Társadalmi igazságosság

A társadalmi igazságosság kiemelten fontos kategóriája a katolikus társadalmi tanításnak. Maga a fogalom már nagyon régi, az ókorban Arisztotelésznél is felbukkant. Újkori jelentése azonban a 19. században, a szociális kérdés egyre hangsúlyosabbá válásával alakult ki. A társadalmi igazságossággal részletesen először Luigi Taporelli d’Azeglio (1793-1862) jezsuita tudós foglalkozott. Noha Taporellinak nagy hatása volt XIII. Leó pápa enciklikáira, a társadalmi igazságosságról vallott nézeteit XI. Piusz pápa építette be a katolikus társadalmi tanításba.

XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű, 1931-ben kiadott enciklikája együtt tárgyalja a társadalmi (vagy szociális) igazságosságot (iustitia socialis) a szociális szeretettel, hiszen „a ma igazsága a tegnap szeretete; a ma szeretete a holnap igazsága”. [1] Az igazságosság és a szeretet nem zárja ki egymást, állítja enciklikájában az egyházfő, sőt csakis szoros összetartozásukban biztosítják az emberi társadalom fennmaradását és kibontakozását. A jogban van valami kemény és szétválasztó, így hát az igazságosság „gyakorolják bármily hűen is, … csupán arra képes, hogy a szociális ellentétek vitapontját szétoszlassa, de arra már nem, hogy a szíveket legbelül összekapcsolja egymással”. Az emberek szociális békéje és együttműködése „belső érzelmi összetartozás”-t feltételez, ami nem jelenti azt, hogy a szeretet helyettesíthetné „a kijáró, de megtagadott igazságosság”-ot (QA 137). A munkásnak „nincs szüksége arra, hogy alamizsnaként fogadja el azt, ami őt az igazságosság szerint megilleti; de az igazságosság által kimért nehéz kötelességeket se próbálja meg senki az irgalmasság kis adományaival megváltani." [2] A Quadragesimo anno azt is kiemeli, hogy a társadalmi igazságosságot „az állami és társadalmi intézmények” juttatják érvényre, ezért az elsősorban a közhatalom birtokosainak erkölcsi erénye. Így a társadalmi igazságosság teremti meg azokat a feltételeket, amelyek csoportoknak és személyeknek lehetővé teszik, hogy megszerezzék mindazt, amire természetük vagy hivatásuk révén jogosultak. Eközben azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy a különböző társadalmi csoportokat „egy nagy család tagjaiként, egy és ugyanazon mennyei Atya gyermekeiként összetartozásuk tudatának” kell áthatnia, úgy érezvén magukat, mint „test Krisztusban” (QA 137). Ebből következően a társadalmi konfliktusokat a megegyezés eszközével kell elsimítani. A társadalmi igazságosság követelményéből tehát nem következik osztályharc, illetve osztálygyűlölet, noha mind a társadalmi igazságosság, mind a szociális szeretet elvárja, hogy a társadalmi viszonyok újrarendezése útján mindent elkövessenek az osztályszakadás megakadályozása érdekében (QA 114.). A keresztény társadalmi tanítás előtt célként egyfajta rendstruktúra lebeg, amely az igazságban gyökerezik, az igazságosság irányelvei szerint épül föl, az élő szeretet tölti ki, és végül a szabadságban valósul meg. [3]