Szekfű Gyula

(1883–1955)

történész, egyetemi tanár

1900- ban érettségizett a cisztercita rend főgimnáziumában Székesfehérváron, 1900-ban. A budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte egyetemi tanulmányait történelem, német, valamint francia nyelv és irodalom szakon. Tagja volt állami ösztöndíjasként az Eötvös József Kollégiumnak. 1905-től 1906-ig dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd 1908-tól 1910-ig pedig gyakornok volt az Országos Levéltárban. Ezzel párhuzamosan munkatársa volt 1907-től a bécsi Császári és Királyi Házi, Udvari és Állami Levéltárnak, 1908-tól gyakornoki, 1910-től fogalmazói, 1912-től pedig allevéltárosi beosztásban. Tizenhét évet töltött összesen Bécsben. 1916-ban a 16–18. századi magyar történelemből a budapesti egyetemen magántanári képesítést szerzett. 1924-ben a rendkívüli tanári címet nyerte el. Egy évvel később kinevezték egyetemi tanárnak a budapesti egyetem újkori magyar történeti tanszékére. Magyar Tudományos Akadémiának 1925-től levelező, majd 1941-től rendes tagja.

Három nemzedék című 1920-ban megjelent munkájában alapozta meg az 1918–1919-es forradalmak után hatalomra került rendszer hivatalos ideológiáját. 1927 szeptemberétől 1939 decemberéig a Magyar Szemle szerkesztője volt, mely Bethlen István politikáját támogatta. A második világháború során, mint a Bethlen-csoport tagja, csatlakozott a függetlenségi és népfrontmozgalomhoz. 1939-től 1944-ig vezető publicistája volt a németellenes, ellenzéki Magyar Nemzetnek. Kiállt a független, szabad Magyarország mellett mind szóban, mind írásban. Cikket írt A szabadság fogalma címmel a szociáldemokrata Népszava 1941. karácsonyi számába, mely a németellenes nemzeti összefogást példázta. A Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozását célzó tárgyalások résztvevője volt, eleinte betöltötte az elnöki tisztét, majd később visszalépett, nem írta alá az emlékbizottság nyilvánosságra hozott felhívását sem. 1942 szeptemberében a Schönherz-perben a vádlottak mellett tanúskodott. 1943 januárjában fővédnökként tevékenykedett a Petőfi születésének százhuszadik évfordulóján rendezett ünnepségeken. A Valahol utat vesztettünk című cikksorozatában, melyet 1943–1944-ben közölt a Magyar Nemzet, bírálta a rendszer hivatalos politikáját, és felidézte a reformkor polgári demokratikus eszményeit figyelmeztetés gyanánt. A német megszállás idején visszahúzódott, majd a nyilas hatalomátvétel után bujdosni kényszerült. A fővárosban élte át az ostromot.

Hamarosan a kialakuló demokratikus közéletbe is bekapcsolódott. Nem lépett be egyetlen pártba sem, viszont bár 1945 tavaszán a katolikus pártalakítási kísérleteket figyelemmel kísérte, és szóba jött, hogy a Kereszténydemokrata Néppártelnöki tisztét betölthetné. 1945. április 2-án Budapesten nyolc másik közéleti személyiséggel egyetemben beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe.

1945. október 15-én rendkívüli követté és meghatározott miniszteri rangban moszkvai követté nevezték ki – a koalíciós pártok megállapodása alapján –, 1948 májusától pedig nagykövet lett. Eme tevékenységének idején vette kezdetét a két ország között a gazdasági, államközi és kulturális kapcsolatok kialakulása, 1948 februárjában pedig sor került a barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény aláírására. 1948. szeptember 10-én, a Kommunista Párthatalom átvétele után felmentették, 1949 áprilisában a Külügyminisztérium nyugállományba helyezte. Országgyűlési képviselő volt 1953 májusától, 1954. január 21-étől az Elnöki Tanács tagja volt haláláig.