Barankovics István: A Hármas értekezlet

A hazai és a külföldi közvélemény egyaránt feszült várakozással tekintett a római paktum alapján Budapesten összeülő januári hármas értekezlet elé. A feszült várakozást indokolta az, hogy a római egyezmény alapelveinek megfelelően a három hatalom, Olaszország, Magyarország és Ausztria, minden nemzetközi cselekedetét, amely közös érdekeket érint, köteles egymás érdekeivel összhangzásba hozni, viszont: az utolsó hármas tanácskozás óta éppen a római egyezményt kezdeményező fasiszta Itália két olyan külpolitikai cselekedettel lepte meg a világot, amely nemzetközi helyzetét lényegesen megváltoztatta. Egyik cselekedet volt az antikommunista egyezmény nyélbeütése, amely külső formája szerint az aláíró hatalmak világnézeti közösségének ünnepélyes kinyilatkoztatása és a kommunista világnézet és propaganda visszaverésére közös eszközökben és eljárási módokban való megegyezés, lényege szerint azonban reálpolitikai cselekedet volt, közös érdekeket szolgáló hatalompolitikai aktus, a Berlin-Róma-tengelynek Tokióig való meghosszabbítása. Olaszország másik cselekedete volt a Népszövetségből való kilépés, amely a Berlin, Róma és Tokió együttműködésén alapuló tengelypolitika logikus következményeképp is fölfogható és amely által a világnézeti alapon találkozó három nagyhatalom a kommunista ellenes egyezmény hatalompolitikai tartalmát egyenesen kiemelte, mivel az olasz kilépés után az antikommunista paktum már csak világnézeti színezetű kerete a Népszövetségből kilépett nagyhatalmak különérdekű összefogásának Olaszország kilépése az angol-francia hegemónia alatt álló Népszövetségből nyílt megmutatása annak, hogy az antikommunista egyezmény aláírói nem azért emelték ki világnézeti azonosságukat, hogy ezzel a Róma-Berlin-Tokió-tengelytől a hatalompolitikai értéket megtagadják, hanem ellenkezőleg azért, hogy érdekközösségen alapuló egységük reálpolitikai értékét a világnézet azonossága által is nyomatékolják. A világnézeti frazeológia visszatért ugyan a demokráciák összefogását sürgető amerikai elnök ajkán is, de csupán a külpolitikai iskolázatlanság vélheti, hogy ideológiai jelentőségűvé fokozható le a két demokratikus angol-szász világ rohamos ütemű fegyverkezése.

Ilyen előzmények után a budapesti értekezlet nemzetközi jelentősége abba volt: minő következmények származnak a római egyezmény két dunavölgyi aláírójának külpolitikai magatartására nézve Olaszország nagy horderejű gesztusaiból? Vajon Magyarország és Ausztria csatlakoznak-e az antikommunista egyezményhez, amely a Népszövetségből kilépett nagyhatalmak együttműködésének keretéül szolgál és amelynek aláírói és a brit világbirodalom között az elintézetlen kérdések egész sora rejteget vitaanyagot? Vajon Magyarország és Ausztria, Berlin és Róma barátai követik-e Olaszországot a Népszövetségből való kilépésben?

A hármas értekezletnek mindhárom hatalom képviselői által aláírt jegyzőkönyve világos és egyértelmű választ adott mindegyik kérdésre. Magyarország és Ausztria rokonszenvvel üdvözölték ugyan az antikommunista egyezményt, de a maguk számára e rokonszenv politikai értelmét abban állapították meg, hogy saját országukban továbbra is teljes erővel lépnek föl a kommunista propaganda ellen. Magyarország és Ausztria Olaszországnak a Népszövetségből való kilépésével kapcsolatban pedig kijelentették, hogy a Népszövetségnek nem lehet és nem szabad egy ideologikus alakulat jellegét fölvennie. Ilyen esetre fenntartották a maguk számára azt a jogot, hogy a Népszövetséghez való viszonyukat vizsgálat tárgyává tegyék.

A jegyzőkönyv tehát nyilvánosan dokumentálta, hogy a magyar szabadkéz politika a változott viszonyok között sincs ellentétben a római patumból származtatható kötelezettségekkel, továbbá, hogy a fasiszta Itália tiszteletben tartja Magyarországnak az önérdekű külpolitika folytatásához való jogát. Olaszország konciliánsan tartózkodott minden olyan lépéstől, amely arra irányulhatott volna, hogy Magyarországot, érdekei ellen, a szabadkéz föladásával egyértelmű csatlakozásra szorítsa az antikommunista egyezményhez vagy a Népszövetség elhagyására buzdítsa.

Magyarország egzisztenciális érdekeinek könnyelmű és rövidlátó kockára vetése nélkül nem is mondhat le a szabadkéz politikájáról. Földrajzi helyzetünk, az a tény, hogy Magyarország a pángermán és pánszláv törekvések felezővonalán fekszik, hogy független létezésünket veszélyeztetné a Duna völgyének a régi Balkán példájára nagyhatalmi érdekszférákra szakadása, továbbá a nemzetközi erőviszonyok dinamikus állapota, nem utolsósorban pedig kicsiségünk, - Magyarország számára parancsolólag írja elő azt a külpolitikát, amely egyfelől erős barátok megszerzésére törekszik, másfelől azonban gondos körültekintéssel kerül minden olyan mozzanatot, amely bármelyik, a dunai kérdésben érdekelt nagyhatalommal szemben ellenséges vagy kihívó lépésnek látszhatnék.

Kicsiségünk okán külpolitikánk módszerének alapelemei sohasem lehetnek azonosak egy nagyhataloméival. A kicsinek szüksége van barátokra, de a szövetségi rendszerek nagy veszélyeket rejtegetnek számára, mert a szövetség a barátok mellé elsősorban hatalmas ellenségeket szerez. Emellett: ha a kicsi a naggyal szövetségi viszonyba lép, vagyis más hatalmak felé elvágja az útját, mindig fönnáll számára az a veszedelem, hogy a szövetségi viszony vazallátussá változik. A kicsinek szövetkezése a naggyal mindig a kiszolgáltatottság határán jár, éppen ezért, mert a népek versenyében az érdek, a sacro egoismo a legmagasabb ideál és az érdekek érvényesítésének az erőn kívül más kánonja nincsen.

De amennyire igaz, hogy kicsiny nép számára egészen a döntés pillanatáig csak a szabadkéz politikája lehet a jó külpolitika, épp annyira világos, hogy kicsiny nép a maga független létezésének és önérdekű politika folytathatásának biztosítékát saját erejében kielégítő mértékkel szinte soha nem bírhatja. Erejét barátságokkal kell megsokszoroznia, függetlenségét pedig külső biztosítékokkal is meg kell erősítenie. Két ilyen biztosíték akadhat számára. Egyik az az érték, amellyel a kis nép függetlensége a hatalmasak számára bír. Másrészt, ha oly hatalmas szomszédja van, kinek a barátsága könnyen válhatik uralkodássá, akkor a kis népnek a reánehezedő nyomással szemben ellensúlyt kell keresnie és találnia, hogy a két hatalmasnak ellentett érdeke tartsa egyensúlyban létének mérlegét. Ezenfelül is dinamikus nemzetközi erőviszonyok idején kicsiny nép számára a szabadkéz politikájának megőrzése a külpolitikának azért is alfája és omegája marad, mert míg a hatalmasokat saját erejük mindig kiszabadíthatja az őket már fojtogató szövetség öleléséből, addig a kis nép, ha lemond a szabadkezéről, okvetlenül a hatalmasabbnak kiszolgáltatottjává alázódik.

Ezek a külpolitikai alapigazságok élesen rávilágítanak arra, hogy Magyarország külpolitikájának elalkudhatatlan egzisztenciális alapelvéhez maradt hű, amikor Olaszországot nem követe a Népszövetségből való kilépésében. Viszont Olaszország függetlenségünket tartotta tiszteletben és önérdekű külpolitika folytatásához való jogunkat ismerte el, amikor baráti befolyását nem próbálta érvényesíteni a Népszövetséghez való viszonyunk gyökeres revideálásának irányában. Bebizonyosodott, hogy az olasz-magyar barátság szilárd és tartós építmény, mert nem csupán az érdekeknek azonosságán, hanem nem kevésbé az érdekeknek kölcsönös tiszteletbetatásán is nyugszik.

Természetesen Magyarországnak az olasz lépés követésétől való tartózkodása korántsem jelenti azt, mintha Magyarországnak nem lenne meg minden oka és joga arra, hogy a Népszövetség szervezetének gyökeres és elodázhatatlan megreformálását a genfi intézmény életbenmaradása feltételének tartsa. A Népszövetség nem alaptalanul kapta a győzők biztosító intézetének nevét. aligha van ország, amely Magyarországnál jogosultabb bírálatot mondani  annak az intézménynek értékéről, amely szinte kivétel nélkül mindig elmulasztotta kötelességét teljesíteni, valahányszor érvényt kellett volna szereznie a kisebbségi és békeszerződésekben foglalt ünnepélyes ígéreteinek. Viszont tagadhatatlan, hogy egy-egy már-már háborúval fenyegető konfliktus békés elintézéséhez hatékonyan hozzájárult a genfi intézmény puszta léte által, mert a személyes és gyors eszmecsere lehetőségét biztosítván a béke és a háború kérdésében döntő államférfiak számára, sikeresen csendesítette el a háborúval fenyegető viharzásokat. Magyarország nem azért maradt bent a Népszövetségben, mintha a genfi intézményt tökéletesnek és működését kielégítőnek találná, hanem a Népszövetségben való bentmaradásával éppen azt hangsúlyozta, hogy a népszövetségi nagyhatalmaknak nemes reformszándékait magasra értékeli és a maga részéről is - a reménység utolsó foszlányáig - mindent meg akar tenni abból a célból, hogy igazságos és jogos kívánságait ne szövetségi rendszereken, hanem a népek együttműködésén keresztül érje el és hogy a Népszövetség valóban az igazságon alapuló tartós béke eszközlőjévé és fönntartójává válhasson. Ha - mint a budapesti hármas értekezlet jegyzőkönyve mondja - Magyarország tudomásul és vette azokat a súlyos és jogos okokat, melyek az olasz kormányt a Népszövetségből való kilépésre késztették s ha meg is állapította a Népszövetségre ebből származó következményeket, tartózkodnia kellett a szabadkéz  politikájának feladásával egyértelmű kilépéstől, amelyet a Népszövetségben helyet foglaló nagyhatalmak ellenük irányuló barátságtalan és tüntető gesztusnak könyveltek volna el.

A hármas értekezletről kiadott közös nyilatkozat nemcsak a Népszövetséghez való viszonyunkat, hanem az antikommunista egyezménnyel kapcsolatos álláspontunkat illetőleg is - elmondhatjuk - a magyar külpolitikai közvélemény egységes magatartásának kifejezése volt. Még akkor is, ha nem is rekesztjük látóhatárunkon kívül a hazai diktatúra vigéceinek hebe-hurgya külpolitizálását és a szubvenciót abrakoló sajtónak azt a veszedelmes hadjáratát, amely híveket akar toborozni a világnézeti külpolitika számára. Időszerű rámutatnunk a világnézeti külpolitikának, e fából vaskarikának képtelenségére és álorcás mivoltára, mert külpolitikailag iskolázatlan közvéleményünk annál inkább bedőlhet az ilyen értelmetlen s épp ezért népszerű jelszónak, mivel naponta a kormánysajtó hasábjain olvashat a világnézeti külpolitika egy csapásra megváltó panáceájáról. Külpolitikai közgondolkodásunk igen gyatra, külpolitikai kérdésekben csodálatosan függetleníteni tudjuk magunkat a tények befolyása alól. Mintha külpolitikai emlékezetünk 67-nél lezárulna és nem volna tradicionális iskolája. Ahogyan a háború előtt külpolitikai gondolkodásunk a Monarchia dimenziója közé töpörödött, most, mintha elutasítanók magunktól az európai méretekben való gondolkodás függetlenségünk biztosította lehetőségeit, külpolitikai látóhatárunk lezárul a diktatúrás országok fővárosainál. Éppen közvéleményünk külpolitikai iskolázatlansága miatt válhatik új áfiummá a világnézeti külpolitika jelszava, amely alkalmas eszköz lehet máig még egységes külpolitikai közvéleményünk megosztására -  ha nem is lesz belőle az a trójai faló, amelyben a diktatúrát csempészik be - a belpolitikába. Veszedelmes ez a lelkiismeretlen vagy tudatlan játék a világnézeti külpolitikai jelszavával azért is, mert semmi sem alkalmasabb arra, hogy itthon elhidegülést okozzon nagy barátaink iránt, mint az a propaganda, mely a világnézeti külpolitika jegyében törvényszerű összefüggést próbál teremteni a diktatúrás országokkal való barátságunk és a diktatúrának itthon bevezetése között.

Nem időszerűtlen hangsúlyoznunk és megmagyaráznunk, hogy világnézeti külpolitika vagy nincs, vagy ha van, akkor az helytelen külpolitika. A világnézeti külpolitika ugyanis már reálpolitika akkor, ha a közös ideológia mögött közös érdekek azonosságának érc-fedezete áll. Egyébként a világnézeti külpolitika a nemzeti politika elárulását jelentené, olyan politikát, amelynek nem a nemzeti érdek, hanem a világnézet (helyesebben: a kormányforma azonossága) az iránytűje. Hatalmas népek számára a világnézeti külpolitika lehet hatásos agitációs eszköz, amellyel érdekkörükbe tudják beagitálnia külpolitikailag naiv népeket, de ezt az eszközt is csak addig és ott használják, amíg és ahol érdekeik és a világnézet takarója fedik egymást. A világnézeti külpolitika mindig, még a vallásháborúk idején is, elsősorban hatalompolitikai eszköz volt az erősebbek kezében, a XX. században pedig nem egyéb, mint rosszul leplező álarc, a nemzeti imperializmusok ideológiai álarca. A világnézeti külpolitika egyszer mát tragikus buktatója lett a magyar hatalomnak Károlyi és Jászi idején, akik azt hitték, hogy kard helyett a wilsoni pontok és a demokratikus ideológia ájtatos mormolása megállt parancsol az idegen étvágyaknak tűzhelyeink küszöbén. Ez a tragikus ostobaság, mely ritkítja párját a világtörténelemben, a világnézeti külpolitika minden időkre fölülmúlhatatlan ábrázolása. Nagy népek történetében is mindig megbosszulta magát, ha politikájukban az érdekek helyét ideológiai szimpátiák foglalták el, kicsiny népek számára azonban egyesen tragikus fényűzés, hazaárulással határos ostobaság az érdekeken őrködő éberséget elaltató ideologizálás. Csak valóságtól elrugaszkodott politikai felhőtiprók fogják állítani, hogy a népek ideákért küzdenek, nem pedig érdekeikért. Előfordult ugyan a történet során, hogy népek érdekeik ellen hoztak véráldozatokat, hiszen - mint a második Andrássy mondja - a politikát nem az érdekek irányítják, hanem az érdekekről vallott nézetek. De ilyen népek esetében a nép nem a maga, hanem vezetői, sőt félrevezetői fejével gondolkodott, mert mesterségesen megfosztották az önálló véleményalkotás, a valódi érdek fölismerésének lehetőségeitől. Andrássy említett tétele azonban nemcsak azt jelenti, hogy a népek ritka estekben képesek saját érdekeik ellen is cselekedni, hanem azt is hogy a külpolitikához tartozik a népek befolyásolása, érdekeikről vallott nézeteik kialakulásának irányítása, ami azonban tartós sikert csak akkor ígér, ha célja nem a valódi érdekek elleplezése, hanem annak felmutatása, a hazugságok hínárjából való kiszabadítása. A népek befolyásolhatóságának tételét kívánja hasznosítani a világnézeti külpolitika azzal a tikos céllal, hogy akadnak népek, amelyek érdekeik ellen való cselekvésre ösztökélhetők.

A világnézeti külpolitika elvetése persze korántsem foglal magában olyan álláspontot, mely a világnézeti meggyőződéseknek és a szellemi áramlatoknak semmiféle politikai erőt sem tulajdonít. Ellenkezőleg: a szellemi áramlatok kétségbe nem vonható politikai hatalommal rendelkeznek. Egy nép, amely korának szellemével, alapvető emberi magatartásával principiálisan szembehelyezkedik, önmagát szigeteli el, ami kicsinyre, nagyra nézve egyként káros. De éppen azért, mert a világnézeti meggyőződéseknek, a szellemi áramlatoknak, a rokonszenveknek és ellenszenveknek politikai hatalmuk van, fenyegeti hatalmasan különösen a kis népeket a világnézeti külpolitika bevezetése, hiszen ennek a következményeképp elveszítik a velük ellentétes világnézetű népek rokonszenvét, amely pedig kis népek külpolitikájának mindig jelentősebb eleme marad, mint a nagyokénak, akiknek erejük mindig rokonszenvet szerez.

Amíg itthon a diktatúrás kalandorok a világnézeti külpolitika szakadékja felé taszítanák az országot, megnyugvással állapítjuk meg, hogy külügyi kormányzatunk éberen őrködik külpolitikai érdekeink megóvásán, a fasiszta Olaszország pedig tiszteletben tartja Magyarország önérdekű politikájának követelményeit. Sőt, szemben a világnézeti külpolitika itthoni sugalmazóival és propagandistáival, a hármas értekezleten résztvevő országok egyértelműen éppen a világnézeti külpolitika ellen emelnek óvást akkor, amikor kijelentik, hogy a Népszövetség szükséges a halaszthatatlan újjászervezésében ideológiai szempontok nem lehetnek irányadók.

Ideje volna, hogy a kormány saját sajtójában is érvényt szerezzen a hármas értekezlet külpolitikai alapelveinek.

Az Ország Útja 1938. 2. sz. 117 - 121. I.