális és „modern gondolkodású” emberek összes sablonját is. De könyörgöm: saját véleményt kérek válaszul. Ehhez azonban nagyon őszintének kell lenni, s nem lenne hiábavaló átgondolni, miért viszolygunk a melegektől. Te nem viszolyogsz? Ön nem viszolyog? Őszintén, vagy csak azért mert manapság „ciki” ezt beismerni? Oppá, most magunk között vagyunk, és keresztény konzervatív körökben éppen az a „ciki”, ha valaki NEM viszolyog, vagy hidegen hagyja a téma. Hiszen a homoszexualitás „bűn”, azt el kell ítélni, mert a Bosszúállás Istene is elpusztította Szodomát és Gomorrát, a jó életbe is, akkor ezek a travik, transzik, homik és leszbik és mindenféle ismeretlen elnevezésű félszerzetek is kénköves esőben fulladjanak (vagy gyulladjanak) meg, nemde? Rendben: túloztam, de tegye a szívére a kezét, aki legalább nem buzizott egy „jóízűt”, mikor prominens művészeket látott a pride-kamionon riszálni. Tessék. Kimondtam. Még én is megeresztettem pár kellemesen homofób poént. Mert ilyenek vagyunk. Evolúciós örökség, hogy ódzkodunk azoktól, akik a „körön kívül” esnek, és atavizmusként éljük meg, ha valaki nem illik bele a reprodukciós láncolatba. És valahol itt van a kutya eltemetve: mert szeretjük azt hajtogatni, hogy semmi bajunk a melegekkel, ha nem provokálják a többieket Miss Saigonnak maszkírozva egy hatalmas felvonulással, és odahaza azt csinálnak, amit nem restellnek, de… de ez nem igaz. Ha őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor IGENIS zavar ebben az egész homobizniszben valami. A biznisz része egészen biztosan. De van itt még valami, amit nehéz megfogni, nehéz, vagy kínos kimondani, ezért inkább maradunk a jól bevált sablonoknál. Mert nem a menyasszonyi csokrot irigylik az emberek a meleg pároktól, és az is gyenge kifogás, hogy „két azonos nemű nem nevelhet egészséges gyereket”, és ha a szexuális szokásaik miatt pikkelünk rájuk, akkor itt az idő elgondolkodni azon, hogy vajon mióta és MIÉRT érdekel minket mások kielégülési módja? Elég az hozzá, hogy az „undorító”, „természetellenes” és „beteges” jelzők nem elégségesek, hiszen a homoszexualitás nem betegség, nem is választás kérdése, és természetellenes ugyan a reprodukciós ciklus okán, de tudunk olyan állatfajokról, melyek között létezik a homoszexuális vonzalom, mégsem nevezzük őket bűnös delfineknek vagy hitehagyott kutyáknak. Mégis zavar itt valami, de nagyon…  

Kíváncsi lennék, vajon ki vette észre, milyen játékot játszom most az olvasókkal? Kíváncsi lennék, ki lett szörnyen frusztrált a cikket olvasva, és kinek a száján szaladt ki néhány cifra jelző. Kíváncsi lennék, ki az, aki végig velem maradt, és ki az, aki hasonlóan érez, mint én. Hogy hogyan érzek? Ambivalensen. Vannak ugyanis homoszexuális ismerőseim, és alapvetően egyáltalán nem érdekel, hogy melegek-e vagy sem. De őket, nos, őket ez nagyon érdekli. Mintha ez lenne az identitásuk Everestje, holott meg vagyok győződve, hogy nemcsak az én szememben mellékes a nemi preferenciájuk. Ha nem éreznék többen közülük kényszeres kötelességüknek, hogy bizonyítsák: egyenjogúak, sőt, egyenjogúabbak az egyenjogúaknál, fel sem tűnne, hogy a hálószobatitkaik más jellegűek, mint az én hálószobatitkaim, amiről nem szokásom fecsegni, ergo, mások fecsegését sem szívesen hallgatom. Identitásom alapja ugyanis nem az, hogy mit teszek zárt ajtók mögött. Úgy hiszem, akár hideg, akár meleg, akár félig átsült valaki, az önazonosságát nem a nemi preferenciájára kell alapoznia. Ha nem érezném a kényszeres bizonygatást a homoszexuális ismerőseim némelyikének részéről, én sem éreznék kényszert arra, hogy foglalkozzak a kérdéssel. Egészen egyszerűen nem izgatna különösebben, de így végig kellett zongoráznom: miért egyszerre komikus, bosszantó, kisstílű az a párbeszédnek álcázott helyzet, ami a melegek házassága, na meg az inkriminált pride kapcsán végigsöpört a metrószerelvények közönségétől kezdve a publicisták színe-javán, és muszáj szót emelni pro vagy kontra. Én ezzel nem akarok érdemben foglalkozni, mert kibic vagyok. Éppen olyan álságos, mikor a heterók a melegek jogairól papolnak, mint mikor vallástalanok kezdik osztani az észt az egyház belső dolgairól. Milyen jogon? Miért is? Talán ez a „parasztvakítás” minősített esete: világunk ismét hatalmas luftballonná duzzaszt egy jelenséget, mely arányaiban nem olyan lényeges. Nem az, de mivel „szaftos”, koncot hajít mindkét oldalnak, ellenzőknek és pártolóknak egyaránt. Mintha ez lenne a legsúlyosabb kérdés hazánkban vagy a nagyvilágban. Nincs mit vitatkozni ezen: morális kérdésekben mindig az egyénre, s nem a többi egyénre kellene vonatkoztatnunk a mértéket, s ha nekünk, keresztény konzervatívoknak nem kenyerünk a meleg párkapcsolat, nos, akkor ne éljünk abban. Keressük meg önmagunkban és mutassuk fel a házasságnak, a szentségi kapcsolatnak, a családalapítás ősi prototípusának értékét, s ne hagyjuk, hogy a világ hullámverésében a kis lélekmentő-csónakunkból kipottyanjunk a nagy hadakozásban. A mi dolgunk: megélni a társadalom legkisebb egységének, a családnak a teljességét, azt a fajta kegyelmi boldogságot, ahogyan mi helyénvalónak érezzük megélni a férfi-nő viszonyát, s ebben a békességben egyszersmind egyensúlyban is lenni. Olyan egyensúlyban, ahonnan nem tudnak kibillenteni zajos és pillanatnyi identitásharcosok, zavarba ejtő követelések vagy az újabb társadalmi hőbörgések. Hiszen amint lecseng egy pride, az egyenjogúság él(vagy ál)harcosai újabb gumicsontot keresnek, és tiltakoznak a szögesdrótok, az óriásplakátok, a tiszavirágzás vagy a pilóta keksz ellen - voltaképpen mindegy is, csak zajongás legyen. Márpedig zajban nehéz meghallani, mi fontos, mi nem az. Számomra a meleg-kérdés: nem fontos kérdés. Ha szívünkre tesszük a kezünket, jobb és baloldalon, és merünk őszinték lenni: kijelenthetjük, hogy ez ismét vihar volt a biliben. Sokkal aggasztóbb és fontosabb dolgok várnának megoldásra, csak nem halljuk olykor a saját gondolatainkat sem a zajban. Kíváncsi lennék, kiknek áll érdekében folytonos zajt kelteni? Kíváncsi lennék, ha csendben maradnánk, mit mernénk meghallani. Milyen valódi egyenjogúsági kérdések hajmeresztő igazságtalanságai kiáltanának égre, megoldást vagy együttérzést sürgetve?

Füleljünk együtt, hátha meghalljuk…

Vukovári Panna

Máté Tóth András kapcsolódó írása