Keresztény feminizmus a XIX-XX. század fordulóján

A nők jogaiért küzdő mozgalmak első hulláma a XX. század elejére teljesedett ki Európában, aminek sikeréhez nagymértékben hozzájárult a első világháború miatti kényszerű és tömeges munkába állásuk is. A magyarországi nőszervezetek általában a nők gazdasági oktatási és politikai jogainak érvényesítéséért szálltak síkra és nem egyszer – az ideológiai alapok különbözősége miatt – versenyhelyzetben is álltak egymással. Jól szemlélteti ezt a helyzetet a magyarországi baloldali „radikális feministák”és a jobboldali „keresztény feministák” vetélkedése és vitája. A korabeli közéleti kommunikáció szintjén ez a konfliktus 1918-ban két lap, a materialista hangvételű „Nő” és a Szociális Testvérek Missziótársulata által működtetett és – Slachta Margit által szerkesztett – „Magyar nő” feminizmus terén folytatott polémiájában érhető tetten. A sok ponton közös célok ellenére kibékíthetetlen ellentét köztük, ami az idealizmus-materializmus világnézeti dichotómiájára volt visszavezethető. Míg a missziótársulat 1918-ban indult lapja, a „Magyar nő” valláserkölcsi alapokon állt, addig a baloldal női folyóirata materialista, liberális értékelkötelezettségű volt. A korszak magyar politikai gondolkodásában a két oldal közötti domináns konfliktusterület a kultúra kérdése volt, aminek változására a vitatkozó felek visszavezették a korabeli nemkívánatos társadalmi jelenségeket. Ehhez az ideológiai palettához igazodott a nőmozgalmon belüli vita is. Az újkonzervatív tábor politikai katolicizmushoz köthető irányzata a közerkölcsök romlásának fő okát (például témánknál maradva a családok felbomlását, a női prostitúció jelenségét, a szegénységből eredő bűnözést, a házasságon kívül született gyermekeket és a gyermekmunkát) a tömeges hitehagyásban látta és programot hirdetett a valláserkölcsi alapok megerősítésére. Felismerték, hogy a nőkérdés nem csupán a férfi-nő viszony kérdése, azt szélesebb társadalmi kontextusba kell ágyazni, azaz – ahogy ma fogalmazunk – nemcsak biológiai, hanem társadalmi nemek közötti kérdésként is kezelték a problémát.  Emellett a keresztény feminista mozgalom oly módon kívánta a nők érdekeit képviselni, hogy a női jogokért való küzdelemben ne kerüljenek zárójelbe a nők családdal kapcsolatos kötelezettségei sem. Ahogy a lap fogalmazott: hogy a nők jogegyenlősége ne vezessen az „individualizmus túlhajtásához”, a nők egoista önzéséhez. Ez a felfogás elmozdult tehát a klasszikus konzervativizmus férfinak alárendelt nőképétől, de nem szakadt el a valláserkölcsi alapoktól és a nő klasszikus társadalmi hivatásától a családcentrikus szemlélettől, miközben hangsúlyosan felvállalta a nők szociális érdekvédelmét. A keresztény feministák sajátos helyzetben, kettős ideológiai oppozíció kereszttüzében álltak. Miközben fő veszélynek a munkásmozgalomban terjedő ateista és erkölcstelen feminista eszméket tartották a másik oldalon, vallásos hátországukban is küzdeniük kellett a keresztény nőmozgalom tradicionális felfogású ágával, amelynek tagjai úgy vélték a nők sorsa a férfiaknak és az egyháznak való alárendelődés és azzal riogattak, hogy a nők kilépése a családból a társadalmi életbe a nőiesség pusztulásával jár majd. További törésvonalat jelentett a keresztény nőmozgalmon a női egyenjogúság kérdése, különösen a politikához való viszony megítélése is. 

A századelőn a magyar nőmozgalom tagoltsága mégis leginkább a bal-jobb dichotómiában érhető tetten. A baloldalon elsősorban köztisztviselői társadalmi bázisra támaszkodva 1904-ben alakult meg a Feminista Egyesület, míg ugyanebben az évben a korszak közismert újkonzervatív politikai közírója Geőcze Sarolta a keresztény munkásegylet keretein belül indította el a munkásnők szervezését anyagi érdekeik képviseletére és erkölcsi oltalmazásuk céljából. 1906-ban ugyanő szervezte meg a középosztályra alapozott Országos Katholikus Nővédő Egyesületet.  Geőcze jobboldali feminista aktivistái például Vasúti missziót üzemeltettek, hogy a vidékről városba érkező munkakereső nőket támogassák az új életformába való beilleszkedésben. 1908-ban alakult nővédelmi (ma így mondanánk: a nők szociális gondozásával fogalakozó) profillal a Farkas Edit vezette Szociális Missziótársulat, aminek tagja lett Slachta Margit is, és amely 1917-re országos hálózattal rendelkező szervezetté nőtte ki magát. E szervezet keretei között formálódott tovább Slachta azon meggyőződése, hogy a nők érdekeinek védelmében az alkalmi segélyezés helyett szervezett szociálpolitikára, külön nőpolitikára van szükség. Ez a szemlélet a korszakban magának utat törő szociálkonzervativizmus eszméin alapult, amely a liberális társadalompolitika laissez faire elképzeléseivel szemben távlati céljaiban az állami szakpolitikai szintjére kívánta emelni a szociális problémák megoldását. Mivel idővel a Farkas Edit vezette missziótársulat visszavonulóban volt az aktív közéleti szerepléstől, Slachta Margit új szervezeti bázist teremtett. A vezetése alatt működő Keresztény Női Tábor 1918-tól volt az egyetlen olyan katolikus női tömörülés, mely programjában rögzítette a nők politikai jogaiért való küzdelmet is. 1923-tól az első női honanya életútja egy általa alapított új szervezettel a szintén aktívabb közéleti szerepet vállaló Szociális Testvérek Társaságával fonódott össze, amely később komoly szerepet a játszott az üldözött zsidók megmentésében. A harmincas években fordult figyelme a munkásnők szervezése felé, melynek eredménye a Katolikus Dolgozó Lányok Egyesületének megalapítása lesz. 1941-től a szervezet vezetője és lapjának szerkesztője a nyilasok által zsidó védenceivel együtt Dunába lőtt és 2006-ban boldoggá avatott szociális testvér Salkaházi Sára lett. Slachta Margit a szociális munka történetébe is bekerült azzal, hogy 1937. november 3-án megnyitotta az 1948-ig működő Katolikus Női Szociális Képzőt, ahol szociális munkásokat képeztek és a végzett növendékeknek szociális megbízotti állást adtak.