Márton Áron

Csíkszentdomokos, 1896. augusztus 28. – Gyulafehérvár, 1980. szeptember 29.

Márton Ágoston és Kurkó Julianna, csíkszentdomokosi földműves házaspárnak négy gyermeke született, közülük harmadikként 1896. augusztus 28-án Márton Áron. Gyermekéveit úgy élte, mint a többi falubeli gyermek, elemi iskoláit is szülőfalujában végezte. 1907-től a csíksomlyói Katolikus Gimnáziumba, majd 1911-től a csíkszeredai főgimnáziumba járt. Végül a gyulafehérvári kisszemináriumba került, ahol 1915-ben leérettségizett. Érettségi vizsgái után három nappal azonban megkapta katonai behívóját és harctéri szolgálatra be kellett vonulnia. Először a székelyudvarhelyi 82-es gyalogezred közkatonája volt, később tizedes és hadapród-jelölt lett. Frontvonalban teljesített szolgálatot Doberdónál, majd az Ojtozi-szorosnál és Asiagóban. A háború befejeztével hazatért és önálló gazdálkodásba fogott, visszavonult a csíki hegyekbe kaszásnak, majd tisztviselőnek. Eközben érlelődött papi hivatása és 1920 őszén, immár 24 évesen jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. Mailáth G. Károly erdélyi püspök 1924. július 6-án szentelte pappá Gyulafehérváron. Jelmondatául a „Non recuso laborem” – „Nem futamodom meg a munkától” – mondatot választotta, amely végigkísérte életét. Fiatal katolikus papként először Ditróban, majd 1925-től Gyergyószentmiklóson volt káplán. 1926-tól a gyergyószentmiklósi Állami Főgimnáziumban, 1928-tól pedig a marosvásárhelyi Katolikus Főgimnáziumban lett hittanár. 1929 júliusában plébánosi kinevezést kapott Verestoronyra, és tanulmányi felügyelő lett a nagyszebeni Szent Teréz árvaházban. Márton Áron Nagyszebenben is igazolta azt a róla már ekkor kialakult képet, hogy rendkívüli képességekkel megáldott pap. Ennek köszönhető, hogy Mailáth püspök maga mellé vette közvetlen munkatársának.

1918 után az egyházak lettek a hagyományos erdélyi szellem őrhelyei. Kisebbségben – az eredeti küldetésükön túlnyúló feladatként – a történelmi egyházak voltak kénytelenek ellátni a kulturális, szociális és nemzeti identitással összefüggő társadalmi feladatköröket is. Márton Áron a püspöki aulában tanúja volt annak a küzdelemnek, amelyet jogainak érvényesítéséért az egyház vívott a román kormányzattal. Mailáth püspök 1932-ben egyetemi lelkésszé nevezte ki Kolozsvárra. Eddig gyerekekhez és középiskolásokhoz szólt, ettől kezdve fiatal, helyüket kereső felnőttekhez. Az erdélyi társadalom megszervezésében gyakorlati munkát is végzett, amióta Kolozsvárra érkezett. Ő vezette az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztályát. 1938 augusztusában kolozsvári plébánossá nevezték ki, és itt érte püspökké való kinevezésének híre ugyanez év karácsonyán. Mailáth püspök egészségi okokból még az év májusában lemondott. Segédpüspöke, Vorbuchner Adolf, már betegen vette át az egyházmegyét, és hamarosan meghalt. Márton Áront ekkor nevezte ki XI. Piusz pápa püspökké, s ezzel beteljesítette azokat a várakozásokat, amelyek a személyére irányultak. 1939. február 12-én szentelte fel Andrea Cassulo apostoli nuncius a kolozsvári Szent Mihály templomban. Püspökségét egy háborúra készülődő világban kezdte meg. 1939 novemberében erőszakellenes szózatot tartott az Erdélyi Római Katholikus Státus – az erdélyi katolikusok világi szervezete – közgyűlésén. Beszéde nemzetközi mércével is az egyik legelső háborúellenes intelem volt.

A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án Magyarországhoz csatolta Észak-Erdélyt, a Székelyföldet és a partiumi területeket. A gyulafehérvári egyházmegyét az új országhatár kettéosztotta: a nagyobbik rész, az egyházmegye kb. 80%-a Magyarországhoz került. A kialakult helyzet döntés elé állította Márton Áront, vajon Magyarországra költözik-e, ahol hívei túlnyomó többsége élt, vagy pedig az egyházmegye székhelyén, a román területen lévő Gyulafehérváron marad. Egyházkormányzati szempontból kézenfekvő lett volna, ha átköltözik Észak-Erdélybe vagy a Székelyföldre. Márton Áron azonban tisztán látta, hogy ha átköltözik, akkor magukra hagyja kisebbségben maradó híveit, és egy nagyhatalmi döntéssel kialakított, mégis kialakulatlan helyzetre építette volna az egyházkormányzatot. Ezért úgy döntött, hogy a papnevelő intézetet Észak-Erdélybe, Kolozsvárra költözteti, mert a papi utánpótlás onnan, a magyar lakosság tömbjéből volt megoldható. Ő maga viszont Gyulafehérváron maradt, sorsközösséget vállalva azzal a körülbelül százötvenezer szórványban élő magyarral, akiket a második bécsi döntés Dél-Erdélyben ért. Márton Áron tehát a második világháború idején Dél-Erdélyben maradt, bírálta a magyar nemzetiségpolitikát és az Antonescu-féle román kormányzat hatalmi törekvéseinek is ellene szegült. Nem volt politikus: erkölcsi elveket képviselt akár az erőfölénnyel szemben is. Ez mutatkozott meg 1944-ben is, amikor a Magyarországhoz tartozó Észak-Erdély zsidóságát deportálták. Márton Áron 1944. május 18-i beszédében felemelte szavát az üldözött és jogfosztott zsidók érdekében. Utasította a rendházakat, zárdákat és egyházi iskolákat a zsidók bujtatására.

A bevonuló szovjet csapatok mögött 1944 őszén benyomult Észak-Erdélybe a Maniu-gárda nevű román irreguláris fegyveres alakulat. Néhány hét alatt magyarlakta települések tucatjaiban hajtottak végre szörnyű mészárlást. Észak-Erdély visszakerült román fennhatóság alá. Az erdélyi román-magyar ellentét a szovjet politikának is jól jött, hiszen ugyanúgy kijátszhatták egymás ellen az itt élő népeket, ahogyan azt néhány évvel korábban Erdély megosztásával Hitler tette. A zűrzavaros években Márton Áron magyarságuk és hitük megőrzésére buzdította híveit. 1946 április végén kezdeményezője és aláírója lett annak az állásfoglalásnak, hogy a magyar kisebbség az erdélyi kérdés rendezésében szóhoz jusson a béketárgyalásokon. Később, elítélésében ez központi szerepet játszott. Időközben ugyanis a történelmi helyzet megváltozott, s benne újra megváltozott – romlott – az erdélyi magyar katolikusok helyzete. A kommunista rendszerek közös vonásaként a román állam is meghirdette az ateizmust mint hivatalos ideológiát, valamint politikai célként tűzte ki az egyházak és a vallás felszámolását. Ily módon az ún. „történelmi” magyar egyházak is célkeresztbe kerültek. A kommunizmus konszolidációját követően tehát kezdetét vette az „osztályellenségeket” sújtó letartóztatási hullám. Ennek keretében került sor számos (román és magyar) katolikus egyházi személyiségek letartóztatására. Márton Áront is letartóztatták, majd koncepciós perben életfogytiglani büntetést kapott. 1949. június 20. és 1955. február 2. között különböző börtönökben sínylődött.

Márton Áron szabadon bocsátása 1955. február 2-án, illetve „életfogytiglani büntetésének felfüggesztése” – hiszen sohasem rehabilitálták – csak annak volt köszönhető, hogy Románia javítani akarta nemzetközi megítélését. Néhány hónapos bukaresti tartózkodás után 1955. március 24-én tért vissza Gyulafehérvárra. Újjászervezte a teológiát, eltávolította a békepapokat, lelkigyakorlatokat szervezett. A nép leírhatatlan lelkesedéssel üdvözölte. Márton Áron két év alatt, amíg teljes mozgásszabadsága volt, bejárta egész Erdélyt. Az ‘56-os magyar forradalom után, 1956 végétől azonban megváltozott az a biztató légkör, amely Sztálin halála után nemzetközi enyhülésnek volt nevezhető. A keményvonalas kommunisták Romániában is úgy döntöttek, hogy Márton Áron nem maradhat szabadlábon, de újabb bebörtönzése helyett házi őrizet mellett döntöttek. Ennek megfelelően Gheorghiu–Dej 1957. június 6-án határozatlan időre szóló rendelkezést adott ki, amely Márton Áron mozgási szabadságát a püspöki rezidencia területére korlátozta.

Márton Áron tíz évig a püspökség épületében, annak belső udvarán és a rezidenciához tartozó kertben élte életét. A háziőrizet egy évtizede teljesen egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy az életkorában már előrehaladott, sok szenvedésben megpróbált püspököt megtörje. Márton Áron azonban mindvégig elutasította, hogy az államhatalommal elvtelenül együttműködjön. Hívei és papjai rendszeresen látogatták, naprakész információikon keresztül pontosan tudta, mi történik a püspöki rezidencia falain túl. Személyes sorsa bizonyos mértékben mindig a nemzetközi politikai viszonyok függvénye volt, mindig ettől függően fordult hol rosszabbra, hol pedig jobbra. A hatvanas évek második felében ismét nemzetközi enyhülés kezdődött. Az első jelzés, hogy Márton Áronnak ki kellene jönnie a palotafogságból, a román ortodox egyház felől érkezett Gyulafehérvárra. 1967 augusztusában ugyanis meghívást kapott, hogy vegyen részt egy ortodox kegyhely fennállásának 450. évfordulójára rendezett ünnepségen. Ekkor „ideiglenes kimenőt” kapott. Ezután következett Franz König bíboros, bécsi érsek bukaresti látogatása. König bíboros azzal a feltétellel fogadta el a meghívást, hogy találkozhat Márton Áronnal. Márton Áron tehát Bukarestbe utazhatott – ekkor azonban azt is közölték vele, hogy háziőrizete véget ért. 1967. november 26-án tehát már szabad emberként térhetett vissza Gyulafehérvárra.

Márton Áron 1969-ben tudott először Rómába menni a püspökök két évente kötelező ad limina látogatásra, de utóbb több ízben is kiutazott. A hetvenes évek elején azonban jelentkezett rákos betegsége, ezért római látogatásain nagyon hamar felmerült utódlásának kérdése. VI. Pál pápa Jakab Antalt nevezte ki a főpásztor segédpüspökévé, aki az utódlási jogot is megkapta. Végül 1980. március 29-én megérkezett Gyulafehérvárra II. János Pál távirata, amelyben április 2-i hatállyal elfogadta Márton Áron nyugdíjazás iránti kérelmét is. Betegsége azonban ekkor már annyira előrehaladott volt, hogy még ugyanezen év szeptember 29-én meghalt. Márton Áront szentként tisztelik szülőföldjén és mindazokon a helyeken, ahol magyarul beszélnek. Szentté avatási eljárása folyamatban van.

Forrásjegyzék:

Domokos Pál Péter: Rendületlenül. Márton Áron, Erdély püspöke. Szeged, 1989.

Marton József: Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján. Kolozsvár, 1996.

Jakab Attila: Vergődésben. Budapest, 2011.

Virt László: Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi. Budapest, 2001.

A borítókép forrása: katolikus.hu