Országgyűlési (Katolikus) Néppárt

A politikai katolicizmus képviseletére az egyházpolitikai küzdelmek hatására, az egyház érdekeinek védelmére 1895. január 28-án jött létre az Országgyűlési Néppárt, közismertebb nevén a Katolikus Néppárt.  A szervezet igazodva a polgári politikai rendszer játékszabályaihoz, a modernitás nyújtotta eszköztárral küzdött a politikai színtéren – alapvetően a modernitás ellen.

A politikai katolicizmus pártpolitikai megjelenésének két előfeltétele van. Az egyik a népképviseleti (természetesen a tizenkilencedik században még messzire nem demokratikus) parlamentarizmus, a másik feltétel az a jelenség, hogy a katolikus egyház ne legyen jogilag kiemelt státuszban, azaz – mint például hazánk esetében – ne legyen államvallás. Ez a két tényező együttesen 1848-ban jelentkezett Magyarországon, hiszen az áprilisi törvények – más, a polgári állam létrehozásának irányába mutató elemek mellett – a népképviseleti törvényhozást és a parlamentnek felelős minisztériumi struktúrát éppúgy kodifikálta, mint a felekezetek közötti egyenlőség és viszonosság elvét, ezzel pedig a katolicizmus jogilag elveszítette államvallási privilegizáltságát. A katolikus egyház bizonyos előjogai és politikai befolyása ennek ellenére – igaz, immár informálisan – megmaradt mind a neoabszolutizmus időszakában, mind a dualista korban. Ebben persze nem kis szerepe volt a császárnak és királynak, hiszen Ferenc József valláserkölcsi alapon is és politikai érdekei mentén is elkötelezett katolikus volt. Ez a helyzet változott meg radikálisan az 1890-es évek közepére, amikor a politikai katolicizmus önálló politikai organizációban is megjelent a hazai közélet szcénáján.

Az 1890-es években a dualizmus idején lezajlott gazdasági, politikai és társadalmi modernizáció az állami élet és a magánszféra egyre több területén éreztette a hatását. A polgári jogegyenlőség megvalósulásának egyik utolsó fejezete volt 1894–1895-ben az egyházpolitikai törvények – botrányoktól egyáltalán nem mentes és az uralkodó közvetlen beavatkozásával is bonyolított – bevezetése. Az öt jogszabály a polgári házasságjogról, az állami anyakönyvezésről, a (vegyes házasságból született) gyermekek vallásáról, a vallás szabad gyakorlásáról és az izraelita felekezet bevett vallássá nyilvánításáról rendelkezett. Az egyházpolitikai jogszabályok bevezetésével új korszak vette kezdetét a magyar politika- és eszmetörténetben: megjelent a politikai katolicizmus. Szervezői az alsópapság és a szabadelvű kormány – elsősorban főrendiházi – konzervatív ellenzékéből kerültek ki, követőik pedig – a klérus befolyása és az imént említett arisztokrata csoport széles klientúrája révén – tömegeket alkottak. A politikai gondolkodás történetének aspektusából mindennek két momentuma jelentős. Egyrészt, hogy a kiegyezés utáni korszak politikai eszméiben új színként jelent meg a konzervativizmus, s a politikai katolicizmus pedig novumként tűnt föl a hagyományos alkotmányos elvek mentén (negyvennyolcasok versus hatvanhetesek) polarizálódott politikai mezőben. Másrészt pedig a politikai katolicizmust megjelenítő 1895. január 28-án létrejött Néppárt új kommunikációs eszközrendszerével, valamint koncepciózus szervezetfejlesztési és propagandatevékenységével az első modern politikai pártként és az első érdemlegesen tevékenykedő tömegpártként működött Magyarországon.[1]

A Néppárt – amelynek hivatalos neve később Országgyűlési Néppárt volt, s amelyet a történeti irodalomban gyakran helytelenül, bár fogalmilag pontosan, Katolikus Néppártként említenek – százhúsz évvel ezelőtt modern politikai formáció volt, hiszen a pártok közül először jelentett meg óriási példányszámú brosúrákat és lapokat (például az országosan terjesztett Alkotmány című újságot), és elsőként fordult a nemzetiségekhez (a kiadványokat szlovákul, horvátul és németül is megjelentették), valamint a nők – mint politikailag aktív populáció – felé (nyilván az intézményes vallásgyakorláshoz kapcsolódó feminin tartalmakat kihasználva). A Néppártot – a föntiek mellett – nyugodtan tekinthetjük az első valódi befolyással bíró tömegpártnak is. A klasszikusan tömegpártként definiált 1890-ben megalakult Magyarországi Szociáldemokrata Pártéval összevetve a szervezet működési metódusait, és elfogadva azt a politológiai alaptételt, hogy a politikai működés értékduálja az ellenzékben lenni / kormányon lenni (vagy kicsit kibővítve a paradigmát: parlamentben lenni / parlamenten kívül lenni) kettőse, akkor láthatjuk, hogy a Néppárt eredményesebben működött már a megalakulása idején is.

A kép forrása: wikipedia.hu

A Néppárt nemcsak számos pártszervezetet alakított, de társadalmi bázisa növelésére civil szervezeteket hozott létre, amelyek nem direkt módon politikai, inkább burkoltan ideológiai tevékenységet folytattak. Ilyenek voltak azok a katolikus olvasókörök és népkörök, amelyek kulturális és művelődési programjaik, valamint kölcsönkönyvtár rendszerük és közösségi tevékenységük révén a politikai katolicizmus eszmeiségének tartalomközvetítését látták el. Ennek eredménye lett, hogy az 1896. évi parlamenti választásoktól kezdve a Néppárt valamennyi törvényhozásnak tagja volt a dualizmus korszakában, sőt a szövetkezett ellenzék részeként 1906 és 1910 között kormánypártként is működhetett (míg a szociáldemokraták – mivel a munkásság választójog híján volt – csak néhány mandátumot mondhattak magukénak a korszakban).[2] Mindezek alapján egyáltalán nem tekinthetjük megalapozatlannak azt az álláspontot, hogy a pártot organizáló Molnár János (1850–1919) komáromi plébános, címzetes egedi apát a modern polgári politikus magyarországi prototípusa, aki az előbb ismertetett kampánymódszereket koordinálva alapozta meg a párt szervezeti és választási sikereit.[3]

A Néppárt tevékenységének pikantériáját az adja, hogy a szervezet – mint azt az előbbiekben kifejtettem – a modernitás eszköztárával (lapkiadás, pamfletirodalom stb.) és a politikai instrumentumok korát megelőző alkalmazásával (nemzetiségek érdekképviselete, nők integrálása a politika világába stb.) jelentkezett, s nyújtott újdonságot a magyar politikai színtéren – azonban egy antimodern politikai tartalom megfogalmazására, terjesztésére és népszerűsítésére. Hiszen a modern eszközök alkalmazásának végső célja az egyházpolitikai törvények revíziója és esetleges visszavonása volt, vagyis a polgári államban jelenlévő alapvető emberi és állampolgári jogok (pl. a házasság felbonthatósága, a vallás szabad megválasztása, illetve gyakorlása) szélesítése helyett azok szűkítése. A Néppárt működése kapcsán megfigyelhető dichotómia – modern módszerekkel antimodern és konzervatív tradicionalista tartalom terjesztése – jól jellemezi a közép-európai eszmetörténet sajátos kettősségét: egyszerre lehet egy mozgalom – más-más dimenzióból szemlélve – progresszív és modernitásellenes.