Szubszidiaritás

A szubszidiaritás az autonóm, öntevékeny és szabad közösségek teoretikus megalapozásának elve. Kereszténydemokrata társadalomszervezési elv, amely hatalomszervezési technika és erkölcsi norma is egyben. Hatalomszervezési technika, amennyiben az egyén, a természetes közösségek és az állam viszonyrendszerét szabályozza. Erkölcsi elv, amennyiben a közjó megvalósításában kötelezettségeket ró mind a társadalomra, mind pedig az államra. Egyszerre legitimálja az egyének és a csoportok szabadságát és jeleníti meg a másokért vállalt felelősség imperatívuszát. A szubszidiaritás elve emellett válasz a politikai filozófiának az egyén és a közösség harmóniáját kereső örök kérdésére.

 A szubszidiaritás a katolikus egyház közel száz éves társadalmi tanításán alapul. Az 1931-es Quadragesimo Anno szerint a „társadalom rendjének felforgatása” (QA 1931) mindazt egy magasabb szintű közösség döntési jogkörébe delegálni, azaz az emberek hatásköréből kivonni, amit az alacsonyabb szintű közösség képes végrehajtani. A kormányzatnak és az állam intézményeinek főszabályként önkorlátozást kell alkalmaznia és tiszteletben kell tartani az alacsonyabb szintű közösségek autonómiáját, jogait saját ügyeik intézésére. Szükség esetén azonban, amikor a közösségek erői elégtelennek bizonyulnak társadalmi hivatásuk teljesítésére, a hatalomnak védőhálóként kell funkcionálnia, kisegítőként (subsidium) ott kell állnia mellettük, támogatva őket, hogy megerősödjenek és alkalmassá váljanak az önálló cselekvésre. A szubszidiaritás azokat a természetes közösségeket (család, helyi társadalom, civilek és különböző önkéntes társulások) védi a magasabb szintű szerveződésekkel – nem utolsó sorban az állammal – szemben, amelyeket a mindenkori politikai elit készen kap a társadalomtól. A közösségeket alkotó személyeket emberi méltóság és szabadság illeti meg, amit az államnak tiszteletben kell tartania. Az állam van a társadalomért és nem a társadalom az államért, az „állam nem nyelheti el sem a polgárt, sem a családot” – írja a Rerum novarum már 1891-ben.

A szubszidiaritás hátterében egy olyan alulról felfelé építkező társadalom képe áll, amely egymással szolidáris és kooperálni kész emberek és közösségek rendszerét feltételezi. A társadalom természetes állapotát nem a megosztó versengésben látja, hanem a kohéziót jelentő szolidaritásban. Alapegységei nem egymással versenyhelyzetben álló atomizált egyének, hanem öntevékeny szabad sejtekből álló közösségek, amelyekből egy kölcsönös segítségnyújtáson alapuló tagolt rendszer épül fel. Mindez kifejezi, hogy az emberi közösségek tagjai miközben szabadok, felelősek is egymásért, és hogy a magánszférán túl az ember társadalmiságból kötelezettségek is erednek. Ez az elv a saját ügyeinek intézését kinyilvánító civil társadalom közösségi öntevékenységéből indul ki, feltételezve annak autonómia igényét és cselekvőképességét. Az állampolgári aktivitás végső célja a közjó tartalmának meghatározásában való részvétel. A szubszidiaritás elvéből ugyanis az következik, hogy a döntéseknek ott kell születniük, ahol ennek meghozatalára a legtöbb információ a rendelkezésre áll és ahol a döntések következményei hatni fognak. „A szubszidiaritás elve egyfajta keskeny út az individualizmus és a kollektivizmus szélsőségei között. Szembesíteni a személyt a saját sorsáért viselt felelősségével és szembesíteni őt saját közösségiségével az embertársaiért és a közjóért viselt felelősségével is.” (Virt László: Katolikus társadalmi alapértékek.)

A szubszidiaritás elve a döntéshozatali kompetenciák decentralizációja a „szabadság kis köreinek” javára, egyének és csoportok védelmére irányul. A totális államhatalom kialakulásának gátja, az állami túlkapások fékje, az állami önkorlátozás elve. Szemben áll mind az elnyomó diktatúrákkal, mind pedig a társadalom felelősségét felszámoló infantilizáló paternalista állammal. Nem jelenti az állam túlhatalmának kialakulását, az államapparátus túlburjánzását, hiszen az állam az elv érvényesülése mellett nem lehet abszolút főszereplő. Csak ott és akkor cselekedhet, ha közösségeinek támaszra van szükségük, csak azokkal a problémákkal foglakozhat, amelyeket a helyi közösségek a saját erejükből megoldani nem tudnak. A szubszidiaritás ugyanakkor a másik oldalról nem jelentheti az állami feladatok egyénekre és csoportokra hárítását sem, hiszen meghatározott esetekben az önkormányzatokra, az államra szubszidiálási kötelezettséget ró és ez hatékony, a társadalom érdekében cselekvőképes államot feltételez. Az állam tehát elég önkorlátozó, elég gyenge ahhoz, hogy ne sértse a társadalom közösségeinek sokszínű spontán szabadságát, ugyanakkor megfelelően szilárd támasz is a társadalom iránti kötelezettségei teljesítéséhez.

A szubszidiaritás megnyilvánulásai a mai Európában

1. A közösségépítés politikája
2. Szubszidiaritás és aktív állampolgárság
3. Szubszidiaritás és föderalizmus

Források:

Christoph Böhr: A kereszténydemokrácia álláspontja. Magyar Szemle.  Új folyam XII. 3. szám 

Virt László: Szubszidiaritás

Tomka Miklós: A katolikus egyház társadalmi tanítása

Novitzky Péter: A szubszidiaritás fogalma

Daniel Barbu: Szubszidiaritás, kereszténydemokrácia, ortodoxia

M.Szebeni Géza: A De Gaperi évek. Magyar Szemle