Kíváncsi lennék... minden út Kölnbe vezet?

Itt az idő aktualizálni az Európai Unió zászlaját, s címerállatul beszerkeszteni egy struccot.  Bár kíváncsi lennék, ki hallott már arról, hogy valójában mit is csinál egy strucc, ha megtámadják. Mert nem, nem dugja homokba a fejét, hiszen ha ezt tenné, szimplán megfulladna. E helyett a nyakát vízszintesen a földre fekteti, a porba kuporodik, s igen: bokornak tetteti magát. Azért ez így máris más, nem? Arra gondoltam, ideje tanulnom a struccoktól: mert akárcsak számos európai honfitársam, én is hajlamos vagyok lehasítani a tudatomból az igazán aggasztó dolgokat. Homokba dugom a fejem, s nemcsak én, hanem számos vezető politikus is Európában, nem törődve azzal, hogy ez a biztos fulladáshoz vezet.

Bezzeg, ha struccok lennénk, már rég megbokrosodtunk volna: azaz számolva a lehetőségeinkkel és adottságainkkal, stratégiát váltanánk. De nem. Én is, ahelyett, hogy bátor értelmiségiként beleásnám magamat az európai jövő komoly kérdéseit feszegető aktuális kérdésekbe, inkább próbálok nem is törődni azzal, mi történt Kölnben. Hiszen én itt vagyok, Magyarországon, a mi kis tejjel-mézzel csurranó-cseppenőnkben, Szilveszter éjjelén ki nem teszem a lábamat a házból, mert utálom a kényszeres bulizást: ergo – vesszen a köz, ha él az egyén!
Szégyen.

Mint ahogyan szégyen az is, ha valaki ugyan nem hasítja le tudatáról a kínos közügyek mázsás súlyú gondjait, de nem is mélyül el a jelenségek hátterében, hanem ex catedra kijelentéseket tesz egy-egy felmerülő témáról. Ilyenkor lesz minden migráns „mocsok”, az összes kisebbség „büdös”, a szomszéd, a főnök, a beosztott, a buszvezető vagy az anyós „utolsó elmebeteg”, a politika pedig „hazugsággyár”. A felszínesség sosem vezet jóra. Ostoba, gyanakvó kijelentésekre ragadtat, egyben olyan agresszív kommunikációra, melynek háttérében a jó öreg gyávaság lapul. A megmondó-emberek ugyanis félnek belemenni a részletekbe, mert attól tartanak, hogy ha árnyalnák ismereteiket, talán a világról alkotott hiedelmeiket fel kellene adni. A legmakacsabb hiedelem persze mind közül éppen az, hogy ezek a berögzült klisék jelentenék az identitásunkat. A gondolkodó ember nemet mond erre a gyáva szellemi kiskapura, mert a történelem számtalanszor bizonyította: a lózungok és demagóg frázisok éppen, hogy manipulálható masszává silányítanak, nem pedig egyenes gerincű individuumokká emelnek. Nem, az odamondás nem bátor magatartás. Aki mocsok migránsozik, büdös cigányozik vagy zsidózik, netán fasisztázik vagy szőkenőzik, semmiképpen sem az erejét, hanem sablonos, éppen ezért nagyon is sérülékeny világ- és énképét teszi közszemlére. Az ítélkezés voltaképpen a belső tartás hiányából fakad, abból a félelemből, mely a külső világ tartógerendáinak vélt vagy valós veszélyeztetéséből fakad.

De jaj, mi európai struccok sokfélék vagyunk! Hiszen az „odamondó” strucc opponense a „bezzeg” strucc: vagyis az a fajta magatartás, mely a gyanakvás ellenében megfogalmazott, erénnyé emelt, s szinte tüntető gyanútlanság. Amikor napjaink humanitárius – vagy inkább álhumanitárius – „szeressük egymást, gyerekek” megnyilatkozásaival szembesülök, kényelmetlenül érzem magamat. Hamisnak, de legalább is ugyanolyan felszínesnek érzem a migráns-, kisebbség-, anyós- vagy szőkenő-pártoló naivitást, mint a szépségkirálynő-választások „világbéke”-szlogenjét. Ugyanis bátran és felelősen csak akkor lehet és szabad egy csoport, egy eszme, egy vélt vagy valós társadalmi igazságtalanság mellé állni, ha tisztán látunk a kérdésben. Az európai értelmiségiek azonban olykor képesek a kiskamaszok rajongásával patronálni bárkit és bármit, akit az „odamondók” a szájukra vesznek. Csak míg a kiskamaszok kóbor cicákat cipelnek haza, addig mi, európai „bezzeg”-struccok, fogadatlan prókátorai leszünk olyanoknak, akik erre nem is kértek minket. Úgy érezzük, erkölcsi kötelességünk lovagiasan gyámolítani mindenkit, aki menekült, elesett, árva vagy kirekesztett. És ez nagyon szép. Tényleg. De még szebb lenne, ha mindezt nem kamaszos gyanútlansággal tennénk. Mert aki gyanútlan: az gyáva. Gyáva szembenézni a veszélyekkel, ezért egy illúzióvilágot hazudik magának. És másoknak. Egy világot, ahol minden natyon szép, minden natyon jó, minden a legnatyobb rendben van. (Csak azok a hülye „odamondó” struccok ne lennének…)

Kár, hogy nem egyik vagy másik struccpolitikussal van a legfőbb baj, hanem azzal, hogy még mindig azt hisszük, egy kis fazonigazítással el lehet intézni a dolgot, ami most Európában zajlik. De mi zajlik Európában? Vajon minden út Kölnbe vezet, s fel kell készülnünk arra, hogy megismétlődhetnek a szilveszteri események? S hogy ne ismétlődjenek meg, mi a teendő? Egészen biztos, hogy nem elég „bezzeg”-struccot alakítva tüstént a migránsok védelmére kelni, mondván: csúnya általánosítás, ha minden bevándorlóra ráfogjuk, hogy ilyen-olyan, sehonnai bitang ember. Hiszen ezt nagyjából tudja minden kicsit is józanul gondolkodó ember. Tisztában vagyunk azzal, hogy nem minden „idegen” veszélyes. Tiszta sor. Csak éppen van egy kis bökkenő: az „idegen” fogalmát annyira gondosan profilíroztuk már, szétszálaztuk és definiáltuk, hogy megfeledkeztünk a „veszély” mibenlétének értelmezéséről. Ki és miért érzi magát fenyegetve, s mitől? Vajon az államnak mint szervezetnek, s a vezetőknek mi a kötelessége? A fenyegetettség érzését mivel tudják csillapítani? Lehet-e csillapítani? Egészen biztos, hogy egyetlen járható út van Európa előtt: az őszinteség és a szembenézés bátor időszaka vár ránk. Hiszen a kölni esetből kiderült: az elhallgatás, a mismásolás rossz vért szül, sőt, növeli az irracionális ellenségességet, a szorongást, a pánikot, és a két egymástól olyannyira eltérő kultúra kényszer szülte egymás mellett, avagy együttélését sem segíti, sőt. Bátornak kell lennünk, hogy megvonjuk a határokat, kijelöljük a szabályokat. Bátran, becsülettel és nyíltan megfogalmazva az itt élők kulturális, morális igényeit, hogy a hozzánk érkezők számára egyértelmű legyen, mit és meddig tudunk, akarunk tolerálni, miben tudunk segítséget nyújtani, s mi az, amire nem számíthatnak, hiszen Európában sincsen kolbászból a kerítés. Elég nehezen megy ez a bátor beszéd mifelénk. Aki mégis így fogalmaz, az a több évtizedes „politikailag korrekt” és tojástáncot járó beszédmód ellen vét, amit itt, Európában, a tolerancia jegyében alakítottunk ki a második világháború traumája után. Csak éppenséggel változnak az idők: most elérkezett az a pont, amikor a befogadást és elfogadást meg kell tanulnunk ötvözni a bölcs önismerettel és kulturális identitástudattal; azzal, hogy egyenesen merünk beszélni arról, hogy kik vagyunk, és milyen jövőt akarunk építeni. Ebben a jövőben helye kell legyen mindazoknak, akik más kultúrából érkeztek. Világos. Nem azért, mert „jaj, szegények, menekültek, sajnáljuk őket”, hanem mert önmegtartó erőnket éppen az ilyen szituációk edzhetik meg: megismerni egy másik világot, mérlegelni annak értékeit, s megnevezni azokat az utakat, melyeket a mi kultúrkörünkben felnőtt ember nem tud, nem akar követni, illetve, mi az a szokáshagyomány, melynek tiszteletben tartását megköveteli másoktól – és persze önmagától is. Mindez segít abban, hogy tudjuk, kik vagyunk, s miért vagyunk, illetve hogy mit tehetünk azért, hogy megvédjük magunkat – nemcsak másoktól, hanem önmagunktól is.

Veszély. A migráció elsődleges veszélye nem a szervezett zavarkeltés, nem is a nagy eséllyel beszivárgó terroristák, nem a zaklatások és megerőszakolások, bár ezek közül bármelyik önmagában is elég volna. Aki nem nyitotta fel még a szemét, annak üzenem: ébresztő! De nem, a veszély nem ez. Nem rettegni kell a bevándorlóktól, hiszen ez nem oldja meg az együttélésünket, sőt! A veszély az, hogy nem látunk tisztán, nem akarunk, nem merünk tisztán látni. Nem látjuk tisztán saját magunkat, így a másik kultúrából érkezetteket sem tudjuk értelmezni. Ők sem minket. Voltaképpen a veszély az, mint minden interkulturális találkozásnál: hogy nem értjük egymást, nem akarjuk érteni egymást, s a kultúrák különbözőségéből konfliktus, a konfliktusból pedig zavar, káosz, értékpusztulás bontakozik ki.

A kép forrása: http://en.theeuropean.eu/

Na de mit is jelent a „kultúra”? Ahogy G. Hofstede fogalmaz: a kultúra az elme szoftvere. Egy olyan mélyen bennünk gyökerező, tanult, ám mégsem feltétlenül tudatos rendszer, mely meghatározza, hogyan gondolkodjunk, viselkedjünk, érezzünk vagy cselekedjünk egy adott társadalmi környezetben. Őszintén: fogalmunk sincsen a bevándorló tömegek mentális szoftveréről, sőt, néha a magunk rendszerével sem vagyunk tisztában. Az ide érkezők kultúrájáról csak banális elképzeléseink vannak az Egri csillagok és a Szulejmán című teleregény alapján. S hogy ők mit tudnak rólunk, a befogadó országokról, azt csak sejteni lehet. vagy még csak azt sem. Így nem meglepő, ha a legnagyobb veszélyt egy nem szándékolt, de jól körvonalazható kulturális konfliktus jelenti. Ha önmagunkat nem ismerjük eléggé, és kultúránkat csupán sztereotípiákból tákoljuk össze, akkor bajban leszünk, ha az ide érkezetteknek integrációs lehetőségeket szeretnénk nyújtani. Hova integrálódjanak, ha az európai identitás gyenge lábakon áll?  Azt hiszem, itt kellene az első cölöpöket leverni a kultúrák közötti hidak építése során: ha a magunk identitásában, történelmében, szimbólumrendszerében, a saját ethoszainkban biztosak vagyunk, s nem csupán a kliséket szajkózunk magunkról és másokról, hanem a valódi értékek (és a valódi krízispontok) ismeretében fogalmazzuk meg önmagunkat, akkor stabil lábakon állva tudunk felelősen kezet nyújtani az ide érkezőknek. Ha nem állunk stabilan, egy bizonytalan, belénk csimpaszkodó, netán erősen ránk szoruló kéz minket is bizonytalanná tehet, kibillenthet, s az egyensúly odavész. A második lépés az lehet részünkről, ha megismerjük az ide érkezők kulturális hátországát. Ez egyfajta nyitottságot feltételez, ami nem azonos a naivitással, a „juj, de izgi” lelkesedéssel, hanem felnőtt, bölcs elemzést kíván. Igen, lehetnek nehézségek. Lehetnek komoly krízisek. Igen: ezekre fel kell készülni. Mint mondtam: a határainkat és szabályainkat meg kell fogalmazni, ahogy azt a magánéletben is tesszük: még saját házastársunkkal és családunkkal szemben is működnek az énvédő reflexeink, hogy is ne működne mindez egy egészséges társadalmi struktúra szintjén?! Ám ugyanígy fel kell készülni arra, hogy fórumot teremtsünk a párbeszédre azokkal a bevándorlókkal, akik hozzánk hasonlóan hidat szeretnének építeni, s integrálódni akarnak Európában. Ehhez természetesen olyan környezetre lesz szükség, ahol a kulturálisan eltérő csoportok tagjai egyenrangú felekként találkozhatnak, hogy a hangsúly az „együtt”-ön legyen, ne pedig a különbözőségeken. Ilyen fórum lehet például a sport. A művészet. A tudomány. Nem is olyan rossz perspektíva, igaz?

Hogy mi kell ehhez? Tudatosság. Bátorság. Összefogás. Hajlandóság mindkét oldalról. Hogy utópia lenne, s valójában minden út Kölnbe vezet? Én nem tudom. De remélem, hogy nem. Európaiként hiszek a szellemben, a szívben, a gyengébbek támogatásában, a józan észben és a higgadt erőben, az empátiában és a határozottságban. Hiszek abban, hogy működhet, ha elég előrelátóak vagyunk, és tudjuk, milyen Európában szeretnénk élni. Mert olyanná kell formálni a világunkat, s olyan Európába kell integrálni azokat, akik szállást kérnek tőlünk. S akik szállást követelnek? Erőnek erejével? Ott erőt kell felmutatnunk: az értékeink valódi erejét, a biztonság erejét, nem pedig a pánik zavaros hőbörgését. Meg kell tanulnunk beszélni a problémákról, a közbeszéd és tájékoztatás szintjén ideje felhagyni az empátiának álcázott szorongással, és itt az idő bátran, de erőszakmentesen kommunikálni. Manapság hány és hány intézményben tartanak efféle kommunikációs tréningeket?! Vajon olyan bonyolult lenne mindezt az egyik legégetőbb aktuális téma kapcsán alkalmazni?

Bátorság. Európának mégsem címerállata a strucc! Ehelyett az Unió zászlaján tizenkét csillag szerepel: a tökéletesség száma – a keresztény utalásoktól kezdve a zodiákuson át a kerekasztal lovagjainak számáig hosszan lehetne sorolni az égi hármasság és földi négyesség szorzataként számon tartott tizenkettest. Egészen biztos, hogy nem a homokba dugott struccfej jut eszünkbe arról, hogyan oldjunk meg egy nem egyszerű történelmi helyzetet. Hanem az emelt fő. És nyitott szív.

Vukovári Panna