Európai Parlament Kereszténydemokrata Képviselőcsoportja és keleti blokk országai

Az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) 1951-es megalapításakor már jelen volt az a remény, hogy egy csak szűk körű, gazdasági együttműködés helyett egész Európa egységesülésének első lépését teszik meg a társuló felek. De nemcsak a Hatokon túli nyugat-, észak- és dél-európai országok felé tárták ki az ajtót, hanem a vasfüggöny mögött élő népeket is várták a majdani Európai Unióba. Ez a vágy azonban sokáig csak a keleti blokk országaival való szolidaritás vállalásaként nyilvánulhatott meg.

Margaretha Klompé, a Kereszténydemokrata Csoport egyik alapítója, a holland Katolikus Néppárt tagja az ESZAK 1954-es közgyűlésén a következőképpen fogalmazott: „A Nyugat nemzeteinek jövője, akárcsak a vasfüggöny mögött élőké, attól függ, hogy a Közgyűlés megteszi-e a szükséges lépéseket az Európai Unió kialakítása érdekében – és nem csupán a hadászat terén, hanem elsősorban társadalmi és gazdasági téren”. A kereszténydemokraták a kommunista érdekszféra alatt élő európai népek helyzetével kapcsolatban tevékenységük elején leszögezték, hogy nem ismernek csatlós népeket, csak csatlós kormányokat. Csak egy olyan európai egységesülési folyamatot tartottak volna sikeresnek, amely – amint arra lehetőség nyílik – a közép-kelet-európai országokat is magába foglalja. Sőt, éppen abban hittek, hogy egy erős európai szövetség, amely kormányközi intézményeken túl egyfajta nemzetek feletti egységet is képvisel, nyújthat segítséget abban, hogy elhozza a vasfüggöny mögött élő népek valódi felszabadulását. De szem előtt tartották azt is, hogy közösségvállalásukat kvázi beavatkozásként értelmezve, nem veszélyeztethetik a keleti blokk társadalmainak épségét.

Az ötvenes és hatvanas évek azonban nem ezen remények megvalósulásáról szólt, hanem éppen Európa újabb és újabb megrázkódtatásáról. Először Kelet-Berlinben és Kelet-Németországban használt nyíltan véres eszközöket a szovjet elnyomó hatalom, hogy letörje az eszkalálódó sztrájkhullámot. A közösség strasbourgi székhelyén, a Maison de’l Europe (ma Európa Háza) zászlóit félárbocra eresztették a szolidaritás jeleként. Ugyanezen szándék vezette az Európai Parlament Politikai Ügyek Bizottságát, hogy 1960 októberében Berlinben ülésezett. Annál nagyobb sokként érte a nyugati társadalmakat, hogy 1961. augusztus 13-án Szovjetunió fallal vette körül Kelet-Berlint.

Kelet-Németország tragédiáin túl más véres eseményeket is hozott Kelet-Közép-Európa szovjet megszállása. Az első és legsúlyosabb az 1956-os magyar forradalom leverése és az azt követő megtorlások voltak, amely nemcsak a Hatok államait, hanem az egész világot megrázta. Az eseményeket látva Hans Furler, az Európai Parlament elnöke, a Kereszténydemokrata Csoport képviselője, a CDU tagja a következőképpen nyilatkozott: „Elborzadva látjuk, hogy kontinensünk keleti felében évszázadok óta élő nemzetek szabadságát milyen kegyetlenül tiporják sárba. És itt most elsősorban a magyarokra gondolok, arra a büszke és bátor népre, amellyel mélységesen együtt érzünk”. Az ’56-os események komoly hatást gyakoroltak a nyugati közvéleményre. A magyar nép áldozatát és a brutális megtorlást látva egyértelművé vált, mi is rejlik valójában a szovjet és kommunista, békéért harcoló és közös boldogságot hirdető szólamok mögött.

A következő nagy megrázkódtatás a prágai tavasz, 1968. augusztus 21-i véres leverése volt, amire éppen akkoriban került sor, amikor az Európai Gazdasági Közösség történetének első komolyabb válságát élte (Charles de Gaulle és a francia államvezetés eltérő Európa-politikája miatt). Az Európai Parlament vitát tartott a prágai eseményekről, melynek alapját Mario Scelba, a Kereszténydemokrata Csoport képviselője és az olasz Keresztény Demokrácia párt tagja által készített beszámoló adta. A képviselő kitért arra, hogy az EGK felelőssége túlnő határain, és ha válságban van, azzal egész Európa szabadságát csökkenti. Ha az EGK csak Amerika palástja mögött képes tényezővé válni, akkor annak eredménye az lesz – ami meg is történt –, hogy a Szovjetunió megszilárdítja hadállásait Európa keleti felében. A parlament az ülés végén elfogadta azt a nyilatkozatot, amelyben elítélték Csehszlovákia lerohanását. A Kereszténydemokrata Pártok Európai Kongresszusán az év szeptemberében pedig a nyugat-európai közösségek ismét szolidaritásukról biztosították Csehszlovákia népeit.

A csapások után reményt keltett az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia, amelynek lezárására Helsinkiben került sor 1975 augusztusában. Az Európai Parlament Kereszténydemokrata Csoportja Szent XXIII. János Pacem in terris kezdetű enciklikájának talaján állva részt vehetett minden olyan kezdeményezésben, amely a világpolitikai feszültségek enyhülését és a fegyverkezés csökkentését eredményezte akkor is, ha a tárgyaló fél a Szovjetunió volt. Egon Klepsch, a Kereszténydemokrata Csoport tagja a csoport célkitűzését így foglalta össze: „Egyenlő feltételen nyugvó államközi együttműködést akarunk, és elutasítjuk, hogy bármelyik európai állam hegemóniára törjön”. Az ülésező felek (Európa minden országa, leszámítva Albániát, valamint az Egyesült Államok és Kanada) a konferencia záróokmányába olyan fontos elveket is belefoglaltak, mint az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása, ezen 7. cikkelyt azonban a szovjet blokk országai nem vezették be. A politikai (tehát törvényi következmények nélküli) kötelezettségvállalásokat tartalmazó egyezmény három kosárból állt: biztonsággal kapcsolatos kérdésekből; a gazdaság, a tudomány, a technika és a környezetvédelem terén szóló együttműködésről; valamint humanitárius és egyéb területeken (ide tartoztak az emberi jogok) való együttműködésről. A konkrét politikai haszon helyett a konferencia jelentősége inkább szimbolikusságában rejlett. A sokszor egymás ellen acsarkodó (vagy saját „szövetségeseit” is lerohanó) államok leültek egymással tárgyalni, és olyan elveket fogadtak el (pl. a tudomány területén való együttműködését), amelyek végeredményben enyhítettek a vasfüggöny mögött élő országok helyzetén. Az EGK és az atlanti szövetség államai pedig nyertek egy érvelési, számonkérési alapot arra az esetre, ha a Szovjetunió ismét agresszív eszközökhöz folyamodna.

A helsinki vállalások próbájára sajnos hamar sor került. 1980-ban még úgy tűnt, hogy a Lengyelországban zászlót bontó Szolidaritás szervezte sztrájkok végül békés úton elérik célkitűzéseiket szovjet beavatkozás nélkül. 1981 decemberében azonban szükségállapotot hirdettek, amelyet a Szolidaritás feloszlatása, börtönbe zárások és véres összecsapások követtek. A Kereszténydemokrata Képviselőcsoport tagjai ismét csak szolidaritásukat tudták kifejezni a lengyel néppel és a lengyel egyházzal és humanitárius segítséget küldtek az ország lakosságának. 1982 februárjában Pierre Deschamps, a csoport képviselője az Európai Parlament Politikai Ügyek Bizottságának részére beszámolót készített a lengyel helyzetről. Kiemelte, hogy a lengyel statárium nem csak Lengyelország demokratikus törekvéseit fojtja el, hanem egész Európa stabilitását veszélyezteti.

A Nyugat és benne az Európai Parlament Kereszténydemokrata Csoportja (akkor már Európai Néppárt frakciójaként) számos alkalommal megtapasztalta, hogy a Szovjetunió enyhülési kezdeményezéseit súlyos megtorlások és szigorítások követik, ezért fogadták óvatossággal az 1985-ben hatalomra kerülő Mihail Gorbacsov nyitási politikáját, a peresztrojka és a glasznoszty jelszavait. Lassan azonban szembesülni kellett azzal – legnagyobb megdöbbenésre –, hogy a szovjet birodalomban meginduló erjedés immáron feltartóztathatatlan. A keleti blokk országai végre felszabadulnak a láncok alól, leomlik a berlini fal és Németország – vele együtt Európa – újraegyesül. Az 1989-es év, „annus mirabilis”, a csodák éve lett az európai egységesülési folyamat és az európai kereszténydemokraták számára is, amikor megnyílt a lehetőség arra, hogy valóban egy, az egész Európát felölelő nemzetek feletti közösségként formálódjon újjá az Európai Gazdasági Közösség, az Európai Unió.

Forrás:

Pascal Fontaine: Út Európa szívébe. A Kereszténydemokrata Képviselőcsoport és az Európai Néppárt története az Európai Parlamentben. Magyar kiegészítés: A magyar kereszténydemokrácia útja Európa szívébe. (Szerk. Kiss Mária Rita) Barankovics István Alapítvány 2015.

A borítókép a berlini falat ábrázolja, forrás: sheppardsofware.com.