Keresztény–zsidó párbeszéd

A keresztény–zsidó párbeszéd egy modern, 20. században kialakuló fogalom és jelenség. A párbeszéd kultúrája önmagában modern társadalmunk vívmánya, ahogy a keresztény–zsidó közeledés is. Bár a kereszténység mindig is elismerte zsidó gyökereit, ahogy a zsidóság is tisztában volt a kereszténységben rejlő vele rokon vonásokkal, a történelem során csak legújabban alakult ki a két vallás és két közösség között egyenrangú, egymást kölcsönösen tisztelő kapcsolat. Mind a zsidóság és mind a kereszténység egy plurális közösség, számos különböző irányzattal és intézménnyel, így a két vallás közötti kapcsolat teljes feltérképezésére nincs mód. Lehetőség van azonban a párbeszéd elvi alapjainak, mérföldköveinek és fő irányainak bemutatására.

A kereszténység és a zsidóság kapcsolata a két vallás rokon vonásaiban rejlik. Mindkét vallás monoteista, azonos forrásvidékről származik és azonos kultúrkincsből építkezik. A zsidóság szentirata, a Tórából (Mózes öt könyvéből), a Neviimből (ún. a Próféták könyveiből) és a Ketuvimból (azaz Írásokból) álló zsidó Biblia, a Tanakh teljes egészében megtalálható a keresztény Szentírásban is, melynek ezen részét Ószövetségnek nevezzük. A kereszténység alapítója, a názáreti Jézus a kora vallási szokásait megtartó zsidó volt, aki a hitközösségen túl sorsközösséget is vállalt a zsidósággal. Az első században kialakuló kereszténység azonban minőségileg más volt, mint az addigi zsidó vallási rendszer és az aztán kialakuló normatív judaizmus. A zsidóság nem fogadja el ugyanis Isten megtestesülését és a Szentháromság fogalmát, valamint Jézust nem ismeri el Messiásnak. A kereszténység viszont a zsidóság által félve tisztelt Tórát értelmezi másképp, erkölcsi, hitbeli iránymutatásnak tartja csak és nem kötelező erejű törvénykönyvnek.

A közös gyökerek ellenére a kereszténység és a zsidóság története csak legújabban mutat fel testvéri kapcsolatot. A kereszténység kialakulásának idején a zsidó vallás vezetői fordultak ellenséggel és vették üldözőbe a kialakuló új vallás képviselőit. Amikor aztán századok múltán a keresztény vallás a Római Birodalom és a később megszülető európai királyságok államvallása lett, a kereszténység volt az, amely a zsidósággal, mint vallási kisebbséggel szemben kirekesztővé és ellenségessé vált. A reformáció idején kialakuló protestáns keresztény felekezetek ugyanolyan hozzáállással fordultak a zsidó közösségekhez, mint ahogyan a Róma központú egyház. A keresztény vallási közösségek erősen antijudaista (a zsidóságot, mint vallást elutasító) nézete a 20. század elején kezdett enyhülni, de a döntő változás a kereszténységet is megrázó Holokauszt tragédiája után következett be.

A Holokauszt után a protestáns felekezetek emelték először intézményi szintre a keresztény–zsidó párbeszédet. A második világháború vége után pár évvel, 1948-ban, az Egyházak Ökumenikus Tanácsa alakuló gyűlésén egyértelműen elítélte a zsidóellenességet. 1950 áprilisában pedig a Németországi Protestáns Egyházak Tanácsának zsinata kimondta: „mulasztásunkkal és hallgatásunkkal részesei lettünk annak a bűnnek, amit honfitársaink követtek el a zsidók ellen, s ezért magunk is vétkessé váltunk az irgalom Istenének színe előtt”. Ezek voltak keresztény részről a párbeszéd első lépései. A párbeszéd folyamatának fontos állomása volt az ökumenikus Seelisbergi Konferencia, a II. Vatikáni Zsinat, valamint a XX–XXI. századi katolikus egyházfők témában való megnyilatkozásai. Az 1947-es Seelisbergi Konferencia célja az volt, hogy megállapítsák és elemezzék azokat a pontokat, amelyek a kereszténységen belül teret engedtek a zsidóellenességnek. A zsidóságot huszonnyolc, a protestáns egyházakat huszonhárom, a katolikus egyházat pedig kilenc gondolkodó képviselte a konferencián. A számokból látszik, hogy a találkozó elsődleges rendezői nem a keresztény egyházak, hanem a zsidó közösségek voltak. A tanácskozáson egy tíz pontos fölhívást fogalmaztak meg a keresztény egyházakhoz, mintegy útmutatásként a régi sérelmek orvoslására.

A közeledés második fontos állomása, amely a kereszténység részéről a mai napig megadja a párbeszéd kereteit, az 1962 és 1965 között ülésező II. vatikáni zsinat volt. A zsinattal egy időben jelent meg Boldog IV. Pál pápa Ecclesiam Suam kezdetű enciklikája, amely az egyház részéről a másvallásúakkal és a másképp gondolkodókkal szemben a párbeszéd keresését ösztönözte. A zsinati dokumentum számos pontja (mint pl. a vallásszabadság elismerése) közvetve vagy közvetlenül alakítja a kereszténység, és ezen belül a katolikus társadalom zsidóságról alkotott gondolkodását, egy határozata pedig (Nostra Aetate) tételesen a zsidósággal való kapcsolat alapelveit fogalmazza meg. A Nostra Aetate kezdetű zsinati deklaráció megteremtette a feltételét annak, hogy a zsidóságban a kereszténység ismét természetes szövetségesére ismerjen. A dokumentumban az addigi egyházi gyakorlat komoly revíziója szerepel. Az állásfoglalásnak megvoltak már a közvetlen előzményei az egyházban. A Nostra Aetate kezdetű deklaráció ezt a szemléletváltozást tette visszafordíthatatlanná. Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelére hivatkozik a dokumentum, ahol az apostol hitet tett amellett (Róm 9, 1 – 11, 36), hogy az Örökkévaló nem vetette el Izraelt, dacára annak, hogy az újonnan megtérők – ún. pogány keresztények – talán azt gondolták. A kereszténység és a zsidóság viszonyának történetével kapcsolatban az „Istengyilkos” vád központi jelentőségű, de legalább ilyen ártalmas és hamis tévhit volt a keresztény egyházak részéről az ún. behelyettesítő teológia, mely szerint az Isten által kiválasztott Izrael immáron a keresztény egyház, és a zsidóság megszűnt kitüntetettnek lenni az Örökkévaló szemében. A zsinati dokumentum mindkét vélekedést elvetette.

A II. vatikáni zsinatot a zsidósággal kapcsolatos számos újabb egyházi állásfoglalás követte, mint például az „Irányelvek és útmutatások a Nostra Aetate kezdetű megnyilatkozás negyedik pontjának végrehajtásához” (1974.); „Útmutatás a zsidók és a zsidóság helyes ábrázolásához” (1985.); „A Katolikus egyház katekizmusa vonatkozó tételei” (1992.); „Emlékezünk: megfontolások a Soáról” (1998.); „A zsidó nép és szent iratai a keresztény Bibliában” (2001.). A hivatalos egyházi megnyilatkozásokon túl legalább olyan fontosak voltak azok a gesztusok, amelyeket az egyházat vezető pápák a zsidóság felé tettek. A zsinat összehívása óta minden egyházfő részéről számos fontosabb lépés, kijelentés és találkozó történt, amelyek iránymutatóak a hívek és egyben a világ számára is, valamint hozzájárulnak ahhoz, hogy a két közösség kiengesztelődjön egymással. E cselekedetek sorában talán a legemlékezetesebb Szent II. János Pál a millenniumi 2000-es évben tett szentföldi zarándoklata volt, ahol bocsánatot kért a hivatalos egyház által a zsidóság ellen elkövetett vétkekért.

A kereszténység és a zsidóság kapcsolatában fontos jel, hogy az egyház a Vallási Kapcsolatok a Zsidósággal Bizottságot a keresztény ökumenét koordináló nagy szervezetébe, a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsába tagolta be, nem pedig a más vallásúakkal folytatott eszmecsere intézményeibe. A katolikus egyház ezzel a szervezeti döntéssel is jelezte 1974-ben, hogy a zsidósággal kitüntetett kapcsolata van a kereszténységnek, így az egyháznak is. E kitüntetett kapcsolat tartalma egyértelműen pozitív, melyben nincs hely a gyűlölködésnek és az ellenségességnek. A keresztény–zsidó párbeszéd egy olyan folyamat, amely hitünk közös elemeinek közös képviseletét és egymás kölcsönös gazdagítását tűzte ki célul, és amelynek csak az elején járunk még. Világszerte számos keresztény, hivatalos és nem egyházi szervezet foglalkozik a keresztény-zsidó párbeszéd elvi és gyakorlati kérdéseivel. Talán legfontosabb intézmény ezek között a Nemzetközi Keresztény–Zsidó Tanács, amelynek számos országban – köztük Magyarországon is – működik tagszervezete. A magyarországi tagszervezete a Keresztény–Zsidó Társaság.

Források:

Dr. Cserháti József – Dr. Fábián Árpád (szerk.): A II. vatikáni zsinat tanítása. Szent István Társulat, Budapest, 1986.

Keresztények és zsidók. Mérleg, Budapest, 1994.

Kizöldülő olajfa. L’Harmattan, Pannonhalma, 2011.

Lukácsi Katalin: Közös út című cikksorozata: I., II., III. Megjelent a Barankovics István Alapítvány honlapján. Forrás: barankovics.hu

Neudecker, Reinhard: Az egy Isten sok arca. Mérleg, Budapest, 1992.

Nostra Aetate kezdetű zsinati határozat. Forrás: katolikus.hu

VI. Pál: Ecclesiam Suam kezdetű enciklikájának szócikke a Katolikus Lexikonban. Forrás: lexikon.katolikus.hu

Richer, Etienne: Miért szeressem Izraelt? Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Homokkomárom, 1997.

Standaert, Benoit: Jézus terében. Bencés, Pannonhalma, 2011.

Svidercoschi, Gian Franco: Levél egy zsidó barátomhoz. Aura, Budapest, 1993.