Kereszténydemokrácia

A kereszténydemokrácia mint politikai gondolkodásbeli irányzat több tőről fakadt. Alapjainak tekinthetjük az 1830-as évek  európai liberális katolicizmusát és az alkotmányos parlamentáris politikai berendezkedés elveit, csakúgy mint a XIX. század második felében kibontakozó újkonzervatív kapitalizmuskritikát, amelynek része volt a keresztényszocialista eszmerendszer is. A kifejezés szemantikai tartalma a kereszténydemokrácia története során több változáson ment keresztül. Magát a szót először a francia forradalom idején Lamourette használta. a népegyház jelölésére, később a Graves de communi enciklika (1901. január 18.) hatására a „katolikusok társadalmi tevékenységét” értették alatta, míg a második világháború után a kifejezés a leghatározottabb pártpolitikai jelleget öltve elsősorban a néppárti stratégiát folytató modern pártok egyik típusát, valamint a hozzájuk köthető politikai gondolkodásbeli irányt kezdte jelölni.

A demokratikus és katolikus eszmék összekapcsolását a XIX század közepén a francia „A jövő” című lap képviselte először markánsan. Főszerkesztője Lamennais elfogadta az állam és egyház szétválasztását, követelte az általános választójog bevezetését, a szociális igazságosság megteremtését és sürgette a demokraták és a katolikus politikai erők összefogását. A kereszténydemokrácia jellegzetes gondolkodási sémáinak kialakulásához Németországban nem annyira a liberalizmus, hanem sokkal inkább a XIX. század második felében formálódó jobboldali kapitalizmuskritika járult hozzá. Ez az áramlat egyértelműen szembehelyezkedett a liberalizmus korlátlan szabad versenyt hirdető „laissez faire” elvével, rámutatott annak szociális következményeire és beavatkozást követelt a dolgozó osztályok nyomorának enyhítésére. Keresztény részről egyik legkiemelkedőbb képviselője Ketteler mainzi püspök (a Centrum Párt alapítója) volt, aki írásaiban nemcsak a keresztény szociálpolitikai szemlélet alapjait teremtette meg, de egyúttal állást is foglalt a munkások sztrájk- szakszervezeti- és szövetkezet alapítási joga mellett.  Ketteler nézetei hatással voltak XIII. Leó pápára is, aki a Rerum Novarumban új alapokra fektette a katolikus egyház kapitalizmushoz való viszonyát.

A modern kereszténydemokrata pártok politikai alapállására a társadalmi kérdések iránti érzékenység jellemző. A politikai demokrácia és a társadalmi-gazdasági igazságosság elkötelezettjei, amit ötvöznek a katolikus társadalmi tanítással. Maga az irányzat általában nem sorolható egyértelműen a jobb vagy a baloldalhoz. A kereszténydemokraták konzervatívok, amennyiben fontosnak tartják a vallást a társadalom életében, védelmezik a hagyományos értékeket: az egyházat és a családot. Viszont a hagyományos baloldali értékekhez köti őket a szociális piacgazdaság, a jóléti programok melletti kiállásuk. A konkrét politikai rendszeren belüli elhelyezkedésüket az adott ország pártviszonyai és koalícióalkotási lehetőségei erősen befolyásolják.  A kereszténydemokrata ideológia négy fő alapelven nyugszik: szolidaritás, perszonalizmus, szubszidiaritás és a páneurópa szemlélet. Emellett a pluralizmus, a béke, a föderalizmus és a decentralizáció iránti elkötelezettség a kereszténydemokráciát az európai integrációs folyamat fontos szereplőjévé tette.

A második világháború utáni Nyugat-Európai kereszténydemokrata pártok gyorsan komoly politikai erőkké váltak. A háború során diszkreditálódott szélsőjobboldal és a vele szövetkező konzervatív erők olyan politikai űrt hagytak maguk után, amelyet elfoglalhatott az antifasiszta politikai múlttal rendelkező, a két világháború közötti politikai és társadalmi csődért felelőssé nem tehető, hagyományos erkölcsi értékeket hirdető kereszténydemokrácia. Olaszországban, Németországban, Hollandiában, Ausztriában és Belgiumban a háború utáni évtizedben jóval 40% feletti szavazati arányt tudhattak magukénak a kereszténydemokrata pártok. A hatvanas években és a 70-es évek elején átmeneti népszerűségvesztés volt tapasztalható, majd a 70-es évek második felében és a 80-as évek elején újra újabb fellendülés következett. Az európai integráció kezdeményezői Konrad Adenauer német kancellár, Alcide de Gasperi olasz miniszterelnök, és Robert Schumann francia külügyminiszter, szintén kereszténydemokrata politikusok voltak.

Magyarországon a kereszténydemokrácia szellemi elődjeinek a liberális katolikusok, Deák Ferenc és Eötvös József tekinthetők. Prohászka Ottokár korai írásaiban a liberális és konzervatív hagyomány meghaladásaként tekintett a kereszténydemokráciára. Giesswein Sándor politikai munkásságában következetesen képviselte a demokratikus szabadságjogok védelmét, támogatta a választójog reformját, a munkásság szervezkedési szabadságát. Felfogásában a politikai rendszer demokratizálása a szociális igazságosság érvényesülésének előfeltétele volt. A két világháború közötti neokatolikusok méltán tekintették őt szellemi elődjüknek. Az 1930-as évektől formálódó fiatal vallásos reformnemzedék a katolikus társadalomszervező elvekből eredő szociális érzékenységet elsősorban a francia neokatolikus gondolkodók Maritain, Mounier és Dru hatására ötvözte modern européer – a fasizmussal és a korporativizmussal a demokratikus értékek talajáról szembehelyezkedő - látókörrel. Barankovics István az Ország útja társszerkesztőjeként következetes alkotmányvédő és antifasiszta irányvonalat adott a lapnak, amivel a magyarországi kereszténydemokráciát az antifasiszta népfronthoz közelítette. Az 1945 januárjában megalakuló Kereszténydemokrata (majd Demokrata) Néppárt programjában a lehető legmélyebb demokratikus átalakulás szükségességét hirdette. Demokrácia alatt a „nép valóságos önkormányzatát” értette a parlamentarizmus keretei között. A párt demokráciafelfogása túlmutatott a puszta kormányformán, a kifejezés a kereszténydemokraták számára egyféle társadalmi demokráciát is jelentett, amit a szociális igazságosság, a szociális piacgazdaság érvényesülésével azonosítottak. Erről az alapról támogatták a földreformot, a stratégiai ágazatok államosítását. Elismerték az állam és az egyház szétválasztásának elvét, de egyúttal védték a katolikus egyház érdekeit is. A párt működése 1949 elején vált lehetetlenné a kiépülő diktatúra körülményei miatt. Az irányzat hívei 1956-ban megkísérelték a párt újjáalakítását, de a tényleges politikai szerephez csak a rendszerváltás után juthattak. Az 1989-ben un. történelmi pártként megalakult Kereszténydemokrata Néppárt a keresztény szociáletikára és a keresztény egyházak társadalmi tanításaira alapozva fogalmazta újra a modern kor kihívásaira adott válaszait.

(Forrás: Politikatudományi Enciklopédia. (Szerk. Vernon Bogdanor. Osiris Kézikönyvek. 2001. Magyar Katolikus Lexikon. http://lexikon.katolikus.hu/, Gergely Jenő: A kereszténydemokrácia történetéhez Magyarországon. http://tortenelemszak.elte.hu/data/22096/GergelyJeno01.pdf

A Kereszténydemokrata Néppárt politikájának alapelvei. http://kdnp.hu/celjaink/alapelvek)