1947-es országgyűlési választások

Az 1947-es választásról – az adatok akkori „kézi” rögzítése és összesítése okán – egymástól minimális mértékben eltérő eredmények maradtak fenn. A különbségek a politikai erőviszonyok megítélése szempontjából nem relevánsak, a pártok százalékos szavazatarányai csak tizedszázalékos differenciákat mutatnak. Az alábbi táblázat adatainak forrása a hazai választástörténet legteljesebb adatbázisa (Magyarország XX. századi választási atlasza 1920-2000); ezek a számok jelennek meg a témával foglalkozó legtöbb feldolgozásban.

A „kékcédula” egy igazolás (hivatalos nevén: névjegyzék kivonat), amellyel azok a szavazók voksolhattak, akik a választás idején nem a lakóhelyükön tartózkodtak. Akkori nevét a nyomtatvány halványkék színéről kapta.

Szigorú ellenőrzés mellett a mostani választásokon is lehetőség van arra, hogy a választás napján nem a lakóhelyükön tartózkodók másutt szavazhassanak, 2003-tól akár külföldön is. Azonban 1947-ben a kommunista párt vezetése nem a szavazati jog gyakorlásának minél teljesebb biztosítására, hanem előre eltervezett tömeges csalásra használta az „átigazolást”. A módszer az volt, hogy ugyanaz a személy mindig új „kékcédulát” kitöltve több szavazókörben is voksolt, a hatékonyság érdekében pedig az erre hajlandókat csoportosan, általában teherautókkal szállították a nagyobb városokon belül egyik szavazóhelyiségből a másikba illetve a városok és falvak között.

Különböző források egymástól eltérően adják meg a „kékcédulák” számát. A legtöbbről a szociáldemokrata Böhm Vilmos beszél, aki a már emigrációban írott visszaemlékezéseiben részletesen ír a történtekről. Szerinte a Belügyminisztérium 500 ezer példányt nyomtatott, amelyből a kommunisták 50 ezret „szíves felhasználásra” felkínáltak a szociáldemokratáknak. Ők – hogy ennyivel is kevesebb legyen a csalás – ezeket átvették, de egy páncélszekrényben a választás utánig érintetlenül megőrizték. Földesi Margit és Szerencsés Károly kötete szerint azonban eleinte egyes szociáldemokrata vezetők is tárgyaltak a kommunistákkal, és nem zárkóztak el a csalástól. Viszont miután rájöttek, hogy csak az igazolások töredékét kapták meg, közvetlenül a választások előtt – elsősorban Kéthly Anna erőteljes fellépésére, aki kezdettől ellenezte a csalást – leállították saját előkészületeiket, és felszólították a kommunistákat, hogy ők se éljenek vissza a ”kékcédulákkal”. Az MKP vezetése azonban megyékre lebontott pontos terv alapján már rég szervezte az ügyet. Szovjet segítséggel járműparkot és üzemanyagot összpontosítottak, és titokban „toborozták” végrehajtókat: „Ötven jó csepeli elvtársat kérünk 31-ére Zemplénbe... 100% bolsikat kérek. Kb. 20 helyen fognak szavazni… A kocsik minden dísz nélkül legyenek és csendesek.” Egy fennmaradt dokumentum szerint országosan összesen 12 260 „aktivistának” 4727 szavazókörben 208 693, fejenként átlagosan 17-18 hamis voksot kellett volna leadnia.

Azonban már a választás délelőttjén az Igazságügyminisztériumba és a rendőrségekre (ekkor még nem mindenütt kommunista volt a rendőrkapitány, és sok olyan ember dolgozott a választásokon, aki pártállástól függetlenül nem volt híve a csalásnak) ezrével futottak be a jelentések a nyilvánvaló visszaélésekről, így számos helyen abbahagyták az akciót illetve a hatóságok igyekeztek azt megakadályozni. A városokban is gyorsan híre ment, hogy több helyen ugyanazok voksolnak. A falvakban pedig még feltűnőbb volt, hogy a teherautó megállt a határban, és a helyiek számára ismeretlen emberek kettes-hármas csoportokban onnan igyekeztek szavazni, majd vissza a járműhöz, és tovább a másik faluba. Mindez időveszteséggel is járt. Így hiába volt valakinél húsz cédula, sokan csak 4-5 helyen tudtak voksolni. Szinte biztos tehát, hogy a „terv” nem 100 százalékra teljesült.

Arról azonban csak becsült adatok vannak, hogy ténylegesen mennyi volt a hamis szavazatok száma. Péter Gábor, a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának (ÁVO) vezetője saját miniszterének, a kommunista Rajk Lászlónak 62 981 névjegyzék kivonat alapján leadott szavazatról számol be. Ez, mivel a jelentés „belső használatra készült”, alapjaiban akár igaz is lehet, viszont a statisztika hiányos (a szavazókörök mintegy 90 százalékára terjed ki), és benne vannak a „szabályosan” távol lévők voksai is. Mások 80, 100, 120 ezer hamis szavazatról tudnak. A valós szám inkább több, mint kevesebb ennél, de az nem életszerű, hogy a „tervezett” 200 ezret megközelítette volna.

Az eredményekből látszik, hogy ”számtanilag” a csalásnak csekély a jelentősége. Ha az MKP szavazataiból levonunk akár 200 ezret, akkor is ez a párt nyeri a választást. Azt a céljukat, hogy a kormánypártok közötti erőviszonyokat megváltoztassák, csalás nélkül is elérték volna. A koalíció négy pártjának együttes választási győzelmét sem a kékcédulás szavazatok biztosították, hiszen az ellenzéki pártokkal szembeni szavazatelőnyük több, mint 1 millió. (Premizációs mandátumokat ugyan már 90 ezer voks „kiesése” esetén sem kaptak volna, így szorosabb többséggel alakíthattak volna kormányt.) A „kékcédulás hadművelet” tehát UTÓLAG „túlbiztosításnak” tűnik, és csak a leadott szavazatokra tekintve az 1947-est nem lehet en bloc elcsalt választásnak nevezni.

De nem ilyen egyszerű a helyzet, ha azt is látjuk, hogy 1945-höz képest törvényileg korlátozták a választójogot, és a választói névjegyzékek helybeni összeállításakor önkényesen jóval „túlmentek” a törvény adta kereteken is, „kifelejtve” a listából sok nem baloldali, de néhol még szociáldemokrata szimpatizánst is, összességében mintegy 460 ezer embert zárva ki a szavazásból. Nagy többségük valószínűleg az ellenzéki pártok táborát erősítette volna, de ennek hatása a választási eredményre kiszámíthatatlan. Emellett a leadott törvényes voksok sem a szabad választói akarat kinyilvánítását garantáló politikai környezetben születtek. A kommunista vezetők a választást csak az 1946 tavaszától beindult totális politikai offenzívájuk (tömegakciók, megfélemlítés, kreált összeesküvés, kisgazdapárti vezetők, közöttük Kovács Béla főtitkár letartóztatása, Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatása és emigrációba kényszerítése stb.) végkifejleteként, a már lezajlott hatalomkoncentráció utólagos legitimálásaként fogták fel. Politikai szocializációjuk, értékviláguk nem a parlamenti demokrácia „megnyerésére”, hanem annak elutasítására épült, a demokratikus berendezkedést kezdettől időleges taktikai kompromisszumnak fogták fel – így semmi nem gátolta őket a választási csalás kitervelésében és végrehajtatásában. Továbbá abban sem, hogy a választások után új lendülettel lássanak neki a demokratikus intézmények további kiüresítéséhez, az ellenzéki politikai pártok felszámolásához, minden eltérő politikai akarat megtöréséhez.

Felhasznált források és feldolgozások:

1947. évi XXII. törvény az országgyűlési választásokról 

Böhm Vilmos: Választási hadjárat a népi demokrácia módszereivel. Beszélő, 1985/3. 

Földesi Margit–Szerencsés Károly: Halványkék választás. Magyarország 1947. (Tanulmány és válogatott dokumentumok) Kairosz Kiadó, 2001.

Hubai László: A magyar társadalom politikai tagoltsága és az 1947-es választások. In: Fordulat a világban és Magyarországon 1947–1949. Szerk.: Feitl István, Izsák Lajos, Székely Gábor. Napvilág Kiadó, 2000. 98–117. o.

Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza (1920-2000) Napvilág Kiadó, 2001.

Izsák Lajos: A parlamentarizmus vesztett csatája – 1947. In: Parlamenti választások Magyarországon 1920-2010. Szerk.: Földes György, Hubai László. Napvilág Kiadó, 2010. 243-265. o.