Barankovics István: A felvidék visszatér

Mindannyian, az örök szenistváni Magyarország hitvallói és keresztény realisták, akik hisszük, hogy az országszervező és államalapító Szent Királynak műve, a mi hazánk, az Úristen hitelesítő és oltalmazó pecsétje alatt áll, s akiknek lelkében mozdulatlan világosságként ég az igazság és a jóság végső győzelmének hite, - mindannyian vártuk a fölszabadító és hitünkerősítő jelet Szent István királynak évében. Ez az erős reményű várakozásunk nem a tétlen csodavárók babonája, hanem a legjobb magyarok, Szent István vallásos magyar hite volt; azoknak a megelevenedett lelki hagyománya, akik tudták, hogy nem az erőnk az erőnk, hanem magát és amely jogos földi igényeinket bekapcsolja az örökkévalóság áramkörébe. Ezt a hitet a csodaváró magyarok soha meg sem értették; lángja mindig éppen a nagy magyar realisták, történetünknek Isten regulája alatt vitézkedő epikus hősei szívében csapott a legmagasabbra. Mi is reálisan lemértük és kihasználtuk azokat a nemzetközi politikai erőket, amelyek a rajtunk esett igazságtalanságok részleges és első jóvátételének irányában fejtették ki újrarendező hatásukat, mégis: hitünk igaz ügyünk győzelmében más és több volt a megindult események hatásfokának kiszámításánál és a következtetések logikus tanulságánál; szinte vallásos hit volt: láthatatlan bizonyosság, reménnyel elővételezett valóság. És - mintha e magyar hitnek vallásos szimbolikája volna - éppen november másodikán, halottak napján, amikor a katolikus egyház a tisztítótűzben szenvedő lelkek szabadításának ünnepét ületi híveivel, ért jó véget az a küzdelem, amely egymilliónál több testvérünket szabadította ki a szenvedések államából, hogy hazatérjenek mindörökre.

Kétségtelen, hogy az igazunk győzelmébe vetett vallásos hit nélkül ma nem telhetne meg szívünk a visszatérő testvérekkel való egyesülés mámorával. a legreménytelenebb években, mikor a jobbakat is megkísértette a nemzethalál látomása, sorsunk mélypontjain ez a hit volt a magyar külpolitika vezérlő csillaga. Az  igazságunk győzelmébe vetett hiten épült föl az a húszéves magyar külpolitika, amely a békés revíziónak elvi alapján állva, a belső megerősödés és a külső barátok szerzése által készült elő arra a pillanatra, mikor revindikációs igényeink fölvetésére a nemzetközi helyzet a legalkalmasabbnak bizonyult. Ez a politika józanul számolt annak az erkölcsi erőnek jelentőségével, amelyet ügyünknek éppen igazsága kölcsönzött, de nem tévesztette szem elől, hogy a morális igazság  csakis kedvező körülmények között válhatik anyagi igazsággá. Ez a húszéves magyar külpolitika zseniális előrelátással arra törekedett, hogy a célunk legesélyesebb elérésére alkalmas erőcsoportosulást hozzon létre, illetve, hogy ilyen erőcsoportosuláshoz szegődjék, - s főként, hogy a Dunamedencében kizárjon vagy megnehezítsen minden olyan rendezési kísérletet, mely a trianoni tényállapot rögzítésére vezethetett volna. A kisantanttól való távolmaradásunk és külpolitikánknak a kisantant-koncepcióban megjelenő dunai rendezés elleni beállítottsága ebben leli magyarázatát. Utunkon első torlaszként a kisantant szövetség állott: legyűrendő ellenségeink sorában ez a csoportosulás foglalta el az első helyet. Sokan a magyar hivatástudat elhalványulását és a történeti magyar külpolitika céljainak redukcióját látták ebben a politikában, amely pedig az események tanúsága szerint helyesen állította föl teendőink sorrendjét. Sokszor passzívnak látszott ez a külpolitika, mivel erőnk sokkal kisebb volt, semhogy az igazságunk érvényesítésére alkalmas külpolitikai konstelláció kialakulására kezdeményezőleg van erőteljesebben alakítólag hathattunk volna. Szerencsétlenségünk legfőbb oka gyengeségünkben rejlett. Ha egy ország külpolitikai szerencséjét abban látjuk, hogy mennyire képes a célja elérésére legalkalmasabb nemzetközi helyzetet megteremteni, akkor a magyar külpolitikának az elmúlt húsz esztendőben nem egyszer volt szerencsétlen korszaka, minthogy a nemzetközi viszonyok alakulása a mienkénél sokkal hatalmasabb és ellenünkre dolgozó erők uralma alatt állott. Egyébként is: kis népnek igen ritkán adatik meg az a lehetőség, hogy kezdeményezőleg vagy jelentősebb változást elérve, befolyásolhassa a hatalmasok egymáshoz való viszonyát és a világpolitikát alakító erők játékát. Kicsiny nép számára a közvetlen befolyásolás mellett hatalmas jelentőségű minden olyan lehetőség, amely által a rajta kívülálló erők mozgására közvetve hathat. Ezeknek a közvetett hatásoknak lehetőségét az összehangzó érdekű nagy barátok jelentették a számunkra s e barátok kiválasztása és megszerzése az utolsó húsz esztendőben szerencsés volt. De ha kicsiny nép számára a külpolitikai szerencse ritkán is jelentkezik olyan lehetőség formájában, hogy a rajta kívül fekvő tényezőket érdekeihez alkalmazza, és viszont a kis nép szerencséje mindig lehet az a külpolitikai intellektuális látás és ösztönös érzék, amellyel a cselekvésre legalkalmasabb pillanatot kiválasztani tudja, és az a mersszel párosult erő, amellyel a pillanat megragadására és legeredményesebb kiaknázására képes. Hogy ez az utóbbi értelemben vett szerencse egy nemzet számára minő gyümölcsöket teremhet, erre ragyogó példa a soproni népszavazás, amelyet egy minimális lehetőség maximális kihasználásának tekinthetünk. Az a húszéves magyar külpolitika, amelynek gróf Bethlen István nemcsak irányát szabta meg, hanem alapjait is lerakta s amely a későbbi fölépítés stílusát is meghatározta, - nagyban-egészben méltó volt a magyar külpolitika géniusz hagyományaihoz és a Csehszlovákia által rajtunk elkövetett igazságtalanságok részleges jóvátételéhez az események logikájának vonalán juttatott el bennünket. E külpolitika helyessége nemcsak abban rejlik, hogy elzárkózott minden olyan rendezési kísérlet keresztülvitele elől, amely a Dunavölgye pacifikációját a trianoni tényállapot fenntartása árán hajtotta volna végre, hanem elsősorban abban, hogy olyan nemzetközi erőkkel működött össze, amelyek a dunavölgyi kibontakozást a magyarság jogos igényeinek kielégítésével hozták összhangba.

A bécsi döntőbíróság nem hozhatott - Csehszlovákiát illető igényeinkre vonatkozólag sem - teljes jóvátételt. A döntőbírák keze a müncheni egyezmény által már meg volt kötve. Magyarország tudja, hogy két hatalmas barátja, Olaszország és Németország értékes támogatása nélkül ma e részleges jóvátételt sem érhette volna el; Magyarország tudja, hogy kinek mivel tartozik, de - mert igazsága csak részben nyert kielégítést - követeléseit korántsem tekintheti lezártnak Csehszlovákia felé. A magyarság soha el nem alkudható jogai és igényei nem az új rendezési elven, a néprajzi elven, hanem az örök történeti jogon nyugszanak. Magyarország nagy áldozatokat hozott, amikor történeti jogán alapuló igényeinek kielégítéséről, ideiglenesen, abból a gyakorlati okból lemondott, hogy a müncheni egyezmény szellemében néprajzilag is elismert jogait azonnal érvényesíthesse. A jóvátétel részleges mivolta a müncheni egyezmény szelleméből következett, amelyben mint országhatárokat rendező erő először öltött formát az új német elv, az országhatároknak a néprajzi határokkal való azonosítása. A bécsi döntőbíróság a viszonosság alapján végzett kiigazításokkal nagyban-egészben a müncheni egyezmény szellemét tiszteletben is tartotta, bár még mindig jelentős magyarkisebbségeket hagyott csehszlovák uralom alatt.

A magyar kormány ultima ratióként folyamodott a csehszlovák-magyar konfliktus elintézésének döntőbírósági formájához; ezt megelőzőleg a történeti Magyarország területén, néprajzi határok szerint népszavazást javasolt. Élénken emlékezetünkben kell tartanunk azt a tényt, hogy a csehek a népszavazásnak, tehát az önrendelkezési jog legtermészetesebb gyakorlásának a magyar kormány által támasztott követelését mereven visszautasította. Nemcsak a magyar nemzetiségi területeken, hanem az általuk csehbarátnak mondott ruszin és szlovák, valamint vegyeslakosságú területeken sem kívánták uralmukat népszavazással hitelesíttetni. A népszavazásnak a cseh kormány részéről történt visszautasítása közvetve annak az áldozatnak a nagyságát és valóságos jelentőségét is kiemeli, amelyet Magyarország hozott azáltal, hogy gyakorlati okokból ideiglenesen lemondott történeti jogainak érvényesítéséről, hogy legalább a müncheni elv azonnal alkalmazhatóvá váljék javunkra is. Ha a cseh állam a nem magyar nemzetiségű területeken való népszavazástól is ilyen mereven elzárkózott s inkább az olasz-német döntőbíróságot választotta, holott a csehek szerint e nemmagyar ajkú lakosok faji és nyelvi alapon Csehszlovákiának természetes állampolgárai, akkor ez az elzárkózás is közvetett megerősítője annak a magyar álláspontnak, amely szerint a szent Korona országának területén lakó nemzetiségek állami hovátartozandóságában a magyar céloknak kedvező történeti jog a néprajzi elvnél sokkal nagyobb szerepű. Szinte leleplező erővel világít rá ez a cseh magatartás arra a magyar álláspontra, hogy Közép-Európában az önrendelkezési jog gyakorlati érvényesítését a néprajzi elv sohasem pótolhatja, mivel a kevert népségű dunamedencében ez előbb az utóbbival nem azonos. A Dunamedencében a totális nacionalizmus alapján egyensúlyt teremteni és rendet fenntartani épp azért nem lehet, mert sem a vér, sem a nyelv, sem a gazdasági kohézió nem alkalmas arra, hogy a dunavölgyi zűrzavar helyére rendet varázsoljon. Magasabb, szellemibb és történetibb rendező erőre van itt szükség, amit - a Szent Koronában és tanában - egyedül a magyar politikai szellem termelt ki. A Szent Korona misztikus testében egyesült különböző nemzetiségű egyedeknek csakis a membrum Sacrae Coronae elve biztosíthatja az egyenlő emberi, állampolgári és nemzeti méltóságot, párosulva és ezt az individuális elvet egyensúlyba hozva az ugyancsak ősi magyar önkormányzati jognak követelményeivel. Magyarország megtagadná ezeréves múltját és lemondana a jövendő századokban történeti szerepéről, ha az új német elvet: a néprajzi gondolatnak kizárólagos államalapozó erejét a Dunamedence életét szabályozó elvül elfogadná. Magyarország nagy volt a Szent Koronához való hűségében és Magyarország nagy lesz a Szent Koronához való hűségében és hűségében mindazokhoz a hagyományokhoz, amelyeket e nem népi, nem faji, nem is csak nemzeti, hanem szent és vallásos jelkép: Szent István koronája jelent. Valóban az örök Magyarország szelleme szólalt meg a legelső magyar ember, a tiszteletünk, szeretetünk és érdemei által már a Haza Atyjának méltóságában fénylő Horthy Miklós ajkán, amikor visszatérő testvéreinket, magyarokat, ruszinokat, szlovákokat és németeket úgy köszöntötte, mint akikre a Szent Korona fénye új méltóságot sugároz.

Húsz évi megaláztatás után helyénvaló az öröm, de méltatlanok lennénk még erre az örömre is, ha elégedettek tudnánk lenni. Igen, még a kő is, mintha csontunk volna, szent örömtől rengedezzen át, mert kinyílt már a börtönajtó s az elszakított milliónyi testvér hazatért.

S minő testvér! Számunkra a cseh elnyomatás nem a belső romlás szennyfürdője volt, hanem acélfürdő, amelyből megvilágosodott nemzeti öntudattal, a népi összetartozandóság megerősödött érzetével és a szociális felelősség tisztultabb átélésével kerültek ki. Dicséret nélkül is megállapíthatjuk, hogy talán különbek, de mindenesetre ások, mint mi. Húsz évig ellenséges államban éltek, nyomás alatt, a kisebbségi sors állandó és kényszerű éberségében, amely kigyógyította őket az illuzionizmus morbus hungaricusából és élesre finomította valóságérzéküket. A racionalista és a realista cseh szellemiség, amely inkább megtermékenyítette, mint megfertőzte őket, szintén a realitások nagyobb tiszteletére, józanságra tanította a kisebbségi magyart. A cseh állam ellenséges magatartása a különbségtudat világosságát fokozta bennük, az elnyomatás pedig az élet apróbbnak látszó értékei és tényezői megbecsülésére nevelte a kisebbségi magyarokat. Különösen a fiatalokat alakította az új környezet. Ezek a visszatérő magyarság új szellemiségének jegyeit tisztábban és jellegzetesebben viselik magukon, mint az öregek, akiknek szívében az új dolgok kényszere sem győzhette le a még élményükként megélt régi magyar világ iránti nosztalgiát. Idegenségben, gyanakvó vagy éppen ellenséges környezetben, mint az üldözött vagy veszélyt sejtő nyáj, állandóan a vihar előtti összebúvás állapotában éltek. az idegenségben a testvér hamarabb talált testvérére s a néppel való összeolvadásukat ez is segítette. Hazájukat a népben lelték meg, másutt nem volt otthonuk. Ez és a cseh állam demokratikus jellege az osztálykülönbségeket kiküszöbölő fejlődésnek kedvezett. Hiányzott az államapa, mely fiainak pozíciót osztogat és a selejtest is fölemeli. Egészséges szelekció válogatta ki elitjüket; a cseh nyomás és csábítás napvilágra hozta: kiben volt igazán ész, erő és szent akarat? A visszatérő magyar csak megbizonyított tekintélyt ismer el. Nem néz a rangra és a címre. Általában demokratikus gondolkodású; a diszkusszió jogát alapjognak érzi. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy ez a demokratikus gondolkodás nem azonos a demokratikus államszerkezet valaminő népfrontista értelmezésével, vagy a közjogi demokrácia föltétlen tiszteletével. Húsz évig olyan államban éltek, amelynek államnépe nemzeti-népi valóságának legmagasabb politikai megvalósulását egy idegen nép demokráciájának utánzásában, szolgai lemásolásában látta. Ez az állami-közjogi demokratikus szerkezet azonban csak a csehek számára volt az élet szervezete, egyébként ha nem is brutális, de a kisebbségeknek igen eredményes, nyugati, humanista stílusú fogyasztószervezete volt. Ezért a magyar kisebbségi ember a demokrácia áldásait inkább társadalmi téren szerezhette meg magának, ledöntvén a társadalmi választófalakat. De az állammal, bár az demokratikus volt, a kisebbségi magyar soha nem azonosulhatott; otthon volt földjén és társadalmában, de nem volt otthon államában. Csonkaországi magyar alíg értheti meg, mert nem élte át: mit jelent otthon s mégis idegenben élni? Nekünk saját államunkban élni oly természetes, mint élni; a probléma nálunk föl sem merült.

Kétségtelen, hogy az itthoni és a visszatérő magyar között nem magyarságában van a legfőbb különbség, hanem éppen emberségében: emberi ideáljában. Ez az emberi ideál magasztosabb, bensőségesebb, lelkibb s a szolidaritás kötöttségeit viselőbb, mint a miénk.

A kisebbségi magyar szemlélete az anyaországról ellenséges hatások közben alakult ki. Egy hazug propaganda közvetítésében ismerte meg az anyaállamot, ennek társadalmi és politikai keresztmetszete a lelki elidegenítés céltudatos propagandájának egyik fő eszköze volt. Hamis történelmet tanult iskoláiban; s vezetőinket a rágalom szennyében megfürdetve mutatták be neki. De szemléletét nemcsak a hazug propaganda, hanem a velünk szemben érzett különbségérzet is alakította. A visszatérő magyar előtt más emberi és társadalmi ideál lebegett. Leginkább szociális berendezéseink érthetetlenek előtte. Nem érti, hogy nálunk még mindig nincs földreform, mezőgazdasági biztosítás, stb.

Reméljük, hogy az anyaország és a visszatérő Felvidék egészséges egymásrahatást fog gyakorolni. Mindkettőnek van kérni és adnivalója. Ők adhatnak nekünk realizmust, szociális felelősségtudatot, példás ösztönzést a népi összetartozandóság jegyébe a társadalmi válaszfalak lebontására, a demokrácia áldásait, egyszerűséget és józanságot, - mi nekik: államszemléletet, a magyar hivatástudat dunavölgyi értelmét, történeti szemléletet és otthont az államban. Összeolvadás csak a szeparációt megőrző tényezők céltudatos és módszeres kiküszöbölése útján lehetséges. Csakis akkor lehetnek ők kovász, ha a szellemi és politikai áramlások onnét és oda megindulnak, s ha mindenben részük lesz, ami országos áramként fut át a nemzet szellemi, gazdasági, politikai idegpályáin. A találkozástól anyaország és visszatérő Felvidék egy új ország fogantatását várja. Ám e forró ölelésből csak akkor születik meg valóban az új ország, ha nem abban utánozzuk egymást, amiben e húszéves purgatóriumjárás során törpéknek, hanem mindketten abban, amiben nagyoknak mutatkoztunk.

Az Ország Útja - 1938. 11. sz. 273-278.I.