A kontemplatív ima napjainkban

 Már adaptálódtunk ugyan hozzá, de minden napunk zajban telik (zaj-lik?). Információ, kommunikáció, sebesség. Nincs megállás. Talán már megszoktuk, talán már fel sem tűnik. Talán. Bár ha őszinte akarok lenni, akkor szerintem nagyon is feltűnik, gondolva ezt csak a beszélgetések alapján, amiket el-elcsípek a napi tömegközlekedés örvénylésében. Pörgünk, mert kell, de túl sok. Amellett hogy mennyi energiát követel ez az egész, esetenként és titokban rettenetesen súlytalannak tűnik. Megjelenik a sóvárgás a csendre, valami igazira. Egyik természetes reakció ilyenkor a vallásos élet felé fordulni, az imára helyezni a hangsúlyt. Viszont azon belül is előfordul egy idő után, hogy krízis áll be, és a hívőn erőt vesz az érzés: imája kiszáradt, vallásos élete üres, csak a felszínt érinti. Úgy gondolom, ez lehetett az egyik oka a kontemplatív ima iránti erősödő érdeklődésnek, annak, hogy ez a hagyomány új erőre kaphatott az elmúlt száz évben.

Jelen írás nem próbálkozhat a téma teljes bemutatásával. Inkább csak ízelítőt nyújt és felajánl pár indulási irányt az érdeklődőknek. Megírásakor elsődlegesen Thomas Merton, Thomas Keating és Richard Rohr atyák megközelítésére támaszkodtam.

Mi is a kontempláció?

A „kontempláció” kifejezését Nagy Szent Gergely a 6. század végén úgy összegezte, mint Istenről szerzett tudást, amit átitat a szeretet. Elnyugvás Istenben és Vele való időzés, amikor az elme végre nem keres, hanem megtapasztalja azt, amit addig keresett. Közvetlen tapasztalat, nem puszta mentális tevékenység, a teljes embert ragadja magához és átformálja. A kontempláció állapotába az akaraton keresztül nem juthatunk el, csak Isten ajándékaként nyerhető, de a szemlélődés gyakorlatával, a kontemplatív imával előkészülhetünk erre az állapotra. A szemlélődésben vagy kontemplatív imában a hívő megnyitja egész lényét Istennek, miközben nagy belső átalakuláson esik át.

Nagyon rövid történeti áttekintés

A szemlélődő ima hagyománya végigkíséri az Egyház történetét, nyomai megtalálhatók a sivatagi atyáknál, Szent Ágostonnál, Nagy Szent Gergelynél, Pseudo-Dionysiusnál. A középkori képviselői Clarivaux-i Szent Bernát, Saint Thierry-i Vilmos és a Rajna vidék misztikusai voltak: Szent Hildegard, Eckhart Mester, Tauler. A reformáció után Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János és Lisieux-i Szent Teréz és társaik hordozták tovább a szemlélődő hagyományt, mellettük jezsuita és a bencés szerzetesek: De Caussade, August Baker.

A XX.-XXI. századba érve Thomas Merton, Hugo Lassalle, Thomas Keating, John Main, Richard Rohr, itthon pedig Jálics Ferenc és Mustó Péter mind fontos szereplői a kontemplatív hagyománynak. Ebben a században a jezsuita és a sarutlan karmelita rend kezdeményezték, hogy alapítóik szemlélődő irányultságának megújításába a laikusokat is bevonják. Mindez erős összhangban történt a II. Vatikáni Zsinat szellemiségével, az evangéliumokhoz és a biblikus teológiához, mint a katolikus lelkiség elsődleges forrásaihoz való visszatéréssel. Ezeknek a kezdeményezéseknek az eredménye számos modern imagyakorlat, amelyek a kontempláció ősi hagyományán nyugszanak. Ma olyan neveken találjuk őket meg, mint a hit imája, a szív imádsága, a tiszta ima, az belső ima.

Mi teszi ma szükségessé?

A kontemplatív imára való modern kori igény kialakulására utaltam a bevezetőben. Most nézzük meg az időben visszafelé haladva, hogy egyes művelői miként beszélnek róla és szükségességéről.

A kalkulatív tudatosság kontra Isten akarata

Richard Rohr ferences szerzetes megfogalmazásában a kontemplatív gyakorlatok megjelenésének és előtérbe kerülésének egyik oka korunkban, hogy az eddig általánosan ismert és elterjedt imamódok megragadnak a hétköznapi, az ő szóhasználatában kalkulatív tudatosság szintjén. Így az nem – vagy csak korlátozottan - tud lényegi átváltozást eredményezni az imádkozó lelki berendezkedésében és életében, nem képes abban kellő mélységig hatolni, mivel a kalkulatív és egocentrikus létállapot konzerválja és reprodukálja saját magát. Ez azért probléma, mert a vallásos élet alapja és egyben célja is a belső átformálódás. (Pál apostol a lényegi átalakulást így fogalmazta meg a galatáknak írt levelében: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”.) Amíg ez a belső újjászületés nem történik meg, addig csak külső ideákat próbálunk magunkra ölteni, változó sikerrel. A transzformáció hiánya a keresztény hívők egy jelentős részének is nyilvánvalóvá vált a saját életükben. Mivel a kereszténységen belül a kontemplatív hagyományvonal bizonyos okok miatt a tizenhatodik századtól háttérbe szorult, nem volt látható, ezért sokan a keleti hagyományokhoz fordultak, hogy az említett hiányt betöltsék, vagy legalábbis megértsék.

Isten akaratának legjobb szolgálata

Thomas Keating ciszterci atya szerint a belső ima a mód, amivel Isten akaratát a leghatékonyabban szolgálhatjuk. Leválásként, kiüresedésként, Isten jelenlétében történő semmivé válásként is utal rá. Belső csendben időzés Isten jelenlétében, amikor a személy megadja magát Isten jelenlétének. Ez a fajta ráhagyatkozás nem a semmi történését/beállását fogja eredményezni, hanem Minden történését.

Keating számára bizonyos, hogy azért szükséges külön hangsúlyt helyezni valamilyen nem fogalmi imádkozás megismerésére, mert a nyugati kultúrában – annak túlzottan intellektuális jellege miatt - önmagától nem tud spontán módon megjelenni.

„Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” (Mt 10,39;16,25) Keating úgy fogalmaz: aki maga „megmentése” helyett mer „semmivé válni”, az rájöhet, ki is ő valójában. Szerinte a spirituális élet történései nem különböznek a halál utáni eseményektől, azzal viszont, hogy ez az átalakulási folyamat hamarabb megkezdődik, az életünkben végzett tevékenységeink hatékonyabbá válnak. Tapasztalativá az isteni szeretet, aminek a személy megadhatja magát a feltétel nélküli elfogadásban.

„Isten kimondott szava vagyok. Isten szava pedig hogyan lehetne értelmetlen?”

Mertonnál is a sekélyesség vagy „kalkulatív tudatosság” meghaladása az egyén halála bizonyos értelemben, mert csak így tud lépni a világba, ami a személyes horizontján túl van. A kontempláció állapotára egyaránt törekszik az egyénben lakozó hit és értelem, mert anélkül mindkettő beteljesületlen marad, céljukat nem tudják betölteni. A kontemplatív ima Mertonnál válasz Isten kérdésére, ami az emberi lélekben visszhangzik szavak nélkül, és amire a kontempláció állapotában maga Isten válaszol rajtunk keresztül. Ebben a válaszban tapasztalja meg a hívő saját létét teljes mélységében, Isten ajándékaként. Az imádkozó saját önazonosságába kap bepillantást a legmélyebb szinten.

Ennek törekvésnek a helyes irányultságát Keresztes Szent János „sötét éjszakája” adja meg (lásd következő bekezdés). A bepillantás szándékával az önösség szertefoszlik, de annak megsemmisülése előrelépés, mert eddig éppen ez állt az ima útjába.

Visszahúzódás történik a magunkról és saját fontosságunkról alkotott illuzórikus képtől, mert az imádkozó nem fedezheti fel saját igazi jelentőségét addig, amíg elkerüli, hogy Isten jelenlétében felismerhesse önmaga jelentéktelenségét és Istentől való teljes függését. Ennek közvetlen látásához pedig alázatra van szüksége. Be kell hatolnia – méghozzá hiteles módon - életének legbelsőbb rétegeibe, és ott az addig használt sémáitól mentessé kell válnia. A vallásos életnek nem egy külső kép és viselkedés imitálásának kell lennie, hanem a legbelsőbb szembesülésnek. Isten elé kell állnunk, elszenvednünk semmiségünket, magyarázatok és teóriák nélkül, leplezetlenül megízlelnünk a kegyelmére irányuló égető sóvárgást és szükséget. Csak így, általa adott kegyelemként nyerhetjük el valós önazonosságunkat. Ez nem könnyű, viszont minden más csak maszkok és magyarázatok gyártása.

A kezdet: az érzékek éjszakája

Keresztes Szent János tanításában a szemlélődést az érzékek éjszakája előzi meg, ami sokaknál megjelenik a mai diszkurzív jellegű imádkozás gyakorlása során. Az imádkozó megakad, imája során nem érez sem elmélyültséget, sem örömet, kifogy az üzemanyag, az érzelmi lendület és hajtóerő. Imaéletében tanácstalanná válik, irányt vesztettnek érzi magát, az értelem és az érzelem eddig használt eszközei elvesztik kapaszkodóikat, támpontjaikat. (Keatingnél ez a szellemi felnőtté válás szükségszerű folyamata, amikor a gyermeki hozzáállást egy érettebbnek kell felváltania.)

Az imádkozás ezen szürkületi zónájában, vagy belső sivatagában Szent János szerint nem kell megpróbálni helyreállítani az eddig működő, mostanra alkalmatlanná vált módszereket, hanem egyszerűen csöndben kell maradni egy nyitott, figyelő állapotban. Az eddig működő szellemi eszközeink elvesztésének pedig örülnünk kell, mert ez lényeges lépcsőfok:

„A sötét éjszakába akkor kerül a lélek, mikor utánanyúl Isten, hogy a kezdők közül, azaz a szellemi úton még elmélkedők közül kiemelje és a haladók, azaz a szemlélődő lelkek útjára helyezze óvatosan, hogy azután a tökéletesek, vagyis az Istennel már egyesülő lelkek között találhassa magát.”

Ezt követően egy idő után az imádkozó a spirituális intimitás állapotába juthat, amiben Isten közvetlenül táplálja a lelket. A hívő itt nyugalmat és békét tapasztal, időnként azonban mégis nyugtalanná válik, nem tudván, hogy ami vele történik, az nem lelki visszafejlődés-e, hiszen elveszti az eddig ismerős és otthonos vallásos állapotokat, már nem használhatják őket fokmérőként vagy iránytűként.

Itt nincs más lehetőség, mit a türelmes és alázatos várakozás Istenre, aminek során lassan elfoszlik a még fel-felmerülő letargia és arrogancia, majd fokozatosan képessé válunk felismerni az egyszerű realitásban Isten jelenlétét, akaratát, és ennek megfelelően cselekedni és élni.

Menyhárth Gábor

Az írás a következő források alapján készült:

Keresztes Szent János: A Kármel hegyére vezető út (A lélek sötét éjszakája)

Thomas Keating: A kontemplatív imádság története a keresztény hagyományban; 
Centering Prayer: Becoming Nothing - In Memory of Thomas Keating

Richar Rohr: Contemplative Prayer;   What is Contemplative Prayer and Why is it so Needed?

Thomas Merton: What Is Contemplation?;    Contemplative Prayer