Demokrácia

A demokrácia kormányzati forma és a közösségi együttélés meghatározott értékrendje is egyben. Politikai berendezkedésként olyan intézmény-együttest jelent, amely szabályozza a kormányzás személyi és intézményi feltételeit, támogatja a politikai döntések által érintettek érdekképviseleti, véleménynyilvánítási, beleszólási és ellenőrzési jogának érvényesülését. Ebből a szempontból demokráciáról akkor beszélünk, ha a polgárok többsége közvetlenül (mint például egykor az athéni népgyűlésen, a modern népszavazásokon), vagy közvetve (képviselők útján) részt vesz a döntések meghozatalában, a vezetők megválasztásában. A demokrácia három alapvető jellemzője a politikai részvétel, a választás lehetősége és - a felelős döntéshozatal feltételeként – a közügyekbe való betekintés biztosítása.  Fogalma azonban túlmutat a pusztán formai, a döntéshozatali eljárás szabályozására vonatkozó elemeken. Intézményei alapvető politikai értékek érvényesülését szolgálják, a szabadság, az egyenlőség, a szolidaritás és a hozzájuk kapcsolódó további értékek sajátos egyensúlyát jelentik.  Ezen intézmények köre magában foglalja az általános választójogot, a politikai vezetők jogát arra, hogy nyilvánosan versengjenek a támogatásért. Alulmaradva a versenyben békésen távozhassanak és a nyertesek pedig békés úron vehessék át a hatalmat. Az állampolgárok számára garantálja az emberi jogok és a jogállamiság érvényesülését, biztosítja a hatalom birtokosaival való egyet nem értés jogát és a jogot arra, hogy politikai jellegű társulásokat hozzanak létre a döntések befolyásolására. A demokratikus állam intézményrendszere igyekszik leképezni a társadalom heterogenitásából eredő eltérő érték- és érdekstruktúrákat, az életformák eltéréseiből származó különbségeket, ezért értékként kezeli a pluralizmust. Nem abszolutizálja a többségi elvet, tiszteli a kisebbség mássághoz való jogát és szükségesnek tartja a kisebbség védelmét.   

A XX. század második felének demokráciaelméletei különböző kritériumrendszerek alapján határozzák meg, hogy egy politikai rendszer demokratikusnak tekinthető-e avagy sem és emellett rámutatnak a demokráciák működésének néhány sarkalatos kérdésére is. A politikatudományi szakirodalomban a demokrácia definíciói három lényegi elem köré szerveződnek. Ezek a versengés, az állampolgári részvétel és a pluralizmus.

A második világháború után a leginkább elfogadott felfogás szerint a demokrácia lényege a különböző politikai erők között folyó szabad verseny a választók szavazataiért. A demokrácia versengéselmélete (Joseph Schumpeter) szerint ez a rendszer eljárási szabályok, procedúrák összessége és másodlagosnak tekinthető az értéktartalma. Ennek nyomán születtek meg a demokráciát a mindenkori politikai elitek főszereplésével jellemző modern kori elitelméletek. Ezek szerint a demokráciákban az aktív politikai szerepet a politikai pártok, annak vezérei játsszák, és a nép hatalma csupán az ő megválasztásukban merül ki. A demokrácia ezek szerint nem más, mint ellenőrzött elituralom, amelyben az elitek az újraválasztás érdekében fogékonyak az állampolgári igények iránt, tehát nemcsak irányítók, de irányítottakká is válnak. Az elitista demokráciaelméletek fontos kérdésnek tekintik, hogy az állampolgárok képesek-e felelős politikai döntésre, képesek-e megítélni, hogy a kormányzók az ő érdekükben cselekedtek-e és ennek megfelelően dönteni a választásokon.  Az ökonómiai demokráciaszemlélet szerint (Antony Downs) az emberek képesek ésszerűen követni saját érdekeiket és józan ésszel választani a politikai piacon különböző árukat kínáló, egymással versengő elitek között. A demokráciában a szavazók értik annak jelentőségét, hogy mit miért tesznek, a képviselők pedig tudják, hogy elszámoltathatók tetteikért. Más elméletek (Adam Przeworski) viszont arra az álláspontra helyezkednek, hogy az állampolgárok képtelenek megítélni, hogy az ország állapota mennyiben tulajdonítható a hatalmon lévők politikájának. A választásokon inkább a vezetők személyes teljesítményét, semmit a kormányzati politika hatékonyságát veszik figyelembe. A választópolgárok részéről a delegálás, az ellenőrzés, a kormánypolitika eredményeinek értékelése – mint az állampolgári aktivitás területei – napjainkra kiürültek és értelmezhetetlenné váltak. A vezérdemokrácia (Körösényi András) elmélete azt hangsúlyozza, hogy a választói döntés meghozatalának alapja már nem is annyira a pártprogram vagy a párt választási ciklus során tanúsított teljesítménye, hanem sokkal inkább a pártot reprezentáló, kommunikációs képességei folytán kiemelkedő vezér imázsa. A politikai piacon nem a társadalom tagjai által teremtett keresleti, hanem a politikai elit által létrehozott kínálati oldal dominál, azaz a politika tartalmát nem az állampolgárok, hanem a politikai vezérek határozzák meg.

Az 1960-as évek végén és a 70-es években a versengő-elitista demokráciafelfogás mellett, - azzal polemizálva - született meg a részvételi demokrácia elmélete (Benjamin Barber). Ez a modell a XIX. századi klasszikus amerikai demokráciaértelmezéshez nyúl vissza, amely szerint a demokrácia a nép uralma, a nép érdekében és a nép által (Abraham Lincoln).  Abból a feltételezésből indul ki, hogy a demokrácia „alulról felfelé” építkezik, és hogy az az igazán demokratikus társadalom, ahol a társadalomnak nemcsak lehetősége van az embereket érintő kérdésekbe való beleszólásra, hanem ténylegesen meg is teszi ezt. A politikai közösség tagjai rendelkeznek a részvételhez szükséges motivációval és technikai tudással. A részvételi demokrácia koncepció nemcsak a civil társadalom beleszólási jogát  és egyféle önigazgatás megvalósulását jelenti, hanem a széles értelemben vett társadalmi demokrácia fogalmát is magában foglalja. Újabban az Európai Unió egyes dokumentumaiban is megjelenik a részvételi demokrácia eszméje. Az aktív állampolgárság elméletét és célként való megfogalmazását a demokratikus keretek kiüresedésére adott válaszként foghatjuk fel. Megalkotói axiómaként kezelik, hogy a politika ügyei iránt tapasztalható általános érdektelenség és az állampolgárok politikai passzivitása a demokratikus politikai rendszer működését ássa alá, és ezáltal hosszú távon a demokratikus rendszerek stabilitását veszélyezteti.   A demokrácia csak abban az esetben újítható meg – vélik - ha a politikát újra összekötik az emberek hétköznapi életével. Az állampolgári aktivitás természetes közegét a helyi társadalomban, fő aktorát pedig az önszerveződő politikai közösségekben jelölik meg. Míg a korábbi elképzelések az állampolgár fogalmán inkább csak jogi státuszt, egy olyan állapotot értettek, amelyből jogok következtek a politikai elit választására és ellenőrzésére nézve, addig az aktív állampolgár kifejezés egy polgári létből fakadó cselekvés- és mentalitáskultúrát, politikai technikák ismeretét és alkalmazását, valamint az ehhez szükséges érzelmi motivációk körét is takarja. A részvételi demokrácia modellje megkerülhetetlenné teszi az állampolgári kompetenciák kérdését. Az elmélet bírálói már a hetvenes évek vitáiban felvetették, hogy a politika is egy szakma, amihez az embereknek sem idejük, sem szakértelmük nincs, ezért szívesen átengedik a politikai döntés jogát a politikai eliteknek. A részvételi demokrácia hívei ezzel szemben úgy vélik, hogy a demokratikus állampolgársághoz kapcsolódó ismeretek és készségek taníthatóak, az oktatás eszközeivel megteremthető a helyi társadalom ügyeiben kompetens állampolgári politikai kultúra.

Végül a demokrácia lényegét a pluralizmuselméletek hívei a rendszer sokszínűségében, illetve a társadalom heterogenitásából eredő problémák sikeres kezelésében látják. A demokrácia eszerint egy olyan rendszer, amely képes az eltérő érdekkel és értékrenddel bíró politikai közösség ellentéteinek kezelésére, a társadalmi együttélés során szükségszerűen keletkező konfliktusok erőszakot kiküszöbölő feloldásra. A demokrácia intézményrendszere ideáltipikus esetben sokközpontú hatalmat, poliarchiát (Robert Dahl) tesz lehetővé. A poliarchia ellemzője a széleskörű beleszólási lehetőség a kormányzás ügyeibe és a magas toleranciaszint az ellenzékkel szemben. Értelmezhető a politikai ellenőrzés meghatározott struktúrájaként, amelyben az állam legmagasabb rangú vezetőinek szembe kell nézni elmozdításuk lehetőségével a választásokon. A demokrácia intézményi struktúrája felfogható a intézményesített jogrendként, ami nemcsak teoretikus szinten ad jogokat, de garantálja is azok érvényesülését.

A katolikus egyház a XIX. század végétől foglalt állást pápai enciklikákban a demokráciával kapcsolatban. XIII. Leó egyenesen „keresztény demokráciáról” beszélt, ami alatt nem annyira politikai, inkább szociális tevékenységet értett. XII. Piusrokonszenvét fejezte ki a demokrácia iránt, s rámutatott, hogy az ember személyi szabadságát alaptörvénnyel kell biztosítani. Ugyanezt hangsúlyozta XXIII. János (Mater et magistra és Pacem in terris) és a II. vatikáni zsinat (Gaudium et spes) is. E dokumentumokban a demokratikus tevékenység megjelölésére új fogalom jelenik meg: azactiva participatio, a „tevékeny részvétel”.

(Források: Politika és politikatudomány. (Szerk.: Gallai Sándor és Török Gábor) Aula Kiadó. Budapest, 2003. Politikatudományi enciklopédia. (Szerk.: Vernon Bogdanor.) Osiris Kézikönyvek. Budapest, 2001. Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó. Budapest, 2003. Körösényi András: Politikai képviselet a vezérdemokráciában. Politikatudományi Szemle 2003.4. Magyar Katolikus Lexikon)

Kapcsolódó írás:
Salamon János: Egy mondat a demokráciáról

Hahner Péter: A demokrácia fogalmának történetéről