A vallási alapon szerveződő civil társadalom esélyei

Egy vallásszociológiai kutatás és ami mögötte van

2020. január végén látott napvilágot egy vallásszociológiai kutatás néhány adata, ami arra a kérdésre kereste a választ, mit várnak el a vallásos emberek egyházaiktól, hogyan viszonyulnak az egyház társadalmi szerepvállalásához, politikai kapcsolataihoz? A kutatás többek között az egyházfogalom szemantikai tartalmának kettősségére is rávilágított, amennyiben nem csupán az egyházi intézményrendszerhez, az egyházhoz, mint világintézményhez való viszonyt igyekezett feltárni, de külön vizsgálta a vallási alapon szerveződő közösségek működésének jellemzőit is. Az utóbbiak lokális közösségek, a helyi civil társadalom részei, olyan hálózatot alkotnak, amelyek a társadalom kötőszövetét jelentik, s mint ilyenek elméletileg fontos elemei lehetnek a participatív demokráciának, az állampolgári mentalitáskultúra megújulásának. Nem közömbös tehát, hogy ezek a társadalmi szereplők miként vélekednek az egyház, a vallásos emberek politikához való viszonyáról.

Máté-Tóth Andrást az SZTE Vallástudományi Tanszék, és egyben a kutatócsoport vezetőjét arról kérdeztük, milyen elméleti megfontolások vezettek a kutatás lefolytatásához, hogyan értékeli a kutatási eredményeket? Alábbi írásunk a vele készített interjú szerkesztett változata.

KMR: Miért volt fontos a kutatócsoport számára ennek a területnek a vizsgálata, milyen elméleti megfontolások állnak a kérdőíves kutatás során a válaszadóknak feltett kérdések mögött?

MTA: Érdeklődésünk több forrásból táplálkozik, ezek egyike a hagyományos vallásszociológia, pontosabban annak egyik hiányossága. A vallásszociológia az egyházról úgy beszél még most is, ahogyan azt annak idején Max Weber, vagy Ernst Troeltsch megalkotta. 100-120 évvel ezelőtt az egyház egy alkotmányjogi, illetve teológiai fogalom volt, ami az állam alteregójaként szerepelt a köztudatban is és a szakmában is. Akkor a szociológia klasszikusai az egyházzal a szektát állították szembe, ami megint csak egy alkotmányjogi fogalom volt, vagyis tehát az insidereket, az outsiderekkel hasonlították össze. A nagy államrangú szervezetet szembeállították az akkori civil szektor szervezeteivel.  Németországban, Franciaországban, vagy Magyarországon hiába volt az egyház telis-tele egyesületekkel, az egyház fogalmából kimaradtak a helyi vallási közösségek, azaz a civil szféra, a hívőket összekötő hálózatok. Az „egyház” szó csak a jogi, teológiai értelemben vett nagy szervezetet jelentette.  Ez az egyházfelfogás sem a szociológiában, sem a teológiában nem változott meg, hiába változott közben nagyon sokat a világ. Például az egyház hiába veszítette el a szekularizáció következtében régi befolyását, hiába jelentek meg napjainkra a digitális alapon szerveződő közösségek. Ezzel szemben az amerikai helyzet egész más, az amerikai gondolkodás nagyon eltér az európaitól.  Ott nem az államhoz viszonyítják ezt a társadalmi alakzatot, hanem a civil társadalomhoz, annak hálózataihoz. Nos, ez volt az egyik ok.

A másik ok pedig az, hogy minden vallásszociológiai felmérés eredménye rámutat egy ellentmondásra. Bár az emberek nem nagyon járnak templomba, a szokványos értelemben felfogott vallási aktivitásuk alacsony szintű. Még talán többet imádkoznak, de keveset járnak templomba. Ezen emberek aránya Magyarországon maximum 8%. Ugyanakkor 50% körül vannak azok, akik azt mondják, hogy az egyháznak nagyon fontos feladatai vannak, mert az egyháznak ki kell állni a szegényekért, a hátrányosan megkülönböztetettekért, le kell lepleznie a korrupciót, védenie kell a gyengéket. Úgy vélik, igenis nagy szükség van egyházi intézményekre, iskolákra, idősek otthonára. Vagyis tehát azok is, akiknek nincs közvetlen egyházi tapasztalata, azok is pozitívan nyilatkoznak róla és komoly elvárásokat fogalmaznak meg irányában. A mi kutatói kérdésünk az volt, hogy mi van azokkal, akik templomba járnak, és nem pusztán individuumként, hanem egy közösség tagjaként élik meg az egyházhoz tartozásukat, akik betagozódnak egy helyi vallási közösségbe? Azok vajon hogy gondolkodnak a saját vallási közösségükről?

Végül a harmadik minket érdeklő kérdéskör az individualizáció problémájához kapcsolódik. Azt mondják a nyugati kutatók, hogy az emberek elsősorban individuumként fogják fel magukat, már nem magától értetődő a társadalom, mint közösség. A szakma – nem csak a vallásszociológia – azt vallja, hogy a vallási közösségek nagyon sokat segítenek az individualizálódott embernek, hogy a társadalomban orientációt kapjon, szolidáris közeg vegye körül, ha bajba kerül, legyen egy vallás alapú civil hálózat, amelyik felfogja, miközben zuhan lefelé. Itt utalnék Hankiss Elemérnek a negatív modernizáció elméletére, ami szerint Amerikában minél gazdagabb a társadalom, annál erősebbek ezek a hálózatok, Magyarországon meg minél gazdagabb, modernebb a társadalom, annál gyengébbek. Most ezzel lehet vitatkozni. Ma már Amerikában sincs így, mint ahogy Putnam legutóbbi könyvében jelzi (Our Kids: The American Dream in Crisis), meg aztán Magyarországon sem ennyire rossz a helyzet. Ma már számolni kell a virtuális hálózatok közösségi kapacitásával is.

Mindezen megfontolások alapján építettünk fel egy nagy ívű kutatási koncepciót.

KMR: Úgy tudom a most publikált kutatási eredmény ennek a nagyobb kutatásnak csupán az előkutatása volt, ami a kifejlesztett mérőeszközöknek egy kisebb mintán történő tesztelését szolgálta. 407 fő, többségében az átlagosnál aktívabban vallásos, templomba járó ember töltötte ki a kérdőívet. Milyen szempontok alapján történt a helyi közösségekre vonatkozó lekérdezés?

MTA: E hosszú távú kutatás első lépéseként tettünk kísérletet egy közvélemény kutatási modell megalkotására, ami statisztai szempontból működőképes lehet. Tisztáztuk, mik azok a fogalmak, amik a helyi társadalom vallási alapú közösségei esetében működőképesek lehetnek. Azt vizsgáltuk, statisztikailag elkülöníthetők-e a dimenziói a saját vallási közösséggel kapcsolatos kérdéskörnek. Végül négy dimenziót választottunk, amire épültek a kérdőív kérdései. Az egyik dimenzió az áhítat dimenziója, ami Istennel kapcsolatos. A másik a spiritualitásé, ami felfogásunkban az egyéni harmóniára törekvést jelenti. A harmadik a rítusigény, ez alatt az egyéni problémák megoldásához adott vallási eljárásrendszert értjük, míg a negyedik a barátkozás, a civil társadalomban való részvétel, ami tulajdonképpen a közéleti / politikai dimenziót, a kifelé történő közösségi cselekvés kérdéskörét vonja be a vizsgálódásunkba.

KMR: Mit mutatnak a kutatási eredmények? A médiában megjelent tudósítások a „spirituális wellness” iránti igényt és a vallási közösséghez kapcsolódó politikai absztinenciát emelik ki mint legfontosabb jellemzőket. Mit ért a kutatócsoport ez alatt? Milyen magyarázatmodellek születtek a kapott eredmények kapcsán?

A kutatási eredmények azt mutatják, hogy az általunk megkérdezett vallási alapú közösség tagok esetében a legerősebb dimenzió a harmóniaigény, ugyanis 75-80%-ban ezt jelölték meg a válaszadók első helyen. A legkevésbé preferált terület a kifelé irányuló közösségi praxis iránti igény, azaz a közéleti aktivitás. Amikor az eredményeket megláttuk, azon döbbentünk meg, hogy az emberek ilyen nagy arányban igénylik – nem tudok kevésbé sértő kifejezést használni – a „spirituális wellness”-t. Az anómiás, társadalmi tájékozódási pontjaikat elveszítő, munkahelyi, politikai bizonytalanságban élő emberek a vallási közösségekben keresnek és találnak lelki hajlékot. Itt találják meg azt a lelki békét, ami nélkül nem tudnának működni a hétköznapokban. Nem véletlenül terjedő gyakorlat például Németországban, hogy a welness szállodákban, az oda hétvégi kikapcsolódásra érkezőknek buddhista meditációkat és más spirituális tréningeket is kínálnak. Nagy kérdés viszont, hogy azok, akik rendszeresen templomba járnak, és adott számukra egy olyan közösség, amelynek ideális eszközrendszerük van ahhoz – gondolok itt a rendszeres találkozásokra, az intézményrendszerre, az egyház társadalmi tanításaira – hogy a civil társadalom kulcsszereplői lehessenek, nos, számukra miért nem fontos ez a lokális közéleti dimenzió. Miért nem veszik észre, hogy micsoda társadalomformáló erő van a kezükben? Vajon ezek az emberek hol élik ki a társadalmi aktivitásukat? Egy másik, a Vajdaságban lefolytatott kutatásban a pravoszláv vallású szerb lakosság és a bánáti, vallásilag aktív katolikus lakosság körében folytattunk adatgyűjtést.  Megkérdeztük tőlük, kinek a feladata a nemzeti értékek őrzése. A válaszokban itt is előkelő helyen szerepelt az egyház, de a helyi közösség, mint értékőrző még a kisebbségi létben lévő magyarok válaszaiban sem szerepelt hangsúlyosan. Miközben tudjuk például, hogy a határon túli magyarok esetében számtalan petíció született, amiben kérelmezték, hogy a misét anyanyelvű pap celebrálja, azt kell tapasztalnunk, hogy a kérdőíveinket kitöltők szerepfelfogásába a helyi közéleti aktivitás mégsem fért bele.

Ezt az attitűdöt nem lehet már magyarázni csupán a kommunizmusra való hivatkozással. Bár tény, hogy annak idején a vallási alapú társadalmi szervezetek felszámolásával az egyháznak csak a szent liturgia maradt. Csak az maradt, hogy a hívők átélhessék az isten vigasztaló és gyógyító szeretetét. Viszont a rendszerváltás óta már 30 év eltelt, és a kommunizmus szorítása már legalább 5 évvel korábban el kezdett enyhülni. Talán az lehet a magyarázat, hogy sokkal súlyosabb dologról van itt szó, mint a kommunizmusról. Itt nem a vallásos emberek problémájáról beszélünk, hanem az egész társadalom mentalitáskultúrájáról, amit a magyar történelem elitista politikai rendszereinek sora, a legutóbbi 30 évben a demokrácia elitista modellje alakított, ami kevéssé kedvezett a participációs mentalitáskultúra és magatartásformák kialakulásának. Egy másik lehetséges magyarázat a vallási közösség kohéziójának a megőrzésére való törekvés. Ezekben különböző politikai irányzatokkal szimpatizáló emberek alkotnak egy csoportot. A csoport tagjai inkább hajlamosak a közösségből száműzni úgy, ahogy van a politikát, semmint a szembenálló álláspontok egyeztetésével megkeresni azt a közös többszöröst, ami a közösség konszenzuális alapjait jelenthetné. Pedig éppen az egyházközösségek lehetnének Magyarországon II. János Pál szavaival „szent laboratóriumai” annak, ahol ki lehetne próbálni, hogyan tud a szeretet, nagyobb lenni, mint az egyetértés. Szent Ágoston mondta: „mindenben különbség, szeretetben egység.” Ez azért is nagyon fontos lenne, mert a helyi társadalom hatékonysága, a benne élők együttműködési képességén múlik. A keresztény tanítás hagyományától ehhez rettentő sok alapanyagot lehet kapni. Ha viszont a politikai nézeteltéréseket odáig visszük el, hogy nem tudunk együttműködni a közjó érdekében, akkor mindenki vesztes lesz.

Az interjút Kiss Mária Rita készítette.