Emberi méltóság

Az emberi méltóság fogalma axiomatikus jelentőséggel bír napjaink etikai és politikai gondolkodásában. Minden olyan jogrend alapja, amely a belőle fakadó emberi jogokat védi és szavatolja.[1]

Az emberi méltóság mindazon értékek összességét jelöli, amelyek az embernek és csakis az embernek, mégpedig minden egyes embernek, származásától, fejlettségi szintjétől, műveltségétől, tulajdonától stb. függetlenül a sajátjai. Az egyéni méltóság felismerése a sztoikus filozófiára (elsősorban Ciceróra és Senecára) vezethető vissza, amely a fennálló egyenlőtlenségek belátása ellenére hitet tett az emberek alapvető egyenlősége és az ember minden más élőlénytől való különbözése mellett. A filozófiában az ókor óta is rendszeresen megjelenik az emberi méltóság fogalma, és általánosan elfogadottá vált annak hangoztatása, hogy az ember olyan minőséget képvisel a természetben, amely nagyobb érték, mint a nála látszólag hatalmasabb, erősebb élőlények és természeti erők. Az emberi méltóság fogalmának másik gyökere a bibliai hagyományból eredeztethető, amely azonban az embernek nem a természettel való szembeállításából, hanem Istenhez való hasonlóságából indul ki. A zsidó-keresztény értelmezés szerint az ember istenképsége elegendő ok arra, hogy minden embert egyenlő tiszteletben részesítsünk abban az értelemben, hogy fölöttük a végső ítéletet csak Isten mondhatja ki.

Az emberi méltóság modern kori filozófiai megalapozása szempontjából máig alapvető jelentőségű Kant munkássága. Kantnál az emberi méltóság lényegében azért jellemez minden felnőtt, értelme használatára képes embert, mert az értelem képességével rendelkezve az erkölcsi törvény meghozatalára is képesnek tekinti. Az emberi méltóság egalitárius értelemhez van kötve: olyan minőség, amely egyenlően abszolút minden egyes emberben. Az ember tehát már önmagában is cél, mint alany erkölcsi törvények hordozója, ez képesíti szabad, önálló döntésre. Az emberi méltóság jellemzői: 1) egyetemesség-egyenlőség; 2) elvehetetlenség-eljátszhatatlanság; 3) sérthetetlenség.[2] Az ember veleszületett méltóságának összetevői gazdasági, szociális, művelődési, polgárjogi és politikai téren történeti fejlődésen keresztül alakultak ki és alakulnak tovább ma is. Elsőként az Amerikai Egyesült Államokban mondták ki a Függetlenségi Nyilatkozatban, hogy a Teremtő minden embert elidegeníthetetlen jogokkal ruházott fel. Erre épült azután a francia forradalom során 1789-ben kiadott Az ember és polgár jogainak deklarációja. Az ENSZ a második világháború után, 1948-ban adta ki az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, legújabban az Európai Unió alapjogi kartája (2000-ben) próbálta meg összefoglalni az emberi méltóságon alapuló jogok összességét.

Az emberi méltóság kérdése a 19. század óta szinte állandóan szerepel a katolikus egyház megnyilatkozásaiban is.  XIII. Leó Rerum novarumától XXIII. János és VI. Pál enciklikáin és a II. Vatikáni Zsinat okmányain II. János Pál enciklikáiig a katolikus tanítás számos alkalommal állt ki az emberi méltóság mellett.