Szegénység: „Az emberiség legfőbb ellenfele”

Minden évben, közeledvén a szegénység elleni küzdelem világnapjához, feleszmélünk, hogy a világ jelentékeny részében mily nagy a lemaradás a fejlett országokhoz képest, valamint, hogy emberek milliói, sőt milliárdjai élnek ma is nélkülözésben. Azt hihetnénk, hogy a technológiai fejlődéssel a „szegénység ollója” összeszűkül, azonban ez a tendencia évről-évre egyre kevésbé reményt keltő. Mindeközben a fejlett országokban is a hanyatlás jelei tapasztalhatóak: a jóléti állam visszaszorul, a középosztály zsugorodik, tömegek csúsznak lejjebb a társadalmi ranglétrán. A deklasszálódást, vagy az ettől való félelmet kihasználva új radikális politikai erők és eszmék jelennek meg. megingatva a hagyományos pártrendszereket. Felvetődik a kérdés, hogy október 17-én mit tudunk felmutatni a szolidaritás jegyében, azaz mit teszünk az emberiség egyik legnagyobb ellenfele, a szegénység ellen?

Számok és a tendenciák

A szegények csoportja, mint társadalmi entitás, szinte mérhetetlen. Mérhetetlen, mivel különböző ismérveknek kell egy időben megfelelnie, amelyek szinte képtelenek követni a csoportba be- és kilépő emberek mozgását, létszámuknak és életminőségüknek a változását. Az általános statisztikákból azonban egy tendenciát bizonyosan képesek vagyunk körvonalazni: a szegénység világszerte előretörőben van, jelentékeny társadalmi csoportokat fenyeget a deklasszálódás.
Ma a világon 7,45 milliárd ember él, drasztikus hányaduk olyan országokban, ahol a szegénység általi veszélyeztetettség fokozottan jelen van. A Földön mintegy 1,3 milliárd szegényt tartanak számon, ebből Ázsiában él a világ szegénységének döntő része, közel 750 millió ember. Ezt Afrika követi a 450 milliós tömegével, megelőzve Latin-Amerika 30-50 milliós szegénységét. A volt szocialista országokban és Nyugat-Európában is a Világbank 2011-es adatai szerint milliós csoportok tekinthetőek szegénynek.

Igen szembetűnő adat a 2012-es „globális éhségindex” (International Food Policy Research Institute - Globális Éhségindex, 2012 ) mutatója szerint a Földön 900 millió embernek egyáltalán nincs mit ennie, továbbá 300 millió gyermek nem kap a fejlődéshez minimális szinten elegendő élelmet, naponta pedig 24 000 ember hal éhen. Milliárdok élnek még a középosztálytól lecsúszva, a szegénység által veszélyeztetve. Napjainkban talán annak a csoport létszáma a legfajsúlyosabb, amelynek tagjai már nem tudnak kitörni a leszakadás állapotából, még nem kerültek be a szegénység kategóriájába, hosszútávon viszont a „szegénység ördögi köre” elkerülhetetlenül beszippantja őket is”.

Forrás: International Food Policy Research Institute

A szegénység terjedésének ugyanakkor több oka van. Egyrészt a munkanélküliség révén az adott területen élők forrásai csökkenek és megélhetésük színvonala is apad, aminek javítása céljából vagy a fekete, esetleg a szürke gazdaságban vállalnak munkát, vagy a lakhelyük megváltoztatása, a migráció mellett döntenek. További szegénység-generáló ok egy-egy háborús konfliktus, polgárháború, vagy természeti katasztrófa. Igen nehezen értelmezhető az európai emberek számára, hogy ma vannak olyan országok, mint Szíria, Irak, Afganisztán, Líbia és Szomália, ahol szinte lehetetlen élni, a lakosság a túléléséért küzd. Végül érdemes szólni a globalizáció révén fennálló függőségi állapotról, ami a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kiterjedtsége miatt egy válság során egész társadalmakat és nemzeti gazdaságokat taszíthat a szegénység állapotába.

A szegénység és a társadalom

Egy társadalom jóléte szoros összeköttetésben áll az adott régió, vagy állam gazdasági és politikai helyzetével. Amikor régiók süllyednek bele a teljes gazdasági politikai insatbilitásba, menekülésre késztetik az ott lakó embereket. (Példa erre a Közel-Kelet, ahol számos államban jelen van a vallási alapokon nyugvó, de politikai és katonai értelemben is létező radikalizmus.) Enyhébb esetekben a gazdasági válság nyomában járó létbizonytalanság csak a politikai értéktérképet rajzolja át. A mérsékelt, demokratikus alapokon nyugvó rendszerek és pártok visszaszorulnak, helyükbe radikálisabb erők lépnek, amelyek egyszerű válaszkészletükkel képesek pillanatnyi időre kivívni az „elkeseredett”, egzisztenciálisan veszélyeztetett lakosság bizalmát. A radikalizmus azonban jellemzően hosszú távon nem képes orvosolni a problémákat. Képtelen a gazdasági stagnálást visszafordítani, mérsékelni, külföldi tőkét bevonni, továbbá nem tud munkahelyeket teremteni, így a terület előbb leszakad, majd a lakosság döntő része az elszegényedés állapotába süllyed.

A Földön a gazdasági fejlettség egyenlőtlenül oszlik meg, ami ahhoz vezet, hogy egyes régiók túltermelnek, míg máshol hiány alakul ki. Hihetetlen, de még ma is közel 1 milliárd embernek nincs meg a napi elegendő élelmiszere a megélhetéshez. Igaz India és Kína e problémákat orvosolta, csökkentve az éhezők óriási tömegét, de a fejlődő országok döntő többségében az egyén egyik nagy kihívása, hogy a napi átlag 2 dolláros bevétele mellett kielégítse alapvető szükségleteit, azaz rendszeresen táplálkozzon, sőt gyermekeinek is képes legyen e feltételeket biztosítani. És akkor még nem beszéltünk az egészségügyi ellátás hiányosságáról, az oktatás finanszírozásának lehetetlenségéről, vagy a lakhatási körülményekről sem. Mindezen állapoton csak ront az instabil gazdasági és politikai helyzet, ami a munkaerőpiacnak sem kedvez. Leegyszerűsítve az egyénnek létfontosságú egy munkahely hiányban szenvedő közegben önnön keresetének akár bármi áron történő megtartása. E képlékeny egyensúly pedig százmilliókat sodor az egzisztenciális válság küszöbére is. A szegénység ördögi köre e főbb pontokon terjed globális szinten.

Kép forrása: scsolidarity.blogspot.com

Ezen a ponton feltehetjük a kérdést: képes-e bármiféle társadalompolitika ezt a nyomor közeli állapotot mérsékelni, a közösség leszakadó tagjait felkarolni? Az állam milyen mértékben képes „belenyúlni” a társadalom működésébe, vagyis a rászorulókat a közös terhekből milyen hatékonysággal képes támogatni? Egyenlőtlenségek ugyanis minden társadalomban vannak, különösen akkor, ha az adott ország az alapvetően versenyalapú piacgazdaságra épül. Ez a modell – a közjó érvényesítése – talán működőképes a nyugati civilizációban és egyes gazdagabb országokban, de a Föld lakosságának 80%-át tömörítő államok még bizonyosan nem állnak ezen a fejlettségi szinten.

Az elszegényedő világ felzárkóztatásáért

Nemzetközi szervezetek, programok és kezdeményezések rendre születnek a szegénység mérséklésére. Igen hathatós eredmény például, hogy Kelet-Ázsia országai 20 év alatt 900 millió főről 250 millió főre mérsékelték a szegénységben élők létszámát, ezzel szemben Afrika lakossága rendre belekényszerül a depriváltság állapotába. A nemzetközi és állam szinttű kezdeményezéseken túl kiemelkedő szerepe van e helyzetben a szolidaritás értékének, amely létezhet egyén és egyén, de egyén és közösség viszonyrendszerben is.

Az adott társadalmak és nemzeti kormányok a XX. század második felétől rendre megkísérlik szociálpolitikai, társadalompolitikai és gazdasági eszközökkel javítani a leszakadó csoportok helyzetét, továbbá őket a szolidaritás révén segíteni. Eme közéleti aktorok mellett az egyházak segítő szerepe már korábbi időkre visszavezethető, sőt az elmúlt évtizedekben a szegények felkarolása az egyház, azon belül kimondottan a keresztény egyházak, egyik fő profiljává vált. A szegénység ügyében vallott közösségi, kereszténydemokrata elveken nyugvó szolidaritás több ponton fogalmazza meg a szükséges válaszlépéseket a probléma mérséklésének céljából. Ezen elvek alapja, hogy a rászorulók, a szegények irányába fokozott figyelemmel forduljunk és igyekezzünk e csoportok emberi méltósághoz való jogát garantálni.

Ha sikerülne egy, a rászorulók intézményes támogatását biztosító rendszert megalkotni, a társadalmat fenyegető veszélyekkel szemben biztosítékokat teremteni, úgy képesek lehetnénk október 17-én tiszta lelkiismerettel a jövőbe tekinteni.

Kispál Richárd