Kereszténydemokrácia Németországban

A keresztény politika németországi megjelenése a kultúrharc időszakához köthető. A (protestáns) porosz hegemóniával megvalósuló német egység vaskancellárja, az evangélikus Otto von Bismarck (1815–1898) nem nézte jó szemmel a katolikus egyházi vezetők közéleti szereplését, úgy vélte ugyanis róluk, hogy „idegen hatalom” – a római pápaság, vagyis az Apostoli Szentszék – befolyása alatt állnak, s ezért a katolikus társadalmi szervezetek, egyesületek működését korlátozó intézkedéseket vezettetett be. A német katolikusok – élükön Wilhelm von Ketteler (1811–1877) mainzi püspökkel – tiltakoztak ez ellen, s a politikai katolicizmus megjelenítésére 1870-ben létrehozták a Német Centrumpártot (Deutsche Zentrumspartei, Zentrum). A szervezet Ludwig von Windhorst (1812–1891) irányításával 1887-re elérte a katolikusellenes rendelkezések visszavonását. Noha a Centrum – amely már az 1871. évi választásokon hétszázezer voksot szerzett – általában kereszténynek és felekezetileg nyitottnak mondta magát, valójában a katolikus érdekeket jelenítette meg a társadalmi diskurzusban és a politika színterein (annak ellenére, hogy idővel protestáns csoportok is csatlakoztak hozzá). A párt az evangélikus felekezeti és etikai háttérrel, Adolf Stoecker (1835–1919) lelkész szervezésében 1878-ban létrejött Keresztényszociális Munkapárttal (Christlich-Soziale Arbeiterpartei) közösen a szociálpolitikai törekvéseket keresztény előjellel és tartalommal fogalmazta meg a modern Németországban. A Centrum 1871 és 1918 állandó képviselettel rendelkezett a birodalmi törvényhozásban (támogatottságának aránya a tizenhat százalék és a huszonnyolc százalék között, míg mandátumainak száma a hatvanhárom és a százhat között mozgott), s a weimari köztársaság idején is (tizenegy–tizenhárom százalékos támogatottsággal) meghatározó erő tudott maradni. A politikai katolicizmust tartományi szinten a Bajor Néppárt képviselte (Bayerische Volkspartei, BVP) az első világháborút követő periódusban. A keresztény politikai erők nyilvános működésének a hitleri nácizmus 1933. évi hatalomra jutása vetett véget.

A második világháború után a kettéosztott Németország nyugati felében jött létre a náciellenes, keresztény alapokon álló, demokratikus elkötelezettségű politikai erőket immár konfesszionális kötöttségektől elvileg és gyakorlatilag is függetlenül tömöríteni tudó formáció, a Kereszténydemokrata Unió (Christlich-Demokratische Union Deutschlands, CDU). (Ezen a néven a szovjet blokkhoz tartozó keleti Német Demokratikus Köztársaságban is szerveztek pártot, amely azonban a kommunista ideológia szócsöveként működött, s bírálta a nyugati kereszténydemokráciát.) A CDU 1946–1947-ben még „keresztény felelősségű szocializmust” hirdetett, s elvetve mind a magán-, mind az államkapitalizmust, a közösségi gazdaság (Gemeinwirtschaft) mellett kötelezte el magát. 1949-re azonban már a párt vezetője, az éppen megalakult Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja, Konrad Adenauer (1876–1967) eltökélte, a kereszténydemokrata ideológiát markánsan elválasztja a szocializmustól. Mint fogalmazott: „A szocializmus szó tudományos és nyelvészeti szempontból sem megfelelő. Ha tovább használjuk talán sikerül még öt embert megnyernünk, de közben húszat el fogunk veszíteni.”

A CDU Bajorország kivételével minden tartományban működik. A déli katolikus többségű tartományban azonban – ahol a CDU nem is indít jelölteket a választokon – szoros együttműködésben tevékenykedik a Bajor Keresztényszociális Unióval (Christlich-Soziale Union in Bayern, CSU). A sok évtizedes együttműködés során a CSU némely kérdésben radikálisabb volt a CDU-nál: így például az 1970-es években a bajor szervezet határozottan ellenezte a közép- és kelet-európai kommunista diktatúrákkal való szorosabb kapcsolatfelvételt. A Bajorországban 1946 óta kormányon lévő párt meghatározó politikusa volt Hanns Seidel (1901–1961) és a közel harminc évig (1961 és 1988 között) az élén álló Franz Josef Strauss (1915–1988).

1949 augusztusában a háború utáni első németországi választások alkalmával a kereszténydemokraták a voksok harmincegy százalékát szerezték meg (nyolc évvel később már több mint ötven százalékát!), így a katolikus Konrad Adenauer egykori kölni főpolgármester alakíthatott kormányt. A 1969-ig kereszténydemokrata vezetésű szövetségi törvényhozás és kormány – amelynek élén 1949 és 1963 között Konrad Adenauer, 1963-tól 1966-ig Ludwig Erhard (1897–1977), 1966 és 1969 közt pedig Georg Kiesinger (1904–1988) állt kancellárként – olyan sikereket ért el például az újjáépítés terén, amelynek eredményeként 1969-ra háromszor annyi lakás, illetve ház állt, mint a világháború előtt. Emellett törekedtek az előállított javak lehetőség szerinti igazságos és arányos elosztására, megreformálták a nyugdíjrendszer, bevezették a családi pótlékot. Az ilyen és ehhez hasonló intézkedésekkel vetették meg a „német gazdasági csoda” és a szociális piacgazdaság alapjait. Ebben az időszakban indult meg a – történelmi jelentőségű német–francia megbékélés és szervezett gazdasági együttműködés alapján nyugvó – nyugat-európai integráció folyamata. A húsz évig kormányzó CDU politikai struktúrájára erősen jellemző volt – szemben a nagy vetélytárssal, a Szociáldemokrata Párttal (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) – a tartományi szervezetek nagyfokú önállósága, valamint a decentralizált döntéshozatal és a helyi szintű autonómia. Ahogy egy francia újságíró ironikusan megállapította a pártról (és annak politikai pragmatizmusáról), hogy az „Berlinben szociális és radikális, Kölnben konzervatív és klerikális, Hamburgban kapitalista és reakciós, Münchenben ellenforradalmi és szeparatista”.

Az 1969-es választási vereség után 1982 szeptemberében kínálkozott újra lehetőség kereszténydemokrata kormány alakítására, amikor is a Szabaddemokrata Párt (Freie Demokratische Partei, FDP) felmondta a szövetséget az SPD-vel, s a kereszténydemokrata–liberális koalíció Helmut Kohlt (*1930) választotta szövetségi kancellárrá, akit aztán 1998-ig négy egymást követő választáson ismét megerősítettek kormányfői székében a német választópolgárok. Kohl kancellárságának időszakára esett a hidegháború vége és a közép- és kelet-európai kommunista diktatúrák bukása. A változások kínálta lehetőségeket kihasználva sikerült 1990-ben a kereszténydemokrata kormányfő vezetésével elérni az egységes Németország ismételt létrejöttét. 2005 óta ismét a CDU/CSU adja a szövetségi törvényhozás legnagyobb létszámú frakcióját, amelynek eredményeként immár harmadik ciklusát tölti a kancellári poszton Angela Merkel (*1954).

Miklós Péter

Irodalom:

Arbøl, Niels: A kereszténydemokrácia Európában. Barankovics István Alapítvány, Budapest, 1995.

Bihari Péter: A németek. 2000 év Európa közepén. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2002.

Németh István: Németország története. Egységtől az egységig (1871–1990). Aula, Budapest, 2002

Ormos Mária: Németország története a 20. században. A német egységtől a német egységig. Rubicon, Budapest, 2008.