Állam és egyház kapcsolata a szocializmusban

A „klerikális reakció” elleni harc az egyházak társadalmi beágyazottsága miatt nagyon hamar központi kérdéssé vált a kommunista párt számára. Az új egyházpolitikai irányt Rákosi Mátyás 1948. január 10-én jelentette be: „A demokrácia ez évi feladatai között ott van az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezése. Meg kell szüntetni azt a tarthatatlan állapotot, hogy a magyar nép ellenségeinek zöme az egyházak, elsősorban a római katolikus egyház palástja mögé búvik.”[1] Az 1948-as esztendő így már nem csupán az egyházak megrendszabályozásának, hanem egy „háború” első igazán komoly éve is lett.[2] A kialakuló pártállamnak érdekében állt az „oszd meg és uralkodj!” elve alapján külön-külön egyezményeket kötni a vallási felekezetekkel. Így 1948-tól kezdődően megállapodás jött létre a református, az evangélikus, az unitárius egyházakkal, az izraelita felekezettel és végül 1950-ben a katolikus egyházzal is. Ezek a megállapodások egészen a rendszerváltozásig meghatározták a szocialista állam és az egyházak kapcsolatát.[3]

A pártállami egyházpolitika megvalósítására 1950-ben kezdték meg az ún. békepapi mozgalom szervezését is, valamint egy évvel később létrehozták az Állami Egyházügyi Hivatalt. A papi békemozgalomban a lelkészeket meggyőző szavakkal hívták megbízott papok, ávósok, titkosrendőrök, párttagok azzal, hogy olyan papokat várnak, akik elő akarják segíteni a társadalmi igazságosság megvalósulását, a békét és az állam és egyház közti kiegyensúlyozott kapcsolatot. A papok egy része kezdetben valójában nem vette észre, hogy a kommunista párt a saját püspökükkel való egység megbontóivá akarja tenni őket. Az Állami Egyházügyi Hivatal ugyanis minden vezető egyházi poszt mellé a maga által megbízhatónak ítélt békepapokat helyeztetett.[4] Mindszenty bíboros 1956-os szabadulása után felfüggesztette a békepapokat és megítélésük az 1960-as években is megosztotta az egyházat.

Az 1960-as években elindult egy enyhülési folyamat, amely leginkább a Vatikán és a Magyar Népköztársaság 1964-es részleges megállapodása idején adott okot a bizakodásra. A Vatikán „keleti politikája” részeként felfogható megegyezésről azonban alapvetően két történetírói álláspont kristályosodott ki. Főként nyugati elemzők hangsúlyozzák, hogy a kommunizmus bukása és a szovjet birodalom összeomlása az intenzív kelet-nyugati párbeszéd eredményeképpen következett be, és ebben alapvető szerepet játszott a XXIII. János pápa által az 1960-as évek elején elindított politikai irányvonal, az Ostpolitik. Ezek az elemzések hangsúlyozzák, hogy e progresszív külpolitikának nem volt alternatívája: Róma csak így tudott segítséget nyújtani a Kelet-Közép-Európában élő katolikus egyházaknak és társadalmaknak. Ezzel szemben a magyar és a legtöbb kelet-európai beszámoló kritikusan szemléli az államszocialista rendszerek vatikáni elismerését, azt hangoztatva, hogy a közeledés sokkal inkább kedvezett a szovjet tömbnek, mint a Szentszéknek és az egyházaknak. Az Ostpolitik – amelyre erőteljes befolyást gyakoroltak a szovjet blokk titkosszolgálatai – rövidtávon megkönnyítette ugyan a katolikus egyház működését, például Magyarországon, de hosszú távon kedvezőtlenül befolyásolta a katolikus klérus társadalmi beágyazottságát és erkölcsi megítélését. Az Ostpolitik megindítása azonban vatikáni részről csupán a legkevésbé rossz megoldásnak látszott egy olyan pillanatban, amikor a kelet-közép-európai egyházi intézmények puszta fennmaradása is veszélybe került. A hagyományosan katolikus többségű, mégis többvallású és gyorsan szekularizálódó Magyarország egy modellértékű egyeztetési sorozat alkalmasabb terepének bizonyult, mint a szomszédos Csehszlovákia vagy Lengyelország, így jött létre éppen Magyarországgal egy megállapodás.[5] A megállapodásnak köszönhetően azonban nem a katolikus egyház és hívei élete lett könnyebb, hanem tovább erősödött a nyugati körökben ‘liberálisnak’ tartott kádári Magyarország pozitív imázsa, ezért ezt a megállapodást a Kádár-rendszer egyik legsikeresebb külpolitikai lépésének tekinthetjük.

Az 1960-as évek végén Mindszenty bíboros helyzete maradt az egyetlen igazán kényes kérdés a magyar–vatikáni kapcsolatokban. Egyesült államokbeli és magyarországi dokumentumokból is igazolható, hogy az 1963-tól változó intenzitású, de folyamatos magyar–szentszéki tárgyalások napirendjén a bíboros helyzete megoldandó kérdésként szerepelt.[6] A Mindszenty-kérdés rendezése és a helsinki folyamat szintén azt a benyomást erősítette meg, hogy az Ostpolitik útja a reálpolitika része. 1978-ban Karol Wojtyła meglepetésszerű pápává választása azonban azonnali és széleskörű hatást gyakorolt a hidegháború dinamikájára. A Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban tapasztalt kudarcokkal együtt ez a változás alapjaiban rendítette meg a Szentszék által folytatott Ostpolitik létjogosultságát, amely a pártállami egyházpolitika fokozatos erodálódásához vezetett az 1980-as években Magyarországon is.

Forrásjegyzék:

Balogh Margit: Ikonná dermedt emlékirat, avagy egy jó pásztor naplója. Mindszenty József bíboros emlékiratainak története. In: Századok, 2012/1.