Esélytelenül

A szegénységről számos sztereotípia él gondolkodásunkban minek következtében nem értjük a mélyszegénységben élő emberek viselkedését, elsősorban azt, hogy miért nem „emberelik meg magukat” és tesznek végre valamit magukért, a helyzetükből való kilábalásért. Csak kevesen – főként a közöttük élő szociális munkások – tudják igazán, hogy van az a mélység, ami alá süllyedve ezeket a lépéseket megtenni már képtelenség, ahol már nem várható el a saját sors iránti felelősség felvállalása. Az esélytelenség világában olyan társadalmi gyakorlatok és gondolkodási struktúrák uralkodnak, amelyek szinte lehetetlenné teszik a szabadulást. A szociológusok már régen leírták a szegénység szubkultúrájának országoktól és etnikumoktól független közös kulturális modelljét. A legújabb pszichológiai kutatások pedig azt igazolták, hogy kísértetiesen hasonlóak a társadalom peremén élők cselekvési mintázatai. Éljenek bárhol a világon, az igazán szegények kevésbé eredményes módon viselkednek döntési és problémamegoldási helyzetekben. Ez a jellemző azonban nem a szegénység oka, hanem annak következménye.

A szegénység életvilága

Nem evidens a feltételezés – márpedig sokan ebből indulnak ki a mélyszegénységben élők feletti ítéletalkotáskor – hogy a napi megélhetésért folytatott küzdelem viszonyai között felnövők és az örökre ottrekedők ugyanúgy látják a világot, mint a társadalom többségének tagjai. Ez egyáltalán nincs így, mert nyomorúságos helyzetükből adódóan életük során más hatások érik és „tanítják” őket az életben maradásra. A mélyszegénységben más az élet tanítómestere és más a tananyag, mint a középosztály esetében. A hátrányos helyzet a gyermekkori szocializáció struktúráin keresztül újratermeli magát. A szülői kudarcos iskolai és munkakeresési mintái hihetetlen pontossággal rögzülnek és öröklődnek tovább. Ennél azonban többről is szó van: A gyerekként szegénységben felnövők követéses vizsgálata arra is felhívta a figyelmet, hogy a nehéz körülmények kimutatható elváltozásokat eredményeznek a fejlődő gyermeki agyban, ami még felnőttkorban is képes lesz befolyásolni a viselkedést. Az elváltozásokat épp azokon a helyeken mutatták ki a kutatók, amelyek a fenyegető veszélyek felismeréséért és az érzelmi kontrollért felelősek.

A szegénység szubkultúrájának tagjai – bár nem képesek önszerveződésre – mégis összeköti őket a bizonytalan jövedelemszerzés, a még kevésbé bizonyos holnap közös sorsa. A jövőbe bele sem mernek gondolni. A mélyszegények társadalma perspektívák híján egy szigorúan jelenelvű világ. Benne csak a ma létezik: hiszen most kell tüzelőt szerezni, most kell jóllakni. Minden nap egy kihívás, amikor talpon kell maradni. A tervező szemlélet hiánya persze az esélytelenség örvényét mélyíti, azonban másrészt valahol kétes értékű pszichoszociális önvédelemként is felfogható. A jövő perspektíváinak reális latolgatása könnyen vezethetne a végső kétségbeeséshez. Az előrelátás és a beosztás teljes hiányának komoly következményei vannak, kikapcsolják az áramot, holnapra nem marad ennivaló.  A számlák kifizetése még akkor sem természetes reflex, ha pillanatnyilag lenne miből, mert éppen megérkezett a segély. Példaként L. Ritoók Nóra „Nyomor széle” blogjából idézek. A tanárnő így ír ezzel kapcsolatos tapasztalatairól: „Mintha megállt volna a világ, az idő, egyszerűen semmi tudás nincs arról pl., hogy egy felszólítás után történni fog valami, ha nem tesznek semmit, esetleg, hogy a tartozás nem tűnik el, ha nem fizetik, vagy, hogy mi az adó.” Az éhes gyerekek a megérkezett élelmiszercsomagból azonnal felfalnak mindent, ami elkészítés nélkül ehető, az anya nem is gondol a beosztásra.  

A szegénység szubkultúrája egy életstílusba zárja be lakóit. Gondoljunk csak az európai és amerikai nagyvárosok szegénynegyedeinek zsúfoltságára, vagy a magyarországi szegregátumok életvilágára, ahol – a közhiedelemmel ellentétben – már nemcsak romák, hanem magyar szegények is élnek együtt, nagyon hasonló túlélési stratégiákat alkalmazva.  Ez a környezet a középosztályi értékrendhez képes túlságosan zajos, szókimondó, emóciókkal túlterhelt, az intimitást és az elvonult magánéletet nélkülöző. Ahogy Elias fogalmazott az emocionális túltelítettség kapcsán, „vadul élik meg a dühöt, és duhaj módon az örömöt, nincsenek kontrolálva ezek az érzelmek.” Azok a fiatalok, akik szegénységben nőttek fel, még felnőtt korukban is nehezebben tudják uralni érzelmeiket még akkor is, ha sikerült középosztályi környezetbe felküzdeniük magukat.

Ennek a világnak ablakából tekintenek ki a „jóléti, fogyasztói társadalomra”, ahol sokszor közöny, elítélés, büntetés és retorziók várnak rájuk. Kilépve ugyanis a középosztály Magyarországára, az iskolába, a közintézményekbe, a szegénység szubkultúrájában nevelődött emberek megfelelő készségek híján nemcsak elbizonytalanodnak, sután mozognak, de kénytelenek hazavinni magukkal a meg nem értés terhét is.

A tehetetlenség és fásultság nem a szegénység oka, hanem okozata

A perspektívahiány a középosztályi kompetenciák hiányából eredő kudarcok miatt fásultsággal és motivációhiánnyal párosul. Nyomában az akaraterő elsorvad. Kompetenciaérzet helyett tehetetlenség érzet van: hiányzik mind a tudás, mind a motiváció, mind az eszközök, amivel fordítani lennének képesek a sorsukon. A szegénységben élők érdekérvényesítési esélyei köztudottan sokkal gyengébbek, mint a gazdagokéi. A mélyszegénységben élő emberek gondolkodási struktúráiban a racionalitásnak sokkal kevesebb szerep jut, mint az érzelmeknek.

Kutatási eredményekkel is bizonyították már a racionális gondolkodásnak az anyagi gondokkal küszködő emberek esetében megfigyelhető visszaszorulását. Indiában és az Egyesült Államokban folytatott kognitív pszichológiai tesztek eredményeiből a Harvard és Princeton egyetem pszichológusai azt a következtetést vonták le, hogy az anyagi nehézségek blokkolják az emberek mentális kapacitását. A gondokban való elmerülés épp abban akadályozza a szegénységben élőket, hogy megfelelő eszközöket találjanak helyzetük megoldására. A vizsgált indiai cukornádat termesztő farmerek például sokkal jobban teljesítettek a terményeik értékesítése utáni IQ tesztekben, amikor relatíve jobban éltek, mint a szűkösebb hónapokban. A szegényebb amerikai tesztalanyok problémamegoldó képessége pedig minden esetben jobbnak bizonyult, ha kis értékekről kellett dönteniük, mint ha anyagi lehetőségeiket messze meghaladó kérdésről volt szó. A kognitív teljesítmény mindkét esetben a kontextustól és nem a tesztalanyok velük született adottságaitól függött. A társadalom peremén élők – állítják a kutatók – az őket körülvevő élethelyzet miatt tudnak kevésbé perspektivikusan gondolkodni és kevésbé bölcs döntéseket hozni. Az alacsonyabb teljesítmény, tehát nem ok, hanem okozat.

A szegénység stresszes pszichológiai állapot, amely blokkolja a benne élők készségeit. Míg a felső középosztályhoz tartozó csúcsmenedzserek esetében a stressz egy ideig teljesítménynövelő hatású is lehet, addig a szegények esetében mentális pszichológiai csapda. A szorongás nemcsak az egészségre hat hátrányosan, de a gondolkodási teljesítményt is visszafogja.

Ideje másként gondolkodnunk a szegényekről!

Nem ismerjük az abszolút esélytelenség világát. A média mélyszegénység ábrázolásának sztereotípiái miközben valamit bemutatnak a valóságból, részben el is fedik azt. Mi magunk pedig lábunkat nem tesszük be a szegregátumok világába, hogy személyesen győződjünk meg embertársaink életvilágának valóságáról. Pedig napjainkban, amikor a szegények száma radikálisan megnőtt az országban és egyre többeket fenyeget a mélyszegénységbe való lecsúszás veszélye is, nem ártana elengedni végre középosztályi sztereotípiáinkat és megérteni hogyan gondolkodnak, miért úgy viselkednek azok, akiket a szegénység szubkultúrája nevelt túlélésre. Ettől a gondolkodásbeli paradigmaváltástól ugyan a szegények asztalán nem lesz több kenyér, a gyerekeknek nem jut több téli ruha, melegebb szoba, de talán ebben a kohézióját vesztő, szétszakadó félben lévő társadalomban közelebb kerülünk annak az értéknek a tetteinkben való érvényesítéséhez, amit egyébként elviekben magunkénak vallunk: az emberi méltóság védelméhez.

Kiss Mária Rita