Demokrata Néppárt

Bár a modern magyar kereszténydemokrata mozgalom eszmei formálódása már a múlt század harmincas éveiben elindult, párttá alakulása csak 1944-ben történt meg. A párt hivatalos története szerint a Keresztény Demokrata Néppárt 1944-ben október 13-án alakult meg. A szellemi formálódás kezdeti éveitől a politikai szervezeti forma megszületéséig vezető úton nemcsak a magyar történelem alakulása, hanem számtalan kezdeményezés is erősítette a mozgalom társadalmi bázisát, és hatott politikai programjának végső formájára.

Magyarországon a kereszténydemokrata eszmék első csírái a XIX. század végén jelentek meg, akkor még elsősorban a politikai katolicizmus és hangsúlyosan keresztényszocialista irányzaton belül. A korai képviselők sorából kiemelkedik Giesswein Sándor győri prelátus, akinek politikai gondolkodásában már demokratikus célkitűzések is helyet kaptak. Nem véletlen, hogy az 1947-es választások kampányában a későbbi kereszténydemokrata párt, a Demokrata Néppárt főtitkára, Barankovics István Giesswein Sándort nevezte meg a mozgalom előfutárának.

A mozgalomra hatással volt XI. Piusz pápa által 1931-ben megjelent Quadragesimo anno kezdetű enciklikája. Nyomában Európa szerte katolikus tömegmozgalmi szervezkedés indult, amelynek hazai legjelesebb képviselője a Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm jezsuita szerzetesek által életre hívott Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete, a KALOT volt. Egyéb más katolikus tömegszervezetek létrejötte mellett a katolikus értelmiség is válaszolt a pápa buzdítására, gróf Széchenyi György megalapította a Korunk Szava című folyóiratot, amely tételesen az enciklika szociális tanítását kívánta népszerűsíteni. A társadalmi szolidaritás, az alulról jövő kezdeményezéseket védő szubszidiaritás, avagy a kisegítés elve, a korlátlan kapitalizmus és a kommunista gazdaságfelfogás közötti harmadik út keresése máig meghatározó értékek a kereszténydemokrata politikai gondolkodásban, sőt, azon túl is.

A korabeli katolikus értelmiség számára ez az irányadás összekapcsolódott a Franciaországból induló renouveau catholique, a neokatolicizmus megújulást kereső mozgalmával. Az Emmanuel Mounier által megalapított Esprit folyóirat köré szerveződött közösség (köztük Jacques Maritain-nel) széleskörű társadalmi párbeszédet hirdetett, amibe a katolikusságot is be akarta vonni. A liberális individualizmus és a kommunista egyéniségellenes felfogások között a neokatolikusok perszonalista emberképet hirdettek. Szerintük az ember társas kapcsolataiban bontakozhat ki, önmegvalósításának csak a közjó szabhat határt, amelyre az egész társadalomnak, benne az egyháznak és a politikusoknak is törekedniük kell. Az Esprittel rokon szellemi műhely itthon az 1935-ben létrejött, és ma is működő Vigilia folyóirat lett.

Ez a fajta katolikus szervezkedés – mind a tömegszervezetek, mind az értelmiségi körök – távolságtartással és kritikával szemlélték a két világháború között kormányzó névben keresztény pártokat. Prohászka Ottokár, székesfehérvári püspök már 1921-ben megfogalmazta ellenérzését a Horthy-rendszer ideológiájával szemben:„keresztény kurzus, kereszténység s keresztények nélkül”. A korlátozott parlamentáris viszonyok között nem volt lehetőség új, kereszténydemokrata párt megalakítására, a katolikus püspöki kar óvatosságból inkább a szélsőségeket megfékezni igyekvő kormánypártokat támogatta. 1943-ban azonban már látni lehetett, hogy a fennálló rendszer nem tartható fenn sokáig, komoly változások következhetnek be. Így Serédi Jusztinián hercegprímás egy memorandumra válaszul engedélyt adott egy új, katolikus párt szervezésének előkészületeire.

1943. augusztus 23-án a győri püspöki palotában Apor Vilmos látta vendégül a reformkatolikusokat és a katolikus tömegszervezetek képviselőit. Bár egy párt alakításának a reményében gyűltek össze, a püspöki kar jelentős része azonban a még működő keresztény pártoktól nem akart elszakadni, ezért első lépésként egy újabb hálószervezetet, a Katolikus Szociális Népmozgalmat alapították meg. Vezetését az egyház részéről maga a győri püspök, Apor Vilmos vállalta, világi elnöke pedig Kovrig Béla szociológus lett. A párt megalakítására még egy évet kellett várni. A német megszállás után fél évvel, 1944 őszén ez a kör rendszeresen összegyűlt Varga László, későbbi országgyűlési képviselő lakásán. Október 13-án is sor került egy ilyen találkozóra, amikor – Kovrig Béla és Varga László visszaemlékezése szerint – kimondták a Keresztény Demokrata Néppárt megalakulását. A párt elnöke akkor gróf Pálffy József, Apor Vilmos unokaöccse lett, aki még a párt megalakulása előtt felvette a kapcsolatot az illegális és náciellenes Magyar Fronttal, melynek intéző bizottságába is bekerült.

Ekkor már a szovjet csapatok Magyarország területén voltak, és rá két nappal megtörtént a véres emlékezetű nyilas hatalomátvétel. Akik jelen voltak a megalakulásnál, már nem juthattak el Szegedre, így nem vehettek részt a decemberben megalakuló Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban, csak Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm láthattak hozzá a szervezéshez, akik Debrecenben voltak. Budapesten az új párt tagjai vagy bujkálni kényszerültek, mint Barankovics István, vagy embermentő tevékenységet folytattak, mint Keresztes Sándor vagy Varga László, akik a nyilasok börtönét is megjárták. A megalakult párt új találkozójára február 27-én került sor.

Egy nappal a párt ismételt tanácskozása előtt, február 26-án Rajk László belügyminiszter több katolikus tömegszervezetet (EMSZO, Hivatásszervezet) feloszlatott, azokat fasisztáknak minősítve (hiába csatlakoztak a Magyar Fronthoz), egyedül a KALOT maradt meg. Ez jelezte már, hogy a nemzeti szocializmus veszélyének és a háború elmúltával nem értek véget a kereszténydemokrata mozgalom hányattatásai. A KDNP elismertetésével is nehézségek adódtak. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front áprilisban figyelmen kívül hagyva Miklós Béla miniszterelnök támogatását, elutasította a párt felvételi kérelmét, mert reakciósnak, a Horthy-rendszer átmenekítőjének minősítette azt. A könnyebb érvényesülés lehetőségéért értékvállalásaikon nem változtatva április 27-én döntött a párt arról, hogy elhagyja a „keresztény” jelzőt a nevéből.

A május 24-én ülésező katolikus püspöki kar a DNP támogatásáról döntött, a párttal kapcsolatban azonban újabb konfliktus alakult ki. Pálffy József egy modern, polgári párt kialakítására törekedett olyan távlatok szerint, amely az ország hamarosan helyreálló függetlenségével számolt. Támogatták ebben Pálffyt a feloszlatott tömegszervezetek vezetői, köztük Közi-Horváth József, a főpapság többsége élén Mindszenty József, valamint a Szociális Testvérek Társasága és elnöke, Slachta Margit. A Barankovics István körül kialakult csoportosulás egy szociálisabb szemléletű, a giessweini hagyományokhoz jobban visszanyúló, a szocialista irányzattól sem elzárkózó pártot képzelt el, mint a KALOT, a jezsuiták vagy az alsópapság képviselői. Nyáron már kezelhetetlenné vált a párton belüli konfliktus, amelyet végül az döntött el, hogy az Országos Nemzeti Bizottság csak a Barankovics István által képviselt DNP-nek adott indulási engedélyt az 1945 őszi választásokra. A rövid idő miatt Barankovicsék végül is nem indultak a választásokon, viszont megállapodást kötöttek a Független Kisgazdapárttal, így Eckhardt Sándor és Bálint Sándor bekerült az országgyűlésbe, ahol kinyilvánították, hogy a DNP-t képviselik.

A következő évben nem sok életjelet adott magáról a párt, ekkor fogadták el a szervezet alkotmányát, de hamarosan egy újabb konfliktussal kellett szembenéznie. Mindszenty József hercegprímás más stílust képviselt és várt volna el egy, az egyház társadalmi tanítását tettekre váltani akaró párttól. Határozottan antikommunista elveket vallott, és jobban bele akart folyni a párt irányításába, amit Barankovicsék elutasítottak. A patthelyzetet észlelve 1946 júliusában a püspöki kar tagjainak – leszámítva a hercegprímást – memorandumot fogalmazott meg Barankovics, Echkardt és Bálint, amelyben politikájuk létjogosultsága és helyessége mellett érveltek, a püspöki kar nem akart Mindszentyvel szembehelyezkedni. A párt és az egyházfő konfliktusa odáig fajult, hogy amikor 1947-ben az egyház körlevelet adott ki a választásokkal kapcsolatban, akkor a polgári pártok közül a Demokrata Néppárt támogatását javasolta utolsó helyen.

Szavazólap 1947-ből. Forrás: barankovics.hu

Az egyház vezetésével való konfliktus azonban nem állta útját a párt sikeres politikai építkezésének. 1947-ben rendszeressé vált a párt lapjának, a Hazánk kiadása, a választásokra készülve pedig júliusban megtartották a DNP zászlóbontását Győrben. Az ország politikai helyzetére akkorra már mélyen vetette árnyékát a Magyar Kommunista Párt hegemónia törekvése, amelyet a megszálló szovjet csapatok teljes mellszélességgel kiszolgáltak és sürgettek is. Az MKP-val koalícióban kormányzó FKgP szinte teljesen elvesztette eredeti arcélét, amelynek eredményeképp számos kisgazda politikus és szimpatizáns a DNP-hez csatlakozott. Az 1947. augusztus 31-i „kék cédulásként” elhíresült választásokon 16,4 %-ot ért el a DNP, amely eredménnyel a legerősebb ellenzéki párt lett. A többes jelölésektől való visszalépések után 71 képviselővel kezdhette meg a frakció a munkáját. A képviselőcsoport összetétele a következő: kisbirtokosok, gazdálkodók, mezőgazdászok, értelmiségiek (tanárok, tanítók, ügyvédek, jogászok), kevés alkalmazott, 1 vállalkozó, 3 kisiparos (2 egyházi személy, akik visszaadták mandátumukat: Bartha Béla és P. Károlyi Bernát); 12 érettségizett, 28 felsőfokú, 13 elemi iskolát elvégzett képviselő volt. Ez az összetétel a többi pártéhoz képest műveltnek és jól képzettnek számított.

1947 októberében tisztújítást tartott a párt és a frakció. Barankovics Istvánt megerősítették főtitkári tisztségében (a Pálffy Józseffel való konfliktus után sose töltötték be a pártelnöki tisztséget). Az alelnökök Szabados Pál, Eckhardt Sándor és Kováts Ferenc lettek. Frakcióvezetőnek Mészáros Ödönt választották, helyettesei Bodnár János, Iszak Kálmán és Pécsi József lettek, frakciótitkárnak Keresztes Sándort választották. Ahogy fokozódott nyomás a párton, úgy élesedett a frakción belül két irányzat. Voltak, akik hajlottak volna Mindszenty irányvonalát követni, és markánsabb antikommunista fellépést sürgettek. A többnyire jogászokból és volt kisgazda politikusokból álló csoportosulás részéről akkor kezdődtek meg a kilépések, amikor 1948 márciusában a DNP végül is elfogadta a magyar–szovjet kölcsönös barátsági és segítségnyújtási szerződést. Barankovics István legfontosabb parlamenti beszédét június 16-án mondta az egyházi iskolák államosításával kapcsolatos vitában. Tudományos igényű pontossággal fejtette ki, miért van szükség az egyházi oktatásra, és hogy a demokráciához hozzátartozik a szabad iskolaválasztás joga.

A Demokrata Néppárt frakciója 1947-ből. A kép forrása: barankovics.hu

A pártállam kiépítésén dolgozó kommunista párt egyik fő ellenségnek a katolikus egyházat tartotta. A szovjet hatalommal együttműködő, azt kiszolgáló Magyar Kommunista Párt egy 1000 éves fát akart egész gyökérzetével együtt kitépni a magyar földből. A Demokrata Néppárt tehát többszörösen is célkeresztben volt, mint bázissal rendelkező ellenzéki párt és mint a keresztény állambölcseletet megvalósítani törekvő közösség. A párt és a frakció utolsó tisztújítását 1948 novemberében tartotta, de Mindszenty József karácsonyi letartóztatása végképp ellehetetlenítette a DNP működését. Barankovicsot ugyan Rákosi megpróbálta volna rávenni, hogy részt vegyen az egyházfő koncepciós perében mint tanú, sőt, egy az aktuális államberendezkedéshez hű magyar „katolikus” egyház kialakításában is, de ezt a főtitkár elutasította. A Rákosival folytatott beszélgetés után Barankovics az emigráció mellett döntött, a főtitkárt több DNP-s képviselő követte. A párt február 4-én mondta ki önfeloszlatását (mivel ez az önfeloszlatás a pártszabály szerint nem volt egyértelműen legitim, ezért többen úgy vélték és úgy vélik, hogy a DNP sose szűnt meg). Újraindulására csak a szovjet rendszer felbomlásának és a magyar rendszerváltozás éveiben nyílt lehetőség. Bibliai 40 év múlva bonthatott újra zászlót a Kereszténydemokrata Néppárt.

Források:

Gergely Jenő: A kereszténydemokrácia Magyarországon Forrás: Múltunk 2007/3, epa.oszk.hu

Izsák Lajos: A Keresztény Demokrata Néppárt és a Demokrata Néppárt. Kossuth, Budapest, 1985.

Petrás Éva: A kereszténydemokrácia eszmetörténete Magyarországon a kezdetektől 1949-ig. In. Pascal Fontaine: Út Európa szívébe. A Kereszténydemokrata Képviselőcsoport és az Európai Néppárt története az Európai Parlamentben. Magyar kiegészítés: A magyar kereszténydemokrácia útja Európa szívébe. (Szerk. Kiss Mária Rita) Barankovics István Alapítvány 2015. 695–713 o.

Szabó Róbert: Egy kereszténydemokrata kísérlet Kelet-Közép-Európában, a Demokrata Néppárt (1944-1949). In. Pascal Fontaine: Út Európa szívébe. i.m. 715–735. o.