Bartha Béla

(1897– 1972)

Katolikus lelkipásztor, a Demokrata Néppárt listavezetője 1947-ben a Borsod-Gömör-Zemplén-Abaúj megyei választókerületben.

Apácák vezette óvodában nevelkedett, majd Kassán végezte alsófokú iskoláit. A helyi premontrei gimnázium tanulója volt. Vallási érdeklődése és elhivatottsága miatt már középiskolás korában előbb kongreganista jelölt, majd tagja lett a hitbuzgalmi egyesületnek. Érettségije után, 1914-ben papi szemináriumba jelentkezett, két évvel később ösztöndíjasként a budapesti Központi Papnevelde hallgatója.

A Monarchia összeomlása tanulmányainak felfüggesztésére kényszerítette. Néhány hónapos kassai tartózkodás után visszatért tanintézetébe, de hamarosan ismét félbe kellett szakítania stúdiumait. A Tanácsköztársaság idején a szüleinek küldött levele miatt „levélcsempészet” vádjával letartóztatták. A Parlament pincéjében, a Markó utcában tartották fogva, végül a Gyűjtőfogházba internálták.

Kiszabadulása után, 1919 szeptemberében gr. Csáky Károly jekkelfalusi birtokán házinevelői állást vállalt. A következő hónapban Kassán pappá szentelték. Három év múlva került első egyházi szolgálati helyére: Regeteruszkán segédlelkészként dolgozott. Egy Szaláncon elmondott szentbeszédében a készülő csehszlovák hitoktatási törvénytervezetet bírálta s ezért a hatóságok Kassán két nap – feltételesen felfüggesztett – elzárásra és 100 korona pénzbüntetésre ítélték.

Egy évig Eperjesen hitoktató, 1926-tól Kassán kinevezték a szlovák iskolák hitoktatójának. Hivatását felhasználva megkísérelte összefogni a kisebbségi sorsba kényszerült kassai magyarság szervezeteit. A vallási egyesületekben viselt funkciói – titkára volt a Katolikus Akciónak, lelki vezetője a Zita-körnek – mellett felkérték a Szt. Ágoston Társulat magyar katolikus könyvkiadó vállalat vezetésére is. Megszervezte és éveken át vezette a kassai legényegyletet, a Pázmány Péter leány- és fiúcserkészcsapat nyári táborozását. A gölnicbányai sportklub labdarúgó-csapatának vezetőjeként, majd a Kassai Sportklub alelnökeként szerepet vállalt a felvidéki magyar sportegyesületek megerősödésében.

Lelkigyakorlatait igyekezett magyarlakta városokban tartani, hogy ezzel is az anyanyelv megmaradását és gyakorlását segítse elő. 1930-ban a csehszlovák rendőrség „kémkedés” vádjával letartóztatta s tizenegy napos vizsgálati fogsága alatt Magyarországról szervezett kémtevékenység irányításával vádolta. A provokáción alapuló vádak összeomlása után szabadlábra helyezték. (Lefogásával feltehetően a magyar kisebbség érdekeit képviselő papot akarták lejáratni s az általa vezetett, növekvő befolyású, népszerűségű legényegyletet tönkretenni.)

A kárpátaljai bevonulás után kapott első ízben Trianon óta lehetőséget a magyar nyelvű hitoktatás korlátozás nélküli gyakorlására a kereskedelmi és ipariskolában. Beválasztották a városi képviselőtestületbe és a pedagógusok igazoló bizottságába is. Ekkor lett teológiai tanár és lelki igazgató, a Foederatio Emericana megválasztott lelkésze. Áldozatos munkájára egyházi elöljárói is felfigyeltek: 1940-ben püspöki tanácsos, két évvel később pápai kamarás címet kapott. Hét éven át, 1944-ig szentbeszédeit a kassai rádió közvetítette.

1944 végén Madarász István kassai püspök utasítására a nyugatra menekülő leventék kísérőjeként Poprádig jutott el. Leventéi szétszóródtak, holmiját ellopták, így 1945. február 2-án visszatért Kassára jelentkezni fölötteseinél. Ott tudta meg, hogy az orosz kémelhárítás a szlovák papság sugallatára, mint a magyar kisebbségi ifjúság vezetőjét keresi. Püspöke azonnal Kelyhecre nevezte ki püspöki adminisztrátornak. Korábbi közéleti szerepvállalása miatt ezen a távoli helyen is utolérte az újra szerveződő csehszlovák állami adminisztráció bosszúja: 1945-ben holmijainak összecsomagolására két órát engedélyezve számára kiutasították szülőföldjéről. Ekkor került át végleg Magyarországra.

Püspöke előbb Hollóházára irányította, majd Sárospatakon plébánosnak nevezték ki. Munkálkodása nyomán fellendült a pataki hitélet is: alapító vezetője lett a Katolikus Leányok Országos Szervezetének (KLOSZ), irányította az Ifjú Credo munkáját, Oltáregyesületet és szociális missziót szervezett, figyelme kiterjedt a sárospataki tanyák szentmisékkel történő ellátására is. A Katolikus Tanyanapokon ifjúsági és kulturális csoportok találkozóját koordinálta. Vezetésével alakult meg a sárospataki turistaszakosztály is.

Egyházi hivatása mellett a politikai küzdelmekbe is bekapcsolódott. Beválasztották a helyi képviselőtestületbe és alelnöke lett a Fáy András Református Irodalmi Körnek. Szoros kapcsolatot tartott fenn a Független Kisgazdapárt helyi szervezetével is. 1947 júliusában Bodnár János kántortanító, demokrata néppárti képviselőjelölt – korábban kisgazda parlamenti honatya – felkérésére, egyházi elöljárói engedélyét elnyerve, politikai szerepet vállalt. Belépett a Demokrata Néppártba, vezette a sárospataki szervezet munkáját, irányította pártiskoláját. Az augusztus 31-én tartott választáson a Borsod-Gömör-Zemplén-Abaúj választókerületből a párt listavezetőjeként került be a törvényhozásba. Az alakuló ülésen, 1947. szeptember 16-án megbízólevelét feltételesen igazolták, de a következő ülésnapon (1947. szeptember 17., 2. ülés) lemondásáról tudósították képviselőtársait. Mandátumáról egyházi felettesei és Mindszenty József esztergomi érsek felszólítására mondott le, és egyúttal teljesen visszavonult a közvetlen politizálástól. Két évvel később a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megtiltotta számára az iskolai hitoktatás folytatását. A sorozatos megaláztatások, méltánytalanságok, amelyek azért érték, mert nem vett részt a hatalom által támogatott papi békemozgalomban, aláásták egészségét, hosszasan betegeskedett. Felépülése után a világi hatóságok nyomására Czapik érsek 1955-ben Fáj községbe helyezte át. Ez az időszak számára a „szelídített internálás” ideje. Egy tanácsválasztás bojkottálása miatt kongruáját örökre megvonták, ezután megélhetését híveinek adományai és paptársai szolidaritása biztosította.

Az állam és katolikus egyház közötti kapcsolatok rendezésének előestéjén, 1962-ben – immár utoljára – áthelyezték a korábbinál nagyobb és kevésbé elzártabb Legyesbénye plébániájára. Élete végéig ott teljesítette papi hivatását, amely 1949 után az Állami Egyházügyi Hivatal illetékeseivel folytatott küzdelemben telt el egyháza maradék szabadságának megőrzése érdekében.

Több egyházi szerző – többek között Lippert jezsuita teológus – avatott fordítója. Megírta kalandos életének történetét („Anton, Kálmán és a Város” címmel) és a Szent Lukács életéről szóló regényét (Loukanos). Tízezer oldalas prédikációgyűjteményét Sárospatakon őrzik. Önéletrajza kiadásra vár.