Perszonalitás

A perszonalitás a modern kereszténydemokrácia emberről vallott felfogása, antropológiai alapállása. A személyiség-elv szerint az ember nem pusztán biológiai és szociális, hanem spirituális és erkölcsi lény is, akinek adott az erkölcsi döntés szabadsága, és az önreflexió lehetősége. Isten képmása, akit emberi méltóság, valamint az ezeket garantáló jogok illetnek meg. A kereszténydemokrácia az emberre, mint szabad és autonóm teremtményre, de ugyanakkor mint társas lényre is tekint, aki a közösségben, a „mások általi létben” válhat csak igazán emberré. Az alapelv tehát miközben a többiek felé megnyíló én és a személyes kapcsolatok világának fontosságát hangsúlyozza, nem oldja fel az egyént a kollektivitásban, nem feledkezik meg a személynek kijáró szabadságról sem. A kereszténydemokraták ebből az antropológiai alapállásból kiindulva egy személyközpontú társadalomban és politikai rendszerben gondolkodnak.

A politikai eszmék antropológiai alapállásának tartalma általában közvetlenül hat a jó társadalomról vallott elképzelésükre és a hozzájuk vezető utat jelentő társadalomszervező elvek tartalmára. A liberalizmus egy optimista emberképből, az emberi ráció végtelen fejleszthetőségébe vetett axiómájából jut el az individuum szabadságának abszolutizálásáig és ezen keresztül az ismert liberális szervezőelvekig. Vele szemben a totalitarizmus úgy tekint az emberre, mint aki eredendően önállótlan, igényli a vezér hatalmának való alávetettséget, hogy aztán az irányzat ezzel igazolja majd a társadalmi öntevékenységet megbénító hatalmi struktúrákat. A kommunizmus viszont a közösségi szempontokat nagyítja fel irreális mértékben és teljesen aláveti az egyént a kollektivizmus elvének.

A kereszténydemokrata személy fogalom a szélsőségek közötti középutat jelenti. E felfogás egyén és közösség kölcsönös felelősségén alapul: a társadalom azért van, hogy az egyén fejlődését lehetővé tegye, ugyanakkor a másik oldalról az egyén léte is a társadalom javát – azaz közjót – kell, hogy szolgálja. Hasonló kölcsönhatás figyelhető meg a szabadságfogalom esetében is: a szabadság minden személyt megillet, de a saját szabadságával mindenki csak úgy élhet, ha elismeri mások szabadságát, sőt elősegíti azt. Mindebből az következik, hogy a társadalomban nemcsak természetes a nézetek, felfogások sokfélesége, de az is, hogy az emberek szabad önkifejezését tolerálni kell.

A perszonalitás alapelve a modern kereszténydemokráciában három forrásból, a személy fogalom (egyébként ökomenikus) teológiai gyökereiből, az egyház társadalmi tanításaiból és a XX. század első felében kialakuló, szintén vallási hátterű perszonalista társadalom és államelméletből táplálkozik.

A perszonalitás megnyilvánulásai a mai Európában

A személy fogalom a teológiában és az egyház társadalmi tanításában
A filozófiai perszonalizmus társadalom és államelmélete
Demokratikus perszonalizmus: a személy-elv érvényre juttatásának politikája

Források:

Beran Ferenc – Lenhardt Vilmos: Az Egyház társadalmi tanítása, Budapest, Szent István Társulat 2003.

Centesimus annus. II. János Pál enciklikája

Cselényi István Gábor: A keresztény perszonalizmus és Európa

Farkas Péter: A katolikus egyház társadalmi tanításának alapelvei és gyakorlati alkalmazásuk

Farkas Péter: A szeretet civilizációjáért 2012.

A II. Vatikáni Zsinat GAUDIUM ET SPES kezdetű lelkipásztori konstitúciója az Egyházról a mai világban

Igazságosabb és testvériesebb világot, MKPK 1996.

Magyar Katolikus Lexikon

Maritain, Jacques: Az igazi humanizmus 1936.