EMSZO - Egyházközségi Munkás Szakosztályok

Az EMSZO, vagyis az Egyházközségi Munkás Szakosztályok a KALOT-hoz és a Hivatásszervezethez hasonlóan XI. Piusz pápa 1931-ben kiadott Quadragesimo anno kezdetű enciklikájának ösztönzésére létrejött katolikus szociális mozgalom volt Magyarországon. A többi szervezettől megkülönböztette azonban az, hogy az EMSZO kimondottan a katolikus egyházközségek hálózatára építő és annak keretei között megmaradó szervezet volt, amelynek nem is volt a Belügyminisztérium által láttamozott alapszabálya. [1]

Az EMSZO működése Budapesten indult útjára az Actio Catholica kezdeményezésére. Zibolan Endre és Bihari Ferenc vezetésével, Mészáros János érseki helynök támogatásával 1935 őszén alakultak meg az első Egyházközségi Munkásszakosztályok. Mészáros helyét később Freesz József káplán vette át. Céljuk a katolikus egyházzal szemben ellenséges vagy közömbös ipari munkásság megszólítása és érdekképviseletének a pápai enciklika által javasolt hivatásrendiség útján való megszervezése volt. Az EMSZO kezdettől igyekezett a szociális munka és karitatív támogatás mellett kulturális, ismeretterjesztő és nevelő tevékenységgel megnyerni a munkásokat és cselédeket. Egy csoport megalakításához legalább 20 fő volt szükséges, a létrehozott helyi csoportnak azután az EMSZO központ témavázlatokat, előadókat küldött, tanfolyamokat szervezett. [2]

1936 őszén a Budapesti Egyházközségek Központi Tanácsa Mészáros János javaslatára úgy határozott, hogy addig a Karitász Központnak nyújtott pénzügyi segélyt 1937-től az EMSZO-nak adja. Ez volt az az anyagi bázis, amely az EMSZO központ működését, a programok szervezését, a képzési anyag előállítását és 1938-tól kezdődően az EMSZO hivatalos lapjának, az Új Szociális Rend, később az Új Rend-nek a kiadását segítette. A lapban gyakran voltak olvashatók Varga László jezsuita és Közi-Horváth József cikkei, amelyek a hivatásrendiséget ismertették. A helyi csoportok működését az egyházközségek maguk finanszírozták.

1936-ban néhány egyetemista is csatlakozott a bontakozó szervezethez, közülük került ki az EMSZO központi titkára, Vida István. A szervezet fejlődése a világháború kitöréséig töretlennek volt mondható. 1936-ban 10 csoportban 400, 1937-ben 30 csoportban 4000, 1938-ban 53 csoportban 8000 tagja volt.[3] 53 csoportból 44 volt Budapesten és 9 Budapest környékén. A fővárosban a legtöbb csoport a Ferencvárosban működött. A szervezkedés 1939-ban lépett ki a fővárosi keretekből, ettől kezdve vidéki csoportok is alakultak. Az EMSZO 1941-ben érte el fejlődésének csúcspontját: ebben az évben Budapesten 56, vidéken 75 csoportja volt, s az Új Rend ekkor már 25.000 példányban jelent meg. A Hivatásszervezethez és a KALOT-hoz hasonlóan az EMSZO jelentőségét is felismerte Teleki Pál miniszterelnök. A három hivatásrendi szervezet az ő bíztatására közös frontot hozott létre 1940-ben Magyar Szociális Népmozgalom névvel. Teleki halála azonban meggátolta a mozgalom további kibontakozását. Magyarország belépésével a világháborúba az EMSZO működésének feltételei is megváltoztak. Nem csupán a katonai besorozások és az anyagi nehézségek jelentettek egyre súlyosabb problémát, hanem az is, hogy a hadbalépéskor a hatóságok nem mentesítették az EMSZO szervezeteit a bevezetett gyülekezési tilalom alól.

A német megszállás és a nyilas uralom alatt az EMSZO részt vett az üldözöttek mentésében, 1944-ben pedig tagja lett az antifasiszta ellenállás vezető erejének, a Magyar Frontnak, ahol Freesz József képviselte az EMSZO-t. A szervezet monori titkos nyomdája „Katolikus mozgalmak” aláírással röpcédulákat készített, amelyeket légiriadók alatt terjesztettek, ezért a Gestapo valóságos hajtóvadászatot tartott az EMSZO vezetői ellen. 1944 novemberében fel is derítették a titkos nyomdát és december 5-én házkutatást tartottak a központban. Eglis István és Benkő István főtitkárt, Zsidai József központi főtitkár pénztárost, Szalay György titkárt, Tömör Magda gépírónőt, Karikás Márton altisztet és Ilosvay Ferenc újságírót letartóztatták és Németországba szállították. A dachaui koncentrációs táborból sohasem tért vissza Tömör Magda és Szalay György. Freesz József elkerülte a letartóztatást és Budapesten bujkálva próbálta összetartani a mozgalmat. A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány azonban 1945-ben feloszlatott 25 fasisztának minősített szervezetet, közöttük a tévesen fasisztának minősített EMSZO-t is. Az EMSZO életben maradt vezetői ekkor még Dachauban voltak.

Az EMSZO ennek ellenére 1948-ig fennmaradt, más néven. Freesz József a kommunista politikai rendőrség folyamatos üldözése ellenére igyekezett továbbra is életben tartani a mozgalmat. Erre azonban 1948 után már nem volt módja. A kommunista hatalomátvétel után Freeszt rendszeresen beidézték az Andrássy út 60-ba. A folyamatos bántalmazások és kínzások (többek közt elektrosokk) miatt egészsége és szellemi épsége megrendült. 1951. november 24-én a Széher úti kórházba került, ahol ugyanezen a napon belehalt sérüléseibe.