Kísérlet a Katolikus Egyház megosztására és teljes kommunista ellenőrzés alá vetésére (1945–1951)

Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek emlékirataiban egy helyen így ír: „Ám az egyháznak sohasem alkonyodik. A várfalakat a barbárok elpusztítják, az egyházat még az időnként felburjánzó belső emberi hibák, sőt maguk az ördögök sem tudják elpusztítani… Üldöztetése növekedését, virulását, szilárdságát jelenti… Megtámadva győz, tőrvetéseken felülkerekedik, gyalázatoktól tetézve még tündöklőbb lesz… és az ő igazi húsvétja odaát következik el.” A magyar egyházat a szocializmus közel negyven éve alatt, bár kemény megpróbáltatásokon ment keresztül, nem sikerült megtörni. Sőt, ez az időszak vértanúkat, boldogokat adott a magyarok lelki épülésére, s a templomfalak közé visszaszorított hivatalos vallásosság mellett búgópatakként magánházaknál, kirándulásokon, titokban elindult a kisközösségi vallásgyakorlás, ami a hit megerősödését hozta. Ennek az időszaknak a nyitányát, a katolikus egyház meggyengítésének, alávetésének első lépéseit szeretném megvizsgálni jelen cikkemben.

Állam és egyház kapcsolatának tárgyalásakor először is, érdemes feltenni a kérdést: mi okozta az ellentétet e két entitás között? Mi volt a kommunizmus felfogása a vallásról és mi volt a kommunista egyházpolitika célja? Minek nyomán indult meg az egyház üldözése Magyarországon? Miután választ adtam e kérdésekre, arra szeretnék rámutatni, hogy a szovjet típusú diktatúra kiépítésének első lépései miként érintették a magyar katolikus egyházat, eljutva addig a pontig, hogy megfosztva vezetőjétől, az Állami Egyházügyi Hivatal felállításával biztosította felette a pártállam a teljes kontrolt.

A kommunizmus és az egyház ellentétének gyökerei

Alapvetően az államnak nem csak a katolikus egyházzal vagy az egyházakkal volt problémája, hanem magával a vallásossággal, a hittel. Ennek megértéséhez érdemes felidézni, hogy Karl Marx szerint „A vallás a nép ópiuma.”, amely egy hamis álomvilágot teremt, mivel arra buzdít, hogy az emberek viseljék el az igazságtalanságot a földön, amely után majd a mennyben boldogok lesznek. Így a vallásos emberek belenyugszanak a kizsákmányolásba és nem űzik el az elnyomókat. A vallás tehát egyfajta manipulációs technika, amely akadályozza a tömegeket az osztályharcban. Az igazságos társadalom létrejöttének az akadálya tehát a vallás, s annak képviselője az egyház. Ezen kívül az egyeduralom megvalósításának az útjában is álltak az egyházak, különösen az adott ország többségi felekezetei. A társadalmi program, amely a társadalom totális ellenőrzése és alávetése volt, szintén nem volt összeegyeztethető az egyházakhoz kapcsolódó különféle szervezetek, egyesületek létével. Továbbá számolni kell azzal is, hogy a katolikus egyháznak a feje, a római pápa egy országon kívül regnáló, idegen hatalmat testesített meg a szocialista állam szemében. Összességében tehát ezek voltak azok az indokok, ami alapján kirajzolódott a kommunista elképzelés, hogy az egyházat meg kellett semmisíteni. A vörös hadsereggel Moszkvából hazatért kommunisták és elvbarátaik a SZEB, majd a megszálló szovjet csapatok árnyékában erre törekedtek, előbb a kormányban jelentős tisztségeket betöltve, majd lépésről lépésre átvéve a hatalmat, megsemmisítve a politikai élet sokszínűségét.

Az egyház megsemmisítésére irányuló első lépések

Az egyház társadalmi és közéleti erejének jelentős meggyengüléséhez vezetett az 1945. évi földreform, melynek következtében a katolikus egyház 862 ezer hold földjéből 765 ezer került kárpótlás nélkül felosztásra. Ezzel megfosztották az egyházat és a társadalom javát szolgáló intézményeit a gazdasági alapjukat jelentő földbirtokaik nagy részétől.

A gazdasági meggyengítésüket követően a közéleti jelentőségüket igyekeztek többféleképpen aláásni. Egyike ezeknek az egyre erősödő vallásellenes propaganda volt az újságok hasábjain, amely koncepciós perekben csúcsosodott ki. Ezek közül egypár ismertebb: Kiss Szaléz ferences szerzetes és társai 1946-os, Mindszenty József bíboros hercegprímás 1949-es, illetve Grősz József kalocsai érsek 1951-ben lezajlott pere. A politikai paletta egyneműsítése is megkezdődött, s ennek részeként a keresztény elveket valló pártokat is bedarálták. Például 1949 februárjában az emigrációba kényszerült Barankovics István kénytelen volt feloszlatni az általa vezetett Demokrata Néppártot, a Keresztény Női Tábor is megszűnt működni, miután vezetője, Slachta Margit – aki 1948-ban bátran kiállt a katolikus iskolák államosítása ellen – 1949. január végén az Amerikai Egyesült Államokba távozott. A főpapokat az egykamarás nemzetgyűlés létrehozásával, majd a köztársaság kikiáltásával kiszorították a törvényhozásból. E nehéz helyzetben a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatok tartását is igyekeztek ellehetetleníteni: 1945-ben a SZEB kiutasította Angelo Rotta nunciust, s bár 1948 folyamán Czapik Gyula vezetésével tárgyalások folytak Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatai helyreállításáról, ez nem valósult meg.

Szintén az egyház közéleti befolyásának visszaszorítását szolgálta a felekezeti jellegű egyesületek betiltása. 1946. július 4-én Rajk László belügyminiszter rendeleti úton feloszlatta a Magyar Cserkészszövetséget, és a legnagyobb katolikus agrárifjúsági legényegyletet, a KALOT-ot, a következő két hétben pedig közel 1500 társadalmi egyesületet, egyházi ifjúsági és egyéb szervezetet szüntettek meg. Az okokat a Teréz körúti gyilkosságban jelölték meg, ugyanis a Belügyminisztérium szerint ekkor egy KALOT tag lőtt le egy ház padlásáról két szovjet tisztet, majd maga is öngyilkos lett. Ez a vád nem volt igaz, de okot szolgáltatott a fellépésre.

Az egyházat tehát fokozatosan kiszorították a politikai és közéletből, azonban az oktatás, szociális intézmények ellátása, a kötelező hitoktatás révén még mindig nagy volt a társadalmi befolyása. Ennek csökkentésére az 5/1949. számú rendelettel fakultatívvá tették a hittant és megfélemlítésekkel igyekeztek elérni, hogy a szülők ne írassák be rá gyermekeiket. Az egyházi iskolákat az 1948. évi 33. törvénycikkel államosították, a katolikus egyháztól ezzel 3148 iskolát vettek el. A kórházakban, szociális intézményekben pedig 1949 folyamán, illetve 1950 tavaszán a rendekkel kötött szerződéseket felbontották.

Mivel az oktatást és a szociális intézményeket, amely területen a szerzetesek nagy része működött, államosították, ezért úgy vélték, hogy a szerzetesek is feleslegessé váltak, így az Elnöki Tanács 34/1950. évi törvényerejű rendeletével szeptember 7-ei hatállyal megvonták működési engedélyüket. Mindössze négy szerzetesrend maradhatott az 1950-ben a katolikus egyházzal megkötött szerződés értelmében.

Az 1950-es évek elejének egyházpolitikája

Az állam és a magyar katolikus egyház közötti egyezséget miután a magyar katolikus egyház vezetőjét Mindszenty Józsefet bebörtönözték, 1950. augusztus 30-án Darvas József vallás- és közoktatásügyi miniszter és a magyar katolikus püspöki kar elnöke, Grősz József írta alá. Habár kánonjogilag nem volt érvényes megállapodás, mindössze közjogilag, és kényszerhelyzetből született, ez adta meg az alapjait a következő években állam és egyház viszonyának Magyarországon. Ennek értelmében a katolikus püspöki kar elismerte a Magyar Népköztársaság államrendjét és alkotmányát, elítélt minden ez ellen irányuló felforgató tevékenységet és felhívta a híveket, hogy vegyék ki részüket az építő munkából az ötéves terv megvalósítása érdekében. Megígérték azt is, hogy a papság nem fejt ki ellenállást a mezőgazdasági termelőszövetkezeti mozgalommal szemben. Végül kijelentették, hogy a püspöki kar támogatja a békéért folyó mozgalmat.

Mit kaptak érte cserébe? A kormány megígérte, hogy biztosítja a vallásszabadságot és a katolikus egyház működési szabadságát. Ez a későbbiekben több ponton is sérült, s nem tartalmazott sok újdonságot az 1949. évi alkotmányhoz képest, amely kimondta, hogy „mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára” és ezt magánkörben kinyilváníthatja. A második pontban leszögezték, hogy 8 katolikus egyházi iskolát visszakapnak (6 fiú és 2 leányiskolát) és korlátozott számban az ezekben történő tanításhoz szükséges számú rend működhet (bencések, ferencesek, piaristák, Szegény Iskolanővérek). Végül kijelentették, hogy a kormány kész gondoskodni a katolikus egyház anyagi szükségleteiről 18 éven át arányosan csökkenő mértékben, illetve hangsúlyt helyeznek a lelkészkedő papság létminimumának biztosítására.

Az állam a katolikus kléruson belül is szeretett volna szakadást előidézni, az államhoz lojális, a püspökökkel szembehelyezkedő, ún. békepapi mozgalom elindításával. A Katolikus Papok Országos Békebizottsága alakuló ülésére 1950. augusztus 1-én a budapesti egyetem aulájában került sor. Érdekesség, hogy a megjelentek által aláírt íven fiktív nevek is szerepelnek. Bár a papság ideológiai átnevelése, az ötéves terv, őszi mezőgazdasági munkák támogatása, a begyűjtés végrehajtása és siettetése, termelőszövetkezeti mozgalom népszerűsítése, helyi tanácsokkal együttműködés, stb. szerepeltek a fő feladataik között, koránt sem volt homogén csoport. Akadtak olyanok, akik beléptek és nyíltan szembehelyezkedtek vele, akadtak olyanok, akik passzívan, csak a túlélés miatt csatlakoztak, voltak olyanok, akik zsarolás eredményeként, olyanok, akik az egyház részére menteni akarták a menthetőt, és végül olyanok is, akik karriervágytól hajtva lettek tagjai a békepapi mozgalomnak. Hozzá kell azonban tenni, hogy mindössze a korabeli papság kissé több mint 10%-át tették ki.

Ekkor még sem a püspöki kar sem az Apostoli Szentszék nem ismerte el a mozgalmat, azonban a pártállam arra törekedett, hogy ezekkel a kormányzatot hűségesen kiszolgáló személyekkel töltse be a fontos egyházi hivatalokat. Ezt az 1951-ben létrejövő Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül tudták megtenni, amely nominálisan a vallásfelekezetekkel megkötött egyezmények és megállapodások végrehajtását tekintette fő céljának, valójában azonban az egyházi élet teljes ellenőrzését végezte. 1951-re tehát megvalósult a katolikus egyház teljes ellenőrzés alá vonása és megindult a nyílt egyházüldözés.

Tóth Krisztina

A cikk írója a Barankovics István Alapítvány Kereszténydemokrácia Tudásbázis kutatócsoportjának és az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport munkatársa.

Szakirodalom:

1. Andrea Riccardi: Keresztények a vértanúság századában. Új Ember, Budapest, 2002.
2. Balogh Margit: „Isten szabad ege alatt” – az egyházak Magyarországon 1945 és 1948 között. In: Felekezetek, egyházpolitika, identitás Magyarországon és Szlovákiában 1945 után. Kossuth Kiadó, Budapest, 2008.
3. Balogh Margit: Szentszéki magyar kapcsolatok a koalíció (1945–1949) éveiben. In: Tusor Péter (szerk.): Magyarország és a római Szentszék. (Források és távlatok). Tanulmányok Erdő bíboros tiszteletére. Gondolat Kiadó, Budapest–Róma, 2012. 367–426.
4. Bögre Zsuzsa: Békepapság az üldözött egyházban. In: Máté-Tóth András–Jahn Mária (szerk.): Studia Religiosa. Tanulmányok András Imre 70. születésnapjára. Bába és Társa Kiadó, Szeged, 1998. 61–71. old.
5. Gárdonyi Máté: Túlélés – együttműködés – ellenállás. A katolikus egyház stratégiái a „népi demokráciákban”. In: Bánkuti Gábor–Gyarmati György: Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből, 1945–1989. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára–L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2010.
6. Gergely Jenő: Az 1950-es egyezmény és a szerzetesrendek felszámolása Magyarországon. Vigilia Kiadó, Budapest, 1990.
7. https://barankovicsarchiv.hu/az-alapitvanyrol/nevadonk/barankovics-istvan (Letöltés: 2019. augusztus 5.)
8. [Karl] Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. In: Domonkos Anna (szerk.): Válogatás Marx és Engels műveiből. Első kötet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977.
9. Marelyn Kiss József–Vida István (főszerk.): Az 1947. szeptember 16-ra Budapestre összehívott Országgyűlés almanachja. 1947. szeptember 16.–1949. április 12. A Magyar Országgyűlés kiadása, Budapest, 2005. 34–35. old.
10. Mészáros István: Szerzetesség Magyarországon. In: Vigilia 2000/6. 417– 425. old.
11. Mezey Barna (szerk.): A magyar jogtörténet forrásai. Szemelvénygyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.
12. Pál József: Békepapok. Katolikus békepapok Magyarországon (1950–1989). Egyházfórum, Budapest, 1995.
13. Szántó Konrád OFM: A kommunizmusnak sem sikerült. A magyar katolikus egyház története 1945–1991. Új Misszió Alapítvány, Miskolc, 1992.
14. Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk! Egyházüldözés 1945–1990 és az ügynökkérdés. Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 2016.