Az Ország Útja

1937 márciusában új havilap jelent meg a magyar sajtópalettán: elindult az Ország Útja, az 1935-től megjelenő Országút utódlapjaként, megújult szerkesztőséggel, névvel és koncepcióval.[1] Az állam- és nemzetpolitikai folyóiratot gróf Dessewffy Gyula alapította, de az első lapszámtól fogva szerkesztőtársa Barankovics István volt. A folyóirat névleg a Deák Ferenc Társaság sajtóorgánumának számított, valójában azonban Dessewffy szabta meg annak profilját, aki apai örökségéből alapította a lapot és eredeti tervei szerint főleg a magyar falu szociális, társadalmi és gazdasági problémáira figyelmet felhívó, arra javaslatot tevő fórumnak szánta az Ország Útját.

A folyóirat elvi bevezetőjét – Dessewffy jóváhagyásával – Barankovics írta. A programadó vezércikkhez Barankovics egy Dante-idézetet választott mottóul: „Óh, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már...” – idézett az Isteni színjáték paradicsomi részéből. Az 1937 és 1943 között megjelenő Ország Útja azonban nem Magyarország „paradicsomi” helyzetét kívánta regisztrálni, sokkal inkább egy olyan kor látleletét adta, amelyben különösen fontossá vált a felelős közéleti gondolkodás, a félrevezethetetlen tisztánlátás szolgálata. A szerkesztői bevezető a kor szelleméhez igazodva az alkotmányos királyság mint államforma elfogadása mellett támogatta a magyarság Duna-völgyi vezető szerepének fenntartását is. Ennél azonban sokkal hangsúlyosabb jellemzője volt, hogy  elutasította a magyar szupranacionalizmus megjelenését, megkérdőjelezte a magyar kultúrfölény eszméjét és szembe helyezkedett a német fajelmélet, a „német áfium” hazai térnyerésével.

Az Ország útjában ezzel az ambiciózus célkitűzéssel, a bel- és külpolitikai status quo kritikus vizsgálatával, új eszmék és nézőpontok bátor megvitatása által egy nemzedék kért szót élete és sorsa irányításában. A lap alkotógárdája, az előző századforduló környékén született és a két világháború között szellemi érettségre jutó nemzedék tanúja volt az európai parlamentáris demokráciák politikai válságának, látta a jobb- és baloldali diktatúrák térnyerését és pusztító erejét, emlékezett a világgazdaság válságára és testközeli tapasztalatokat szerzett annak társadalmi, szociális következményeiről, majd átélte a nemzetközi konfliktusok világháborúvá eszkalálódását is. „Gyorsított hullámverés, sűrített történések, éles kanyarodók” – így érzékelték korukat, amint azt az Ország Útjában is publikáló Almásy József írta egy helyütt. Ebben a válságkorszakban pedig normateremtő ereje lehetett a lehetőségek higgadt számbavételének és a reális helyzetelemzésnek.

Az 1930-as évek Magyarországának intellektuális pezsgése reformnemzedéki öntudattá érlelte útkeresésüket. Az Ország Útja kiadásának végső célja – a szerkesztők elképzelése szerint – a magyar reformkor szellemi életéhez hasonlóan a fennálló társadalmi rendszer szociális, gazdasági és politikai belső reformjának előkészítése és szolgálata lett. Így nem meglepő, hogy az Ország útja számára is a reformkor szolgált történelmi előképként: a „haza és haladás” szintézisének eszményét eredeztették a száz évvel korábbi időszakból. „Eszményünk a magyar reformkor, mely szellemi és politikai erőfeszítéseink, erkölcsi és emberi törekvéseink legmagasabb s legdicsőbb szintje volt. Ehhez a reformkori magyarsághoz kapcsolódik szellemében az Ország útja köre: jól és világosan megmutatja ez a kör, mint férnek meg a magyar tradíciók és történetünk nagy hagyományai korunk emberi és szociális törekvéseivel.” Ez a történeti tudatosság azonban nem a historizmus gondolatformáinak továbbéltetéséből fakadt, nem nosztalgikus múlt felé fordulást vagy a politikai romantika szimbolikus kelléktárának alkalmazását jelentette az új folyóirat számára; ezt maguk az alapító-szerkesztők is elvetették. Miközben útkeresésük visszahajolt a magyar múlt évszázadai felé, modernségük sok szempontból antitézise volt a kor uralkodó eszméinek és politikai, kulturális reprezentációinak. „Határozottan elutasítjuk (...) a folklór-nacionalizmust és a harmincmilliós magyarság ábrándjának malomalatti kiadását: a pántlikás irredentizmust. Nacionalizmusunk nemcsak adottság és tradíció, hanem lelki hitvallás is emberi és nemzeti hivatásunkról, hit abban, hogy magyarnak lenni olyan erkölcsi és szellemi valóság, amelynek magasabb egységében fölolvad a faji, a szociális és a népi nacionalizmus, amely az ezeréves magyar szellemiség folytonosságát hordozza. Magyarok maradván Európában, európainak lenni itthon!” – összegezték hitvallásukat az első lapszámban, s később is súlyt fektettek a Szent Istvánig visszakövetett történeti alkotmányosság, mint organikus és sajátos magyar út korszerű újrafogalmazására. „Az Ország útja a szükséges reformokért alkotmányos eszközökkel küzdő fiatal értelmiség szellemi szószéke, annak a nemzetpolitikának munkálója és képviselője, amely a maradiság és a forradalom egyaránt végzetes szélsőségeit kikerülve, a harmadik utat egyengeti: a hagyományaihoz hű, korszerűen megreformált Magyarországot szolgálja. (...) Dolgozótársaink a fiatal Magyarország szellemi elitjének közéleti érdeklődésű legkiválóbbjai, akik magyarság és Európa, nemzetiség és kereszténység, hagyomány és újítás egészséges szintézisét képviselik, akik a szellem szabadságáért, a szociális igazságosság követelményeinek érvényesítéséért küzdenek és a szentistváni gondolat korszerű értelmezését munkálják.” A lap történeti tudatossága és egyensúlyt kereső hangneme ekként a magyar konzervatív hagyományba kötette be az Ország útját. Értékhangsúlyait tükröző belső szerkezetét is e fenti krédóból deriválták. Szinte természetesnek tekinthető tehát, hogy az Ország útja fennállása során mindvégig feladatának tekintette a történeti ismeretek közvetítését: minden lapszámban közöltek történelmi témájú írásokat, amelyekben a felkért szerzők – Barankovics és Dessewffy mellett Ferdinandy Mihály, Gogolák Lajos, Bóka László, Bölöny József és mások – általában szellemtörténeti nézőpontból újraértékelték a magyar történelem nagy alakjait. Így például írás született Szent Istvánról, IV. Béláról, Széchenyiről, Kossuthról és Deákról.

A lap a magyar történelem és hagyomány, valamint a szociális reformgondolat találkozási fóruma kívánt lenni, az eltérő nézetek, a pártállástól független reformjavaslatok közreadásával akarta a reformfolyamatokat segíteni. A harmincas évek Magyarországán ezt az aktualitás sorskérdést elsősorban a trianoni béke által kialakított geopolitikai helyzetben a nemzeti, valamint a nemzeti kérdés belső oldalaként érzékelt szociális kérdés jelenítette meg. Az Ország útja mindkettőt folyamatosan napirenden tartotta, sőt némelykor össze is kötötte és a demokratikus közösségalakítás problematikájához rendelte: „Nálunk a szociális probléma, a gazdasági probléma, az alkotmányos probléma és a revízió kérdése egy nagy eszmei egészben olvad össze: a magyar fennmaradás problémája a Duna-völgyben.” – fogalmazták meg szerzőik a Dunavölgyi Szemle rovatban. A határon túli magyar kisebbség helyzetéről szóló napra kész információk gyűjtése és közvetítése így ugyanúgy a lap kiemelt céljai között szerepelt, mint a Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia politikai viszonyairól, és általában véve a közép-európai régió helyzetéről való tájékoztatás. A szociális kérdés terén pedig a korszak szociográfiai irodalmának ismertetése mellett szintúgy törekedtek az objektiválható tények köztudatba emelésére: rendszeresen közöltek tanulmányokat a magyar földbirtok-viszonyokról és leíró statisztikai elemzéseket az ország társadalmáról. E tárgyan kifejthette nézeteit a lap hasábjain Kerék Mihály és Erdei Ferenc is.

A lap szerkesztői megjegyzések nélkül közreadott tanulmányai vitákat gerjesztettek.  Az eltérő nézetek, vélemények ütköztetése elsősorban a Szabad Szószék rovatban történt; a Könyvszemle rovat magyar és külföldi, idegen nyelvű művek ismertetését adta közre. Rövid ideig (1937–1938) Országgyűlési tudósítások címmel a törvényhozás munkáját is nyomon követték. Az Országgyűlési tudósítások rovatban azonban nemcsak beszámolók, hanem esetenként kritikus kommentárok is helyet kaptak. A politikusi pályafutásra készülő Barankovics István például a keresztény párt parlamenti megnyilvánulásait vizsgálva alakította ki saját szempontrendszerét a modern keresztény politikai képviselet felelősségéről: „Mer-e az idő élére állni, vagy csak viteti magát a megállíthatatlan idővel?” – vetette fel a keresztény közélet hitelességének problémáját 1937-ben az Ország útja hasábjain. „A jobb- és baloldali szélsőség karjaiba szédült nyomorgó parasztságnak és munkásságnak már csak szociális cselekedetek adhatják vissza az evangélium hitelét.” – adta meg válaszát a katolikus egyház 1930-as években megújult társadalmi tanításával összhangban a későbbi kereszténydemokrata pártvezető.

 Az 1940 januárjától megjelenő Szociálpolitikai Szemle rovattal céljuk egy korszerűbb szemléletű szociálpolitikai közvélemény kinevelése volt. A szerkesztők munkáját 1939 szeptemberétől munkabizottság segítette, tagjai a szerkesztőkön kívül Bóka László, Gogolák Lajos, Peéry Rezső (1942 februárjáig), báró Wesselényi Miklós, majd 1940 szeptemberétől Puskás Lajos voltak. A szerkesztők mellett a folyóirat megjelenését 1943 januárjától szerkesztőbizottság támogatta, amelyben Andorka Rudolf, Balla Antal, Bóka László, Gogolák Lajos, Joó Tibor, Tildy Zoltán és Wesselényi Miklós vettek részt. A sajtótermék havi gyakorisággal jelent meg, 1937. és 1938 július-augusztusban összevont számok jelentek meg, utolsó számát 1943 májusában adták ki.

 Barankovics tanulmányaiban az irredenta magyar közgondolkodás külsőségekben jelentkező megnyilvánulása helyett konzervatív nacionalizmust hirdetett, belső tartalmának azonban nem az álnépieskedő frazeológia megjelenését tartotta, hanem átfogó, reformszellemű társadalmi, szociális és gazdaságpolitikai fordulatot, megújulást hirdetett. A folyóiratban, bár nem minden számban jelent meg nevéhez köthető írás, meghatározó szerepe volt az újságíró szellemiségének. Kiindulópontja a történeti magyar állameszme korszerű megvalósítása volt. Minden írásában hitet tett az ország fenyegetett függetlensége mellett, de ugyanakkor vallotta a korszerű európai eszmeáramlatok befogadásának szükségességét. Teljesen szembeszállta a hitlerizmus magyarországi szálláscsinálóinak politikájával, elutasította a magyar középosztályban is meggyökeresedni látszó antiszemitizmust. Ennek gyökereit a liberális nemesség politikai vezető szerepét felváltó „túlzott német nemzettudat” erősödésében vélte felfedezni.

Az Ország Útja 1939 júniusáig 64 oldalon, majd a háborús papírkorlátozások miatt 1943. júliustól 43 oldalnyi terjedelemben jelent meg. 1940-től pedig – a már csak az eredeti oldalszám felében megjelent folyóiratban – Nemzedékünk tanítómesterei cím alatt a közelmúlt szellemi példaképeiről is pályaképeket közöltek. Barankovics ebben a sorozatban Prohászka Ottokárról és Bethlen István volt miniszterelnökről fejtette ki gondolatait. Prohászka püspökről írva a hangsúlyt annak szociális érzékenységére helyezte, míg Bethlen érdemének az anarchiába sodródó ország forradalom nélküli konszolidálását, a fontolva haladás reformkonzervatív megvalósítását, a nemzethalál víziójától szenvedő ország érdekének állandó aprólékos figyelembe vételét méltatta. Barankovics írásait mindvégig erős diktatúra-ellenesség jellemezte. Az Ország Útja minden tanulmányában és könyvismertetésében egyaránt elutasította bármiféle „vezérállam” hazai megvalósítását, vagy „vezérnép” létjogosultságát. A folyóirat szerkesztőit és tanulmányíróit erősen foglalkoztatta a trianoni országhatárokon kívül rekedt magyar kisebbségek sorsa. Az Ország Útja 1938. júniusi száma (Borsody István szerkesztésében) a csehszlovákiai magyar lakosság elmúlt húsz évének és helyzetének bemutatását célozta. A német fasizmus erősödésével párhuzamosan, főleg 1939-től egyre több helyet adott a népi írók tanulmányainak. 1941-től megfigyelhető a demokratikus szemléletű, polgári humanista, olykor a politikai baloldalhoz kötődő szerző megjelenése a szerzők között (pl. Földes Ferenc, Jócsik Lajos, Képes Géza, Lengyel Balázs, Mód Aladár, Pogány Ö. Gábor stb.).

Ezekben az években az Ország Útja szerkesztőségében formálódott ki az a szerzőgárda is, amely majd 1943-tól a Magyar Nemzetben Barankovics munkatársainak derékhadát képezte, amikorra már nyilvánvalóvá vált, „hogy Magyarországon olyan mélyreható szociális, gazdasági, kulturális és társadalmi változások elodázhatatlan szükségessége jelentkezik, amelyeknek megvalósulása egyértelmű az új ország megszületésével”.