Kereszténydemokrácia Olaszországban

Az olasz kereszténydemokrata mozgalmak eszmei alapját egyrészt az Olaszországban hagyományosan meghatározó társadalmi és politikai erőként jelen lévő katolikus egyház társadalmi tanítása, másrészt a szociális egyenlőtlenségek és igazságtalanságok felszámolásának – a tizenkilencedik század végétől egyre fokozódó – igénye adja. Az olasz keresztény (katolikus) politikusok nehéz helyzetbe kerültek 1870–1871-ben, az egységes Olaszország létrejöttének idején. Ennek egyik oka az új politikai elit antiklerikalizmusa (amely például bizonyos egyházi vagyontestek államosításában is megnyilvánult) volt. Másik indokának a katolikus egyház fejének – IX. Pius pápának – az álláspontját tekinthetjük, amely szerint az egyházfő vezette Egyházi Államot bekebelező és a székváros Rómát katonai erővel megszálló új olasz állam nem legitim, s amely kifejezetten tiltotta a katolikus híveknek a politikai életben való részvételt.

Az 1870-es években szerveződő olasz politikai katolicizmus társadalmi bázisként az – iparosodás és a gazdasági modernizáció miatt – egyre nehezebb szociális helyzetbe kerülő és tradicionálisan vallásos rétegre, a vidéki parasztságra tekintett. Boldog Giuseppe Toniolo (1845–1918), a pisai egyetem közgazdaságtan- és szociológiaprofesszora keresztény alapon bírálta a gazdasági liberalizmus alapjain szervezett államot, annak elitizmusa és szociális érzéketlensége miatt, s olyan korporatív jellegű társadalomszerveződést javasolt, amelyet a munkavállalók és munkaadók érdekszövetsége jár át. Az arányosságra törekvő politikai képviseleti rendszer kiépítésén kívül az állam feladatainak körébe utalta a minimális bér bevezetését és biztosítását, valamint a szociális biztonság garantálását. Luigi Sturzo atya (1871–1959) az állami centralizációval szemben a helyi közösségek autonómiájára és a polgárok tevékeny részvételére épülő, keresztény alapokon álló, a közjót (a bonum communaet) szem előtt tartó demokratikus államot és politikai rendszert képzelt el, amely mind politikai, mind gazdasági téren pluralista, ugyanakkor a szolidaritás hatja át. Elvei mentén és szervezésében jött létre 1919-ban az Olasz Néppárt, amely alakulásának évében a parlamenti választásokon a szavazatok több mint húsz százalékát szerezte meg, s ezzel a második legnagyobb politikai erővé vált. Az olasz katolikus párt munkájának a politikai pluralizmust felszámoló fasizmus vetett véget.

Az 1940-es évek elején keresztény elkötelezettségű értelmiségiek csoportjai – Alcide De Gasperi (1881–1954) vezetésével Rómában, illetve Piero Malvestiti (1899–1964) szervezésében Milánóban – néppárti hagyományokon és a katolikus társadalmi szervezetekre (így például az Actio Catholicára) alapozva már nem pusztán a politikai katolicizmust, de kifejezetten a kereszténydemokráciát kívánták megjeleníteni a politikai palettán. Az 1943-ban létrejött olasz kereszténydemokrata párt, a Keresztény Demokrácia (Democrazia Cristiana, DC) programjában keresztény alapokon álló demokratikus berendezkedést hirdetett, amely egyaránt bírálta a fasizmus előtti liberális politikai rendszert és az olasz baloldal szocialista demokráciájának vízióját. A fasiszta rendszer és a náci német megszállás ellen küzdő partizánmozgalom száznyolcvanegy egysége – mintegy nyolcvanezer taggal – a DC szervezésében működött.

A második világháború utáni Olaszországban a kereszténydemokrácia meghatározó erővé vált: 1945 decemberében De Gasperi alakíthatott kormányt, 1946 tavaszán pedig a DC győzelmével zárultak a helyhatósági választások. A szervezet 1946 áprilisában tartott első kongresszusán hitet tett a köztársasági államforma és a demokratikus berendezkedés mellett. 1946 júniusában az (556 tagú) alkotmányozó gyűlésbe a választópolgárok 207 kereszténydemokrata képviselőt delegáltak, míg a két munkáspárt együttvéve szerzett 219 mandátumot (a kommunistáknak 104, a szocialistáknak 115 képviselői hely jutott). 1946–1947 folyamán kereszténydemokrata vezetésű és többségű, de koalíciós (szocialista, kommunista és republikánus minisztereket is soraiban tudó) kormányok jöttek létre. Az 1948 tavaszán tartott parlamenti választásokon – amelyben a DC legnagyobb ellenfele a Népi Demokratikus Front néven egyesült baloldal volt, s amely során a katolikus egyház is nyíltan bekapcsolódott – azonban a kereszténydemokrata párt az 574 képviselőházi mandátum közül 305-öt szerzett meg, így De Gasperi az abszolút többség birtokában szervezhette meg – továbbra is koalíciós alapokon létrejövő, a mérsékelt középpártok delegáltjaiból álló – kabinetjét. Ebben az időszakban a DC politikai arculata kialakításának része volt, hogy a párt nem a politikai katolicizmus, hanem a kereszténydemokrácia képviselője, s noha keresztény elkötelezettségű, nem áll egyházi és felekezeti alapokon.

Az Olaszországban 1945 és 1992 között – többek között Amintore Fanfani (1908–1999), Aldo Moro (1916–1978), Giulio Andreotti (1919–2013) vezetésével – kormányzó DC 1993–1994-re az első köztársaság politikai válsága, a gazdaságpolitikai kudarcok és a (mellesleg az egész olasz politikai réteget jellemző) korrupciós botrányok miatt meggyengült. A felbomló és 1993 nyarán formálisan is megszűnő DC utódpártjaként jött létre az olasz politikai katolicizmus hagyományait – elnevezésében is – követő Olasz Néppárt (Partito Popolare Italiano, PPI), valamint a konzervatívabb irányultságú Kereszténydemokrata Centrum (Centro Cristiano Democratico, CDD) és az Egyesült Demokrata Keresztények Pártja (Cristiani Democtratici Uniti, CDU).

Forrás:

Arbøl, Niels: A kereszténydemokrácia Európában. Barankovics István Alapítvány, Budapest, 1995.

Kis Aladár: Olaszország története (1748–1968). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995.

Horváth Jenő: Olaszország és a Keresztény Demokrácia (1943–1994). Múltunk, 2007. 3. sz. 237–274.

Szabó Tibor: Olaszország politikatörténete (1861–2011). Belvedere Meridionale, Szeged, 2012.