Képben a társadalom I.

 Már-már közhelynek számít az a megállapítás, hogy napjainkban annyi kép vesz minket körül, hogy lassan belefulladunk. Felületesen szemléljük csak meg a többségüket, nem hagyjuk, hogy megérintsenek. Nem volt ez mindig így: a szociofotó születésének korában nem volt magától értetődő a képek jelenléte, és éppen ezért nagy súlya is volt egy-egy újságban megjelent fotónak. Nem is gondolnánk, hogy néhány fotós munkássága mekkora mértékben befolyásolta az őket körülvevő szociális környezetet.

Az első szociofotók, melyek a társadalom objektivitásra törekvő dokumentálását tűzték ki célul − miközben a legkevésbé sem akartak megfelelni a kor művészi irányzatainak − feltehetően a brit Henry Mayhew Londoni munkások és szegények című társadalmi állapotfelméréséhez készültek 1851-ben. Ezek szó szoros értelemben nem is fotók voltak, hanem Richard Beard beállított dagerrotípiái, melyek a fametszetes sokszorosító eljárásnak köszönhetően maradtak fenn. A képek, és a városlakókról készült leírások, interjúk nem egy csillogó, fejlődő világvárost tárnak elénk, hanem ápolatlan, kétes alakokkal, koldusokkal, árusok portékáival zsúfolt utcák mérföldjeit, ahol az emberek többségének sem állandó munkája, sokszor állandó lakhelye sincsen.  A következő kötethez John Thomson készített fotókat, ezek már az emberek környezetét is megmutatták, életszerűségükkel közelebb vittek a hétköznapok megismeréséhez.

John Thomson és Adolphe Smith: The Crawlers, 1877

John Thomson és Adolphe Smith: Street Doctors, 1877.

Az amerikai Lewis Hine szociológiaprofesszorból lett fotográfus. Két célt tulajdonított fényképező tevékenységének: egyrészt rámutatni az őt körülvevő társadalom problémáira, amiket meg kell szüntetni, másrészt láthatóvá tenni azt, amit jobban meg kellene becsülnünk. Még egyetemi pályafutása alatt, az 1900-as évek elején kezdte el a New Yorkba érkező bevándorlókat fotózni, ahova diákjait is magával vitte. Képein élethűen elevenednek meg az Ellis Island-en játszódó kis személyes történetek, ahol a hatalmas utasszállítókkal érkező sokszínű népséget szigorú orvosi és vámvizsgálat alá vetik. (Ma itt, ezen az apró szigeten áll az ikonikus szabadság-szobor.) A legkülönfélébb karakterek arcán diadal, reménység, fáradtság, bizonytalanság és csalódás egyaránt jelen van. Az új világban reményt kereső szegény embertömegek útja sötét sikátorokba, sivár otthonokba, embertelen munkakörülmények közé vezet, ahova kitartóan követi őket a céltudatos fotós.

Lewis Hine: Ellis Island Madonna, 1905.

Lewis Hine: On the ferry boat leaving Ellis Island,1905.

Mivel Hine apja korai halála miatt kénytelen volt fiatalon gyári munkát vállalni, hogy eltartsa családját, érzékenyen érintette a gyermekmunka problémája. Az amerikai gazdaságnak ugyanis nem csak a bevándorlók kétkezi munkájára, de az apró, ügyes gyerekkezekre is szüksége volt a gyártószalagok mellett, ezzel elrabolva a tanulásra és a gyermeki létre fordítandó időt. A National Child Labour Comittee számára éveken át fotózott Hine gyárakban, bányákban, hogy az ott dolgozó gyermekek nélkülözését és szenvedését a világ elé tárhassa. Gyakran kereskedőnek, biztosítási ügynöknek álcázta magát, hogy beengedjék a 8-12 éves bányászok és gyári munkások közé, és elkészíthesse azokat a képeket, melyek meglepetéssel hatottak a társadalom nagy részére. A kemény, sokszor veszélyes munkában megtört gyermekarcok a NCLC kampányában köszöntek vissza. Nem egyszer fizikai támadás érte a fotográfust, de elhivatott munkája meghozta a gyümölcsét. Képei nagy szerepet játszottak abban, hogy az amerikai törvényhozás 1916-ban megalkossa a gyermekmunkát korlátozó törvényét.

Lewis Hine: Child Coal miners, 1908.

Lewis Hine: Midnight  at the glassworks, 1908.

Lewis Hine: The Mill, 1908.

Lewis Hine: Newsies at Skeeter's Branch, Jefferson near Franklin, 1910.

Lewis Hine kortársa volt a dán Jacob Riis, aki maga is bevándorlóként érkezett az amerikai kontinensre 1870-ben, 40 dollárral a zsebében. Első útja a Lower East Side-ra vitte, ami akkor Manhattan egyik legszegényebb negyede volt, és ahol maga is kénytelen volt az utcán tengődve élni napjait egy ideig.  Ez az élmény meghatározta fotóinak témáját. Csak hosszas útkeresés után sikerült munkát és megélhetést találnia. Eleinte újságíróként dolgozott, majd rendőrségi tudósítóként járta New York nyomortanyáit, anyagot gyűjtve írásaihoz és előadásaihoz. Az alvilág sötét zugainak, a túlzsúfolt bérlakásokban nyomorgó szegények ismerője elhatározta, hogy változtat ezeken az állapotokon. Így vált az első reformer újságírók egyikévé. Úgy vélte, a tollnál hatásosabb eszköz a kép, ezért kísérletezni kezdett fotók készítésével. Nagy segítségére volt a vaku elődjének, a magnéziumporos villanófénynek a feltalálása, enélkül lehetetlen lett volna az éjszakai élet megörökítése a sötét nyomortanyákon. Pénzt és munkát nem sajnálva írásaival és fotóival azt közvetítette, hogy a bűnözés a rossz szociális körülményekből fakad, ezért nem az egyént kell érte hibáztatni. Munkáiból készült könyve Hoz The Other Half Lives (Ahogy a világ másik fele él) címmel jelent meg.

Riis szoros kapcsolatot ápolt Theodore Roosevelttel, aki egy ideig New York rendőrfőkapitánya volt. Roosevelt maga ajánlotta fel segítségét Riis küzdelmeihez, az alvilág fotográfusa pedig magával vitte éjszakai portyáira, a szegénység sötét utcáiba. Ennek hatására megindult a nyomortanyák és a népbetegségek petricsészéjeként működő rendőrség üzemeltette szükségszállások felszámolása. A lakhatatlanná nyilvánított bérháznegyedek, így például a hírhedt Mullberry Bend helyén parkokat hoztak létre. Ugyan Roosevelt „a legjobb amerikainak„ és „New York leghasznosabb polgárának” nevezte a fotóst, Riis reformertörekvéseit utólag sok kritika érte, az azonban vitathatatlan, hogy ablakot nyitott az amerikai társadalomnak arra a felére, amiről a felsőbb osztályoknak addig nem volt tudomása.

Jacob Riis: Five cents a spot. Unauthorized Lodgings in Bayard St. Tenement, 1890.

Jacob Riis: Homeless Children, 1890.

Jacob Riis: Dens of Death, New York

A szociofotó eleinte magányos harcosok eszköze volt a társadalom segélykiáltásainak meghallatására. Azonban a fotográfia és a nyomdatechnológiák elterjedésével egyre könnyebben lehetett terjeszteni a képeket. A 30-as évek nagy gazdasági válságát követően a Farm Security Administration, a mezőgazdasági dolgozók érdekvédelmi hivatalának szárnyai alatt bontakozott ki az amerikai szociofotó társadalomformáló szerepe. 1935-1943 között több mint 250 000 fénykép készült az FSA megbízásából. Harminc fotográfust fogadtak fel, hogy a válság következtében elszegényedett farmerek, mezőgazdasági dolgozók és vándormunkások életét fotódokumentálják. A nem titkolt cél ezzel az volt, hogy az országot a valós helyzetről informálja, és a jobb sorsban élőkhöz közelebb hozza a távolinak tűnő problémákat, hogy ezzel ösztökélje őket a társadalmi szolidaritásra.

Az FSA-nak dolgozott számos olyan fotográfus, akiket később a fotótörténet nagyjaiként aposztrofálnak.  Egyik fotósuk, Dorothea Lange képének története a szociofotó létjogosultságát bizonyítja. A fotográfus így emlékszik vissza a kép készülésére:

„Egy éhező, elkeseredett anyát pillantottam meg. Közelebb mentem hozzá. Már nem emlékszem, mivel magyaráztam felbukkanásomat, vagy a kezemben lévő kamerát, de arra igen, hogy nem kérdezett semmit. Öt képet készítettem, egyre közelebb érve hozzá. Nem kérdeztem a nevét, vagy a történetét. Magától kezdte el mesélni. Elmondta, hogy harminckét éves, és hogy a környező földeken talált fagyott zöldségeken élnek, meg a madarakon, amit a gyerekek kapnak el. Épp akkor adta el az autója gumijait, hogy ételt vehessen az árán. És akkor leült a sátra alá az őt ölelő gyerekeivel, mintha tudta volna, hogy a képem talán segít rajta.”

Dorothea Lange: Migrant mother, 1936.

A kép hatására a kormány azonnali akcióba kezdett, hogy a környékbeli éhezőkön segítsen. Néhány példán keresztül láthattuk, hogy akár egyetlen fotó is meg tudja változtatni a világot, még akkor is, ha nem napjaink villámgyors technológiáival terjed.

A cikk folytatásában a magyar szociofotográfia és a fotográfia társadalmi problémák megoldására irányuló törekvéseiről lesz szó.

KMR

Felhasznált irodalom:

The Library of Congress Prints & Photographs Division staff, 1998.https://www.loc.gov/rr/print/list/128_migm.html

Janos Marton: Teddy Roosevelt, Jacob Riis, and the Little Dog Who Changed Homeless Policy in NYC

http://untappedcities.com/2015/02/17/teddy-roosevelt-jacob-riis-and-the-...

Tőry Klára: A fényképezés nagy alkotói. Átdolgozott változat, Budapest, 2004.