Ketteler, Wilhelm Emmanuel von

1811-1877

Wilhelm Emmanuel von Ketteler mainzi püspök a politikai katolicizmus egyik legnevesebb alakja, akinek munkásságához köthető az egyház szociális tanításának megalapozása. Tevékenysége nem csak kora német társadalmára volt nagy hatással, hanem egész Európára, és a Vatikán is magáévá tette nézeteit. Munkásvédő szemléletmódjával ihletője volt a halálát követően kibontakozó keresztényszocialista irányzatnak, és a szociális kérdésre a figyelmet az elsők között felhívó írásai fontos alapjai lettek a kereszténydemokrata szellemiségnek is.

Wilhelm Emmanuel von Ketteler nemesi családban született 1811. december 25-én Münsterben. Jezsuita neveltetést kapott, de kezdetben jogi pályára készült. Berlinben, Göttingenben, Heidelbergben és Münchenben folytatta állambölcseleti és jogi tanulmányait. Pályafutását jogászként kezdte, azonban a kölni érsek letartóztatása után otthagyta jogi pályáját és az egyházi hivatást választotta. 1841 és 1844 között teológiai tanulmányokat folytatott Münchenben. majd 1844-ben pappá szentelték, és szülővárosa, Münster plébánosává nevezték ki. Már ekkoriban érzékenyen fordult a rászorulók felé, 1848-ban Beckumban kórházat alapított, ami a mai napig működik (és Szent Erzsébet nevét viseli alapítása óta).

1848/1849 Európában a forradalmak időszaka, ami a német tartományokat is áthatotta, bár a megmozdulások ekkor még nem jártak sikerrel: az egységes Németország megszületésére 1871-ig várni kellett. A Frankfurtban összehívott nemzetgyűlésen Ketteler is részt vett. Ugyanebben az évben jelenlétével megtisztelte az először megtartott Katholikentagot, katolikus kongresszust is, ahol nagy hatású, szociális kérdésekkel foglalkozó beszédet mondott. Ekkoriban váltak híressé adventi prédikációi is, amelyekben az egyház szerepvállalását sürgette a társadalmi bajok orvoslása terén.

Egyházi karrierjének csúcsára korán, a felszentelését követő hatodik évben felért, ekkor nevezték ki mainzi püspöknek. Püspökké szentelése után nagy lendülettel folytatta főpapi tevékenységét, amely az egyház szociális tanítását is megalapozta. Már 1849-ben megalapította az első katolikus munkásegyletet.1851-ben újra megnyitotta a mainzi szemináriumot. Legismertebb művei közül is kiemelkedik az 1862-ben megjelent Szabadság, tekintély és egyház című munkája, valamint a két évvel később kiadott A munkáskérdés és a kereszténység címet viselő értekezés. Ketteler tanítása és munkássága nagy hatást gyakorolt a későbbi XIII. Leó pápára, aki az ő szellemiségét követve adta ki 1891-ben a Rerum novarum kezdetű enciklikát, az egyház társadalmi tanításának első nagy alkotását.

Részt vett az I. vatikáni zsinaton is. Bár ellenzője volt a pápai tévedhetetlenség dogmájának, de a nézeteivel szemben álló döntés után alávetette magát a zsinat akaratának. Egy év múlva, 1871-ben tagja lett az egyesülő Németország első országgyűlésének. Ludwig Windthorsttal megalapították a kereszténydemokrata irányzat előzményének tekinthető Centrumpártot, amely 1933-ig, Hitler hatalomátvételéig fontos szereplője volt a német pártéletnek. Ketteler püspök azonban 1872-ben lemondott megszerzett mandátumáról párttársa, Christoph Moufang javára.

A következő évek a Kulturkampf időszaka. Ketteler törekvése mindvégig az maradt, hogy az egyház függetlenné váljon az államtól. Bismarck azonban az állam jogait az egyház jogainak súlyos megsértésével akarta biztosítani. E küzdelemből végül a Katolikus Egyház emelkedett ki győztesen, erőfeszítései eredménye pedig egy társadalmilag szervezett, öntudatos katolikus közösség lett. A konfliktust lezáró XIII. Leó pápa diadalát azonban Ketteler már nem érhette meg, mert 1877. júniusában elhunyt. A mainzi katedrális kápolnájában temették el. Püspöksége alatt 70 körlevelet írt, és 7 nagyobb műben szólította meg híveit. Mindezeken túl prédikációinak gyűjteménye is ránk maradt.

Ketteler politikai irányvonalának meghatározásához elsőként tisztázni szükséges a korabeli német politikai viszonyokat. Több kérdésben egyetértett a francia liberális katolicizmus kiemelkedő alakjával, Charles Montalemberttel, valamint a német szocializmus fontos személyiségével, Ferdinand Lassalle-lal, ám mindvégig hű követője maradt a konzervatív IX. Pius pápának. Liberálisnak nevezhető abból a szempontból, hogy az állam és az egyház szétválasztását szorgalmazta, de ezt más alapokon képzelte el, mint Montalembert. Ketteler elsődleges célja az volt, hogy az állami túlhatalomtól megmentse egyházát. A „Munkáspüspök” (Arbeiterbischof) elnevezést kiérdemlő főpap hivatásának központi elemeként tekintett a nyomorban élők életlehetőségeinek javítására, így – szemben Karl Marx-szal – a modern polgári állammal kiegyező Lassalle szociális programját több szempontból követendőnek tartotta, abból sok elemet átvett, és beleírta a Centrum Párt programjába. Mégis mind a liberalizmust, mind a szocializmust elutasította. A liberalizmust a szabadság köntösébe bújtatott modern abszolutizmusnak tartotta, mindeközben határozottan szembeszállt a szocializmus egyház szerepvállalását nélkülöző, sőt, elutasító tendenciáival is.

A már említett két műve is e két eszmeiség mentén halad, de saját álláspontot, elveket fogalmaz meg. A Szabadság, tekintély és egyház című művében bírálta a liberalizmust és az egyén önzésére építő szélsőséges individualizmust, de osztotta a politikai liberalizmus másik fontos törekvését, az állam és az egyház szétválasztását és az állam alkotmányos berendezkedését. Az alkotmányban ugyanis az egyház szabadságának védelmét látta.

A ’48-as frankfurti birodalmi gyűlés óta szorgalmazta, hogy a majdan egyesülő Németországban a porosz egyházügyi törvény szerint rendezzék a vallások kérdését, amely a felekezetek egyenjogúságát és a vallási közösségek szabadságát mondta ki. 1870-ben a Párizsban tartózkodó Bismarcknak ezen elképzelését egy levélben is megírta, majd az első német országgyűlés összeülése után fel is kereste a kancellárt. Először hallgatás, majd tételes elutasítás lett a válasz. Treitschke - német történetíró, a Nemzeti Liberális Párt egyik meghatározó személyisége – Ketteler ezen felvetésére már gúnnyal válaszolt, miszerint a felekezeti egyenjogúság és az egyházak szabadságának megadása a kérdés egy történelmileg már meghaladott megoldása lenne. A vita a Centrum Párton belül is folytatódott, mert a párt egyik alapítója, Windthorst, Ketteler törekvéseit elérhetetlennek minősítette. A párt többsége azonban – jelezve a püspök elismertségét – határozottan kiállt a vallásszabadság mellett. Ketteler Treitschkének szóló válaszában pontosan megfogalmazta, hogy éppen a liberális szabadságjogok kiteljesítése volna a vallásszabadság csorbítatlan megadása.

Szívós küzdelem kezdődött, ahol a Centrum Párt a győzelemre esélytelenül ragadott meg minden módot arra, hogy véleményét kifejtse, a vele szembeni előítéleteket eloszlassa és legalább rész sikereket érjen el. Ketteler 1871. áprilisában megjelent írásában reflektált azokra az előítéletekre, amelyek szerint az egyház egy elnyomó közösség, ezért méltatlan a szabadságra. Válaszában kiemelte, hogy amit az egyházra fognak, azt cselekszi ma a liberalizmus, egyedül üdvözítő utakat fogalmaz meg, és nem tűr alternatívát. Az igazi szabadságeszme ezzel szemben a türelmen és az önkormányzatiságon nyugszik.

Képviselői mandátumáról való lemondása után sem szállt ki az egyház és politikai élet küzdelmeiből. Életre hívta a Német Katolikusok Egyesületét, megrendezte a mainzi katolikus napokat. Kapcsolatban állva a többi püspökkel, tiltakozó leveleket adott ki az egyházellenes törvényekkel szemben. Ketteler életének ez a legtermékenyebb időszaka, minden egyes egyházellenes törvény vagy intézkedés ellen szót emelt, véleményével mindig alternatívát kínált a helytelen egyházpolitikai lépésekkel szemben.

Közéleti szerepvállalása azonban nem szűkült le az egyház védelmére. Felismerte, hogy az egyház felelősséggel tartozik a megélhetés reményében a városokba áramló nincstelen rétegekért, akik gyakran embertelen körülmények között végezték munkájukat és rendezték be életüket. Ketteler a Munkáskérdés és kereszténység című korszakalkotó munkájában buzdította az egyházat, hogy vegyen részt az munkások érdekképviseletének szervezésében, és a munkásság javát keresve működjön együtt az állammal. Ebben a művében elutasította a liberalizmus „éjjeliőr állam”-felfogását, ugyanakkor alternatívát kívánt nyújtani a szociáldemokrácia programjával szemben is. Ketteler elképzelése hasonlított a szociáldemokraták (köztük Lassalle) követeléseihez, de nézetrendszerét a keresztény hitvallásból vezette le. A munkáskérdés rendezésében nem tartotta az államot mindenhatónak, hanem csak egy – igaz fontos – szereplőnek a munkásság, a civil társadalom és az egyház mellett. Ezen gondolatai csengenek vissza később a XIII. Leó pápa által írt Rerum Novarum kezdetű enciklikában is. 1870-ben pedig, a Centrumpárt programjában – amit többek között Ketteler szövegezett –, azt követelte az államtól, hogy az állandó háborús helyzetet számolja fel, és a katonaállam működtetését szolgáló költségeket a munkáskérdés rendezésére fordítsa.

Sajnos, Wilhelm Emmanuel von Ketteler , ahogy a Kulturkampf lezárását, úgy azt sem élte már meg, hogy Bismarck az 1880-as években számos pontját tettekre váltotta Ketteler programjának, és átfogó szociálpolitikát hirdetett meg. Évekkel a püspök halála után, 1891-ben, amikor a német birodalmi gyűlés elfogadta a munkásvédő törvényt, Bismarck már így vallott róla: Ketteler nélkül nem jutottunk volna ennyire messzire. (Ohne Ketteler wären wir noch nicht so weit.)

Források:

Fazekas Ibolya Diána: Friedrich Wilhelm Emmanuel von Ketteler politikai és egyházpolitikai nézetei és tevékenysége az I. Vatikáni Zsinat és a Kulturkampf ideje alatt

Székely Gábor: Kereszténydemokrácia Németországban

Szántó Konrád: A katolikus egyház története II. kötet, Ecclesia, 1985.

A Wikipédia német és magyar Ketteler szócikke:

A beckumi Szent Erzsébet kórház honlapja:

Ernst Leuninger: 200 éve született Wilhelm Emmanuel Freiherr von Ketteler

Ketteler portréja erről az oldalról származik

Ketteler sírjáról készült kép erről az oldalról származik