Emigrációba kényszerült DNP-s képviselők

Az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokon elért siker után a Demokrata Néppárt megválasztott képviselőit az ÁVO, majd az ÁVH továbbra is megfigyelés alatt tartotta. 1948-tól fogva sorozatos pressziók érték az ellenzéki párt képviselőit, az év folyamán közülük többeket hamis vádak alapján megfosztottak mandátumuktól, vagy lemondásra kényszerítettek. A hatósági üldözés fokozódása szoros összefüggésben állt a párt ellenzéki politizálásával valamint az egyházi iskolák államosítását (1948. június 16.) elutasító parlamenti szerepvállalásával. A nyomásgyakorlás különösen erőssé és nyílttá Mindszenty bíboros letartóztatása (1948. december 26.), a Mindszenty-per kezdete előtt (1949. február 3.) és az ítélethirdetés után vált, de egyes képviselők már korábban is megkísérelték személyes biztonságuk megőrzése érdekében és a kereszténydemokrata elvek külföldi képviselete reményében az ország elhagyását. Több próbálkozás volt, amely azonban nem mindig vezetett sikerre. Elsőként az akkor már párton kívüli Kollert János próbálta meg az illegális határátlépést mandátumától való megfosztása (1948. február 24.) után, de letartóztatták. Varga László 1948. november 3-án már sikeresebb volt, feleségével együtt embercsempész segítségével Ausztriába menekült. A párt parlamenti frakciójából korábban távozó Zoltán Pál 1949 elején egyedül, míg Pócza Lajos 1949. január 13-án családjával hagyta el az országot. Utóbbit távollétében összeesküvés vádjával, egy későbbi perben a Budapesti Népbíróság tíz év börtönre ítélte. (Mások ellen nem születtek bírósági ítéletek.) Barankovics István a Mindszenty-per megkezdése előtti napon az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének segítségével emigrált. 1949. február 2-án Bécsben nyilatkozatot tett közzé, amelyben bejelentette – bár erre a DNP alkotmány nem hatalmazta fel – a DNP feloszlatását, őt a törvényhozás 1949. március 11-én megfosztotta mandátumától. A párt főtitkárának távozása után a néppárti képviselők egy nagyobb csoportja (Kovács K. Zoltán, Pethe Ferenc, Villányi Miklós, Eszterhás György, Babóthy Ferenc) Mézes Miklós vezetésével 1949. február 22-én menekült Nyugatra. A szervezés során jelentkező Balogh András nem tudott velük tartani, míg az önállóan induló Kovács József emigrálási kísérletét 1949. március 12-én Sopronnál az ÁVH megakadályozta, a képviselőt letartóztatták. Belső Gyula, első illegális határátlépési kísérlete nem sikerült, ő végül 1949. március 15-én érkezett meg osztrák földre. 1948–49-ben tizenegy képviselőnek sikerült elmenekülnie, majd 1956. november 30-án Koczor János, a párt 1948. augusztus 4-én igazolt pótképviselője csatlakozott korábban emigrált társaihoz.

Az emigráns képviselők zöme a tengerentúlra ment, többségük az USA területén élt; Koczor János, Villányi Miklós és Mézes Miklós Kanadában telepedett le. Pócza Lajos Ausztráliába került, Pethe Ferenc, Zoltán Pál és Kovács K. Zoltán Nyugat-Európában maradt. A külföldre menekült képviselők zöme – Pócza Lajos, Zoltán Pál, majd a később emigrált Koczor János kivételével – bekapcsolódott az emigráns magyar és a nyugati kereszténydemokrata szervezetek tevékenységébe. Minden aktív képviselő tagja lett a Magyar Nemzeti Bizottmánynak (MNB), Varga László az MNB Végrehajtó Bizottságában is feladatot vállalt, Barankovics István 1951-től az MNB Kulturális és Oktatási Bizottság elnöke volt. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc után megalakult Magyar Bizottsághoz Kovács K. Zoltán, Babóthy Ferenc, Eszterhás György és Villányi Miklós már nem csatlakozott, Mézes Miklóst viszont 1959. március 25-én kinevezték a Magyar Bizottság kanadai képviselőjének. Az 1949 májusában a Róma melletti San Pastore-ban tartott értekezleten hivatalosan is megalakult Magyar Keresztény Népmozgalomban Barankovics kivételével mindannyian szerepet vállaltak. A tanácskozáson Babóthy Ferenc és Eszterhás György személyesen képviselte a magyar kereszténydemokratákat, utóbbit a Magyar Keresztény Népmozgalom Végrehajtó Bizottságába is beválasztották. Kovács K. Zoltán 1951-tól 1960-ig ugyancsak a Magyar Ke­resztény Népmozgalomban, mint központi titkár dolgozott, majd 1957­-ben Münchenben egyik alapítója volt az 1956-ban menekült magyar kereszténydemokratákat is integráló Ma­gyar Kereszténydemokrata Uniónak. Varga László és Eszterhás György az 1950-ben New Yorkban megalakított Közép-Európai Kereszténydemokrata Unió (CDUCE) alapító tagjaként tevékenykedett, 1952-ben Pethe Ferenc is csatlakozott hozzájuk, Barankovics 1958-tól haláláig töltötte be a CDUCE elnöki tisztét. Varga László ügyvédi praxisa mellett aktív szerepet játszott az amerikai magyar emigráció életében is. 1950-ben részt vett a Nemzetközi Keresztény Unió megalakításában. 1953-ban – a harminckilenc évig működő – Szabad Magyar Jogászok Világszövetsége egyik létrehozója, 1956-tól harmincnégy éven át elnöke. 1958 és 1989 között az Európai Rab Nemzetek Közgyűlése elnöke volt, amely szervezethez Pethe 1986-ban csatlakozott. Mézes Miklós a kanadai Haladó Konzervatív Párt tagjaként képviselte az emigráns magyarság ügyét. Belső Gyula New Brunswickben a Republikánus Párt tagja, majd képviselő-jelöltje lett, 1983-ban az Országos Amerikai Magyar Republikánus Párt elnökévé választották.

Források:

Kovács K. Zoltán: Magyar kereszténydemokraták az emigrációban. In: Félbemaradt reformkor, 1935-1949 : törekvések Magyarország keresztény humanista megújítására, a haza és a szegénység szolgálatában: [a Katolikus szemlében megjelent tanulmányok és a 2005-ben kiegészített, átdolgozott írások gyűjteménye, Róma 1991 – Budapest 2005]. Bp, Püski Kiadó, 2006. 257–290.

Szakolczai György – Szabó Róbert: Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására. Barankovics és a DNP 1945–1949, Bibó és a DNP 1956. Bp., Gondolat Kiadó, 2010. 121–142.